Nyári Krisztián: ’48-ban senki nem hitte a másikról, hogy rosszat akarna az országnak
- December 1-én mutatták be Fölébredett a föld című könyvét. 1848-49-ben született leveleket közöl a hozzájuk tartozó történetekkel: 170 éve, hogy kitört a forradalom.
- Tulajdonképpen nem is az volt a szándékom, hogy a 170. évfordulóra jelenjen meg a könyv. Azt terveztem, hogy egy háromrészes sorozatot csinálok a szerintem legfontosabb, 1800 és 1980 közt íródott magyar nyelvű levelekből, nagyjából ötszáz forrás alapján. Kronológiai sorrendben következtek volna, kis háttértörténettel. Nyárra már éppen 1848 derekánál tartottam, amikor rájöttem, hogy mégsem lesz így jó, ugyanis a legkorábbi szövegek egyrészt nehezen érthetők, másrészt, míg történelmi háttértudása mindenkinek van 1848/49-ről, a korábbi évekről kevéssé. Így nagyon sokat kellett volna erről magyarázni. Azt viszont nem kell elmondani, hogy ki volt Kossuth meg Széchenyi, csak el kell mesélni a velük kapcsolatos történeteket.
- Ahogy beleolvastam előzetesen a könyvbe, például Kossuthról is rengeteg újdonságot tudunk meg.
- Ez igaz, kicsit alulnézetből látjuk a kor szereplőit. Két típusú levélből dolgoztam: egyrészt a mindannyiunk által ismert 48-asok magán- és hivatalos leveleiből, másrészt teljesen ismeretlenek – az utca embereinek – leveleiből, amiből kiderül, ők hogyan látták március 15-öt és az azt követő időszakot. Én nagyon szeretem ezt a korszakot, és felmérések szerint ez a legnépszerűbb ünnepünk, a történelmi emlékezetünkben a legkisebb közös többszörös.
- Ez a legkevésbé megosztó ünnep?
- Igen, úgy tűnik, noha a forradalom az akkori emberek számára nagyon megosztó volt. Ezért sok mindenben emlékeztet mai korunkra, de nagyon különbözik is tőle: annak ellenére, hogy a szereplők sokat veszekedtek egymással, mégis közös erővel hoztak létre valami nagyszerű dolgot, úgy, ahogyan másoknak nem sikerült. A vége persze mégis a bukás, de egy olyan bukás, amelyből 20 évvel később létrejöhetett a kiegyezés, és amely nagyon hosszú ideig stabilizálta az ország életét. Egy olyan igazán nagy időszak, olyan kulturális és gazdasági konjunktúra következett, amely nincs 1848 nélkül.
- Hogyan szedte össze az alapanyagot? Beköltözött hónapokra könyvtárakba?
- Nagyjából igen. El kellett olvasnom 4-5 ezer levelet, ezek jó részét az idők során szerencsére kiadták, úgyhogy nem kellett mindegyiket kéziratban felkutatni. Ezt a könyvemet volt a legnehezebb megírnom, és ebből kellett a legtöbbet húznom is. Fontos szempont volt az érthetőség, és hogy minél sokszínűbb legyen. Így aztán
van benne magánlevél, hivatalos levél, szerelmeslevél, feljelentő levél...
Ezek már elég jó keresztmetszetet adnak. Ha a mai korból szednénk össze az ilyen leveleket, nagyjából ugyanúgy látnánk a kor képét. Az más kérdés, hogy manapság ezt elég nehéz lenne megcsinálni. A levél, mint külön műfaj, akkoriban egy átgondolt, rendesen megírt, véglegesnek szánt gondolatokat tartalmazó iromány volt. Levelezni persze ma is levelezünk, és fogunk is. Ma nem csupán az a változás, hogy digitálisan készül szinte minden levél, hanem hogy nagyon lerövidültek a szövegek és a válaszadási idő is. Napi öt-hat e-mailt is váltunk valakivel akár egyetlen nap, úgyhogy ezek valójában nem is levelek, inkább afféle párbeszédek. 1848-ban még sokkal „véglegesebbek” voltak a szövegek, és egy levél megérkezésére akár 10-12 napot is várni kellett.
- Azt mondta az előbb, abban a korban nagyon megosztott volt a társadalom. Ahogyan ma is. Van valami áthallás?
- Az egy olyan történelmi helyzet volt, amikor bizonyos dolgokról dönteni kellett. És gyorsan kellett dönteni. Az egyik legfajsúlyosabb ilyen kérdés a nemzeti identitás volt. 1848 előtt Karlo Knezićnek például nem okozott gondot, hogy úgy határozza meg önmagát, mint az osztrák császár egyik magyar gyalogezredében szolgáló horvát anyanyelvű katonatiszt. Most néhány hónap alatt el kellett döntenie, hogy osztrák, horvát vagy magyar identitása az erősebb,
választásán pedig az élete múlt, így lett belőle aradi vértanú.
Ilyen éles döntési helyzet most nincs. Abban viszont van hasonlóság, hogy mi is érezzük, egy fontos történelmi pillanatban vagyunk, de nem tudjuk, hogy az mire fut ki. Ők sem tudták.
- Azt azért tudták, hogy fegyveres felkelés zajlik.
- Azt, hogy március 15-én az ország következő 50-60 évét meghatározó változás indult, akkor még nagyon kevesen látták. Persze az iskolában végig állt sok-sok ünnepély miatt ma ez a forradalom valami nagyon emelkedett dolognak tűnik, és persze az is. De egyszersmind nagyon kortárs is. Bő másfél évszázad történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő, ez egy kicsit még a „mi” korunk, a „mi” időnk is.
- Akkor tanulhatunk is ebből a mára nézve valamit?
- Számomra nagyon tanulságos volt látni, hogy noha rengeteg belső ellentét volt a politikusok, civilek, művészek, katonatisztek között, azt senki sem feltételezte, hogy a másik rosszat akarna az országnak.
Az is érdekes, hogy az egymás közötti viták miről szóltak. Egy hónappal a forradalom kitörése előtt az volt például a legnagyobb vita tárgya, hogy merre menjen a balkáni vasút nyomvonala. Úgy látszott akkor, hogy az erről szóló országgyűlési szavazásnak valami elképesztő jelentősége van. Aztán a kérdés március után már egyáltalán nem volt olyan fontos... A vitázók azt gondolták legfeljebb a másikról, hogy ő is jót akar, csak rosszul. Ismerjük a történelemből a nagy ellentéteket: de Széchenyi és Kossuth, Kossuth és Görgei vitáiban az egymás iránti tisztelet mindig ott volt.
Nem véletlen, hogy Kossuth épp ellenlábasáról mondta, hogy ő a legnagyobb magyar. Ezt a hozzáállást nem látom ma jellemzőnek.
Ma a legártatlanabb ügyekben is olyan gyilkos viták zajlanak például a közösségi médiában, hogy szinte érthetetlen, hogyan jutottunk el idáig. Értelmesnek gondolt emberek, akiknek a véleményére kíváncsi is vagyok, olyan fokú türelmetlenséget tanúsítanak egymással szemben, ami szinte ijesztő. És ez nem csupán hazai jelenség.
- Ez igaz, de vitákat lehet gerjeszteni, meg csitítani is. Ma vajon nem akarnak, vagy már nem is tudnak máshogy beszélni egymással az emberek?
- A feszültségkeltésnek könnyen nyomára bukkanunk, ha kimegyünk az utcára, és megnézzük a plakátokat. Nem hinném, hogy ez segítené a megbékélést. Indulatokat élez, és ez a nyilvánvaló cél. De az egész világ errefelé halad egyébként, csak nálunk ez valahogy kiélezettebb. Az is fontos különbség a XIX. század szellemi irányzatai és a mai kor között világszerte, hogy soha nem volt ilyen fokú a döntéshozók felelőtlensége. Rövid távú, napi céljaik kedvéért feláldoznak nagyon fontos dolgokat. Például a jövő generációt.
A könyv előszavát itt olvashatjátok.
Nyáry Krisztián író, irodalmár, kommunikációs szakember. Néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, s bár a 90-es évek közepén otthagyta a katedrát, hobbija az irodalom- és művelődéstörténet maradt. Vezetett pr-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs vezetője, jelenleg a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója. 2012 elején barátainak kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. Posztjait a Facebookon ma már több mint ötvenezren követik. A barátoknak szánt bejegyzésekből Így szerettek ők címmel két kötet született, az elmúlt évek legnagyobb könyvsikerei. A szerző Igazi hősök és Merész magyarok címmel megjelent könyveiben olyan emberekről írt, akiknek élete és személyes döntései ma is példaszerűek. Festői szerelmek című kötetében 19–20. századi magyar festők párkapcsolatairól mesél. Legújabb könyve a Fölébredett a föld.
Nyáry Krisztián eddig megjelent könyveinek listáját itt találjátok.
Nyitókép: Magvető Café
