Nemcsak arannyal, csodálatos edénykészlettel is házaltak Sulyok Tamás emberei egykor az országban
1990-ben csodálatos edényekről adott hírt a Délmagyarország. „Lassan hazánkban is kialakul egy olyan réteg, amely előtérbe helyezi az egészséges életmódot, a korszerű táplálkozást. Ők nem tekintik különcségnek a Nyugat-Európában, Amerikában már elterjedt - a nálunk megszokottól erősen különböző - főzési kultúrát. Lehet ugyanis víz nélkül főzni, zsír nélkül sütni, csak speciális anyagú és kialakítású edény kell hozzá” - írták.
„Az energiatakarékos – hőtárolós edényben a hagyományosnál sokkal alacsonyabb hőmérsékleten, és így rövidebb idő alatt készíthető el az étel. Az előmelegített edényben az asztalon is perceken belül megsül a hús úgy, hogy az minden fűszerezés nélkül is élvezhető. Az már teljesen magától értetődő, hogy az edény fülét bármikor meg lehet fogni, illetve a széle olyan kiképzésű, hogy egyszerűen nem csöppen utána, ha kiöntünk belőle valamit.”
Az edényeket a cikk szerint a svájci AMC (Alfa Metalcraft Corporation) gyártja, és kizárólagos hazai forgalmazója egy szegedi cég, a Selco Kereskedelmi Kft. Ez az a vállalkozás, amiről a hvg írta meg először, hogy Sulyok Tamás megválasztott köztársasági elnök cége volt az 1990-es évek elején.
A Délmagyarország arról is beszámolt, hogyan adta el a csodaedényeket a Selco. Először is elmesélik az olvasóknak, hogy az edénycsalád sehol a világon nem látható üzletek kirakataiban, nem kínálja egyetlen bolt se. De akkor hogy juthatunk hozzá?
„Az ügynök, bocsánat, a munkatárs bejelentkezik egy családhoz, és egyúttal megkéri őket, hívják meg az általa elkészítendő vacsorára barátaikat is. Nem eladni megy, hanem bemutatni. Aznap este nem is lehet tőle megvenni, árat sem mond, ezt csak egy későbbi időpontban, négyszemközt közölheti.”
A cikk szerint a nagy titkolózás kizárólag a vevők érdekei miatt van.
Megszólal a cikkben a rendkívül figyelmes értékesítő csapat főnöke, Varga Ferenc is. Elmondja, hogy van más különlegesség is a működésükben. Az értékesítési hálózatuk felépítését az AMC-től lesték el. Itt kerül szóba a piramis is, amiről a hvg már korábban írt.
„A piramis csúcsán a témamenedzser (áll), alatta a területi felelősök, akik kialakítják a maguk egy- vagy többlépcsős munkatársi hálózatát.”
Azért az írás megnyugtatja az olvasót, hogy keresni így is lehet.
- magyarázza Varga Ferenc.
Az Alkotmánybíróság sajtóosztálya az RTL Híradónak azt írta, mindez nem hasonlítható piramisjátékhoz, hanem a manapság is népszerű MLM elven működött.
A piramisjáték és az MLM között valóban nagy különbség van, hiába hasonlítanak.
A piramisjátékban addig „épül” egy piramis (például illegális hitelkonstrukciókat „fedeznek” így), amíg az összeomlik, mert a modell alkalmatlan arra, hogy önfenntartó legyen, mivel csupán maga a pénz áramlik lentről felfelé, és az alsó pozícióban lévőknek csak akkor van esélyük, hogy viszontlássák a pénzüket, ha még maguk alá szerveznek embereket.
Az MLM viszont árut értékesít ilyen rendszerben, így a legrosszabb, ami történhet, hogy az alsóbb pozíciókban lévők jövedelme kisebb, ha keveset értékesítenek, de veszíteni nem tudnak. Az adott ügynökök további részesedéseket szerezhetnek, ha ők maguk is beléptetnek ügynököket a hálózatba. Az így beléptetett új munkatársak már az őket beszervezők „alá” fognak tartozni, így eladásaik után is részesedés jár a felettük levő szintnek is. És így tovább, a végtelenségig.
Így működött és működik most is egy-két kozmetikai szerekkel házaló cég, melyek exkluzív(nak nevezett) termékeket kínálnak, olyanokat, melyeket a hagyományos kereskedelemben nem is lehet megvásárolni.
Ebben a rendszerben a magasabb pozícióban állók kifejezetten szép bevételre tehetnek szert.
A Délmagyarország szerint Sulyok Tamás vállalkozásának annyira megtetszett az AMC-től ellesett módszer, hogy azt tervezték, más területeken is bevezetik.
„Hasonló elgondolás alapján szeretnénk ezután működtetni vámszabad területünket, értékesíteni nyugati autókat, híradástechnikai és vagyonvédelmi rendszereket, vagy éppen metálláncot. Sok kis piramis egymás mellett, és mindegyiknek el kell tartania önmagát. Ha valamelyik nem megy, felszámoljuk, és helyébe új tevékenység lép” - részletezte az üzleti stratégiát az ügyvezető, ma már szokatlannak tűnő őszinteséggel.
És csakugyan, Sulyok Tamás cége virágzott, sőt, egyre-másra indított hasonló néven újabb és újabb vállalkozásokat.
Az 1990-es évek elején a forint nem volt szabadon átváltható, azaz nem volt konvertibilis. Emiatt a gazdaságban óriási szükség volt nyugati fizetőeszközökre, mert abban kellett kifizetni minden árut, ami onnan érkezett. Az állam korlátozta azt is, hogy a magánszemélyek mennyi valutához juthatnak, és ezt 50 dollárban maximálták fejenként.
Vagyis ha az ember külföldre utazott, nem tudott elmenni egy valutaváltóba, legálisan csak ennyi pénzt szerezhetett. Pedig az igény óriási volt a nyugati termékekre, ezért is alakult ki a szocializmus utolsó éveiben az úgynevezett Gorenje-turizmus, amikor a szűkösen megszabott valutakeretből mindenki Gorenje-fagyasztóládákat, videomagnókat, ékszerek vásárolt nyugaton, leginkább Bécsben, a híres Mariahilfer Straße-n. Ebben a bevásárlóutcában akkoriban annyi volt a magyar vevő, hogy még az információkat is kiírták magyarul.
Mivel mindenkinek csak 50 dollár járt fejenként, és határátlépésnél igazolni kellett, hogy ennél nem költöttek többet, ezek a bevásárlóutak úgy néztek ki, hogy az autóba bezsúfolódott az egész család nagymamástul, mindenki a maga 50 dollárjával, és egy nap alatt megjárták oda-vissza az utat, beszerezve az itthoni üzletekben nem kapható álomtermékeket.
A korabeli gazdaságra jellemző valutaéhség miatt az állami külkereskedelmi cégek képtelenek voltak igazán jó minőségű „nyugati” termékekkel ellátni a hazai boltokat, mivel nem állt rendelkezésükre központilag olyan nagy mennyiségű valuta, hogy az igényeket kielégítsék. Ezért hát az állami üzletekben ritka és drága portéka volt a jó minőségű iparcikk. A hazai ipar viszont ugyancsak a valutahiány miatt nem volt képes elegendő hazai helyettesítő áruval ellátni a piacot, például a Lehel fagyasztóládáira hónapos előjegyzések voltak, videomagnót pedig bár gyártottak itthon is, annak nagy importalkatrész-tartalma miatt az ára nem volt versenyképes a Bécsben vásárolt termékekkel.
Ebben a környezetben volt hatalmas üzlet dollárboltot vagy valutásboltot nyitni Magyarországon, ahol a vevők megspórolhatták a külföldi utat, fizetni viszont ugyanúgy dollárban vagy német márkában kellett, mint külföldön.
Miután ez sikerült, Sulyok Tamás vállalkozása szépen gyarapodott is. A Selco-üzletek eleinte Szeged környékén jelentek meg, de nemsokára már Budapesten, Kecskeméten, Siófokon is felbukkantak, komoly konkurenciát jelentve az állami Intertourist valutásboltoknak is. Az aranyékszerektől, a Sony és TDK videokazettákon át konyakokig és whisky-ig mindent árultak.
A korabeli újságokban se szeri, se száma a hirdetéseiknek, érezhetően pörgött az üzlet. Az egyetlen fennakadást az jelentette, amikor ékszereket is megpróbáltak ügynökök útján értékesíteni, erre ugyanis nem volt engedélyük.
Az írás szerint „tetszetős aranyékszereket” árultak Veszprémben, Ajkán és Várpalotán a művelődési házakban. „Mint kiderült, a Selco Kft. bízta meg - szabálytalanul! - az ékszerek eladóit, hogy a csillogó-villogó portékát Veszprém megyében is piacra dobják.”
Csakhogy a Selco-nak kizárólag arra volt engedélye, hogy a boltjaiban eladja az aranyat, arra nem, hogy ügynökök útján is értékesítse.
- írta a lap. Az ékszereket 20-40%-os kedvezménnyel adták, bár az újság feltette a kérdést: „Vajon mihez képest jelentős az árcsökkentés? Az óra-ékszer üzletekben az ilyen ékszerek nem sokkal drágábbak.”
A pénzügyőrség mindenesetre megnyugatta az olvasókat, hogy a vásárlók ellen nem indul eljárás, és az ügynökök valódi aranyékszereket adtak el.
Sulyok Tamás az RTL-nek küldött válaszában üzleti múltját azzal indokolta, hogy az ügyvédi és a vállalkozói tevékenység akkoriban nem vált olyan élesen el egymástól, és hozzátette, tudomása szerint jogszerűtlen veszteséget senkinek sem okozott.
