Nincs vége a szorongásnak: ránk szakadt a karantén utáni szabadságpara
Emlékszem a tavaly márciusi napra, amikor világvége-hangulatban rontottam be Gáborhoz, a fiúhoz, akivel akkortájt randizgattam.
“Ez elképesztő. Most akkor tényleg bezárnak MINDENT! Az éttermeket, a kávézókat, a mozit, a színházat…” - soroltam lélekszakadva, míg ő az ajtófélfának dőlve ciccentett egy sört.
“Hát na és” - válaszolta széles vigyorral - “Ma érkezett meg a Diablo IV, és épp most kezdtem újranézni a Jóbarátokat.”
Megsemmisülten álltam ott.
Társaságnak így maradt a generalizált szorongás, amivel gyerekkorom óta küzdök - na de legalább mindig képes újat mutatni.
Beköszöntött az első hullám, és vele a koronavírus máig legidegesitőbb időszaka: hamar kiderült, lehet a négy fal közt hatha jógázni, kalácsot fonni, maratont futni és tantrikus szexet gyakorolni. Ha semmi kedvem, akkor én bizony nem vagyok kreatív.
A közösségi médiából azt is megtudhattuk, VV Manci remekül érzi magát karanténban 500 négyzetméteren. A látványszaunájából biztat mindenkit a TikTokon, hogy Maradjunk Otthon, szeri, puszi, és persze Vigyázzunk Egymásra.
Szembe kellett néznem azzal is, szabadúszóként mostantól a négy fal közt telnek a munkanapjaim. Azelőtt feldobta ezeket egy kávé itt, egy meeting ott, az edzésről, ebédekről, spontán talikról nem is beszélve. Na de most?
Most kihangosítva ordibáltak nekem mindenfélét, úgy is mint:
“Na, talán épp ezért kellene már családot tervezned! Most lenne ideális egy kisbabával otthon lenni, de te ezt is elszalasztottad.”
“Most lenne idő megtanulni rendesen főzni, de te semmirekellő már megint a Wolt-futárra vársz.”
Satöbbi. És persze, a klasszikus sláger:
“Látod, eddig kellett volna igazán élni!”
Erre azért már visszaszóltam nekik, valahogy így:
“Igaz, hogy most éppen nem látunk ki a járványhelyzetből, de utólag, a leélt évek viszonylatában már csak egy epizód lesz ez az egész…”
Eljött a várva várt nap, végre kiszabadultunk, és látszólag onnan folytathatnánk az életünket, ahol októberben abbahagytuk. De ez távolról sem jelenti, hogy a szorongásaink egy csapásra szétfoszlottak volna: a nyitás hozta magával az egészen más jellegű félelmeket.
Január környékén álmodni sem mertem volna szebbet, mint a kedvenc éttermem teraszát, napfényben, néhány aperol és egy jó barát társaságában - hát, most újra eljött. Miért nem élvezzük valahogy mégsem annyira, mint azelőtt? Érzem és tapasztalom, hogy valami különös bágyadtság ül az embereken. Angol nyelvterületen már szót is találtak a jelenségre: languishing. Senyvedés.
Kicsit úgy érzem magam, mint akit 15 év bezártság után engedtek ki a pincéből. Naná, hogy az ember szemét még bántja a fény, idegenként kóvályog az utcákon, és újra fel kell fedeznie a régi világot. (Esetleg megenni egy élő polipot egyben, mint az Oldboy főhősének, aki ennyi idő raboskodás után tér vissza a külvilágba).
Eközben persze bekúsznak a korábbi hónapokból magunkkal cipelt vírusparák: akkor most már tuti nem kapom el? Meddig véd az oltás? Hol lehetek maszkkal, maszk nélkül? Mekkora a túl nagy tömeg, a túl kevés távolság? Nem is beszélve arról a szomorú lehetőségről, hogy épp egy számunkra kedves ember elvesztése az, amiért ezek a kérdések felmerülnek.
A fomo népbetegség, ami mindannyiunk lelkét megfertőzte. A Facebook és az Instagram biztosítja, hogy tele legyen a fejünk egy csilli-villi, túlhájpolt, sosemvolt izgalmas élet képeivel, ahol nem is ember, aki páros napokon nem ejtőernyőzik és páratlanokon nem pezsgőzik milliárdosokkal.
A koronavírus sokat tett azért, hogy csökkentse az ilyen mesterségesen pumpált igényeket. Viszont sokan el lettünk vágva attól, ami iránt tényleg elemi szenvedélyt érzük. Én például az utazástól, a társasági élettől, az arcok és helyszínek változatosságától. Most az inga visszaleng, és egyszerre akarunk mindent.
A tartalomgyárak termelnek: gyönyörű, gazdag, örökké vigyorgó influenszerek tolják az arcodba, hogy ők már nagyon élnek! Az életet hatványra emelve élnek, és hát neked is épp ezt kellene csinálnod a fomód szerint. De mégis ki győzi ezt pénzzel egy válság közepén?
A legfőbb parát mégis a végére hagytam: hogy ugyanezt mégegyszer elveszíthetjük. Hogy ugyanez a színes, ingergazdag világ egyszer megint tetszhalálba zuhan, és még további fél éveket tölthetünk el tréninggatyában sízoknival.
Vajon mi lesz, ha ez az egész újrakezdődik? Fogalmam sincs. Nincsen tuti receptem a túlélésre. Én mindössze annyit tehetek, hogy elmondom: erős szorongóként fordulhattam volna az önpusztítás felé is. Ehelyett igyekeztem megtalálni azokat a tevékenységeket, amik nem engednek lesüllyedni, megtartanak a felszínen.
Megtartott a virtuálisan is erősre szőtt szociális hálóm, tehát a barátaim is.
(Hozzáteszem, ezért nem kell feltétlenül súlyos tízezreket fizetnünk: a zenével, meditációval, önismereti olvasmányokkal is elindulhatunk befelé.)
A karanténban felértékelődött az a mikroközösség is, amire korábban talán soha nem fordítottunk figyelmet. Akkor alakult ki a kis rituálénk a szomszédokkal: a közös kávézás kertben, melegítőben, kócosan, kutyákkal, bárhogy. És ezek a jó viszonyok kitartanak a karantén után is.
Én sem tudom, hogy lehetne ezt még egyszer végigcsinálni. De egyet tanácsolhatok: szakíts rá néhány percet, hogy felsorold, akár le is írd, téged legutóbb mi segített át a karanténon. Akár fizikai, akár lelki dolog volt, mihez nyúltál (vissza) a leggyakrabban?
Bármi legyen is az, tárgy, élmény, érzés, emlék, kapcsolat - nem árt még most betáraznod belőle.