„Nem tudok megbocsátani az oroszoknak!” - Anna rettenetesen aggódik Kijevben rekedt családjáért
Az 5 éve házas Anna és Károly Budapesten élnek. Anna ukrán, de a férje is sokat volt kint. Bár mindkettőjük édesanyja csak az anyanyelvén beszél, de amikor az esküvő után magukra hagyták őket Kijevben egy padon, a két asszony képes volt társalogni és barátnőkké váltak.
Karcsi azt mondja, nagyon sok kedves embert ismert meg Kijevben. Amikor eszébe jutnak az ott szerzett barátai, és arra gondol, mi lehet velük, könnybe lábad a szeme.
- magyarázza, miért fontos, hogy ne hagyja el magát.
Öt monitorral és egy tablettel felszerelkezve dolgoznak ketten. Az angoltanár feleség és az informatikus férj információkkal igyekszik segíteni az embereket. A menekülők adományainak, utaztatásának, lakhatásának tervezésében is részt vesznek, és megbízható hírek terjesztésével foglalkoznak. Elsősorban Kijevre koncentrálnak, és az onnan jövő menekültekre.
Pihenni eleinte nem is bírtak. Az elmúlt napok nagyon megtörték őket. Átélik az áldozatok helyzetét. Amikor nagyon elfáradnak, elkeserednek, egymást biztatva mondják, hogy menni kell, tenni kell, nem szabad feladni.
Egy hete még arra számítottak, mint a legtöbb ember a világon, hogy Donyecknél nem mennek tovább az oroszok.
Karcsi édesanyjánál, Szombathelyen voltak csütörtök reggel. Anna a templomharangra ébredt.
Bár nem képzelték, hogy ilyen háború lesz, terv korábban is volt Kijevben élő hozzátartozóik kimenekítésére. De olyan hirtelen csaptak le az oroszok, hogy nem tudtak időben elindulni. Kocsijuk nincs, tömegközlekedéssel eddig nem sikerült kijutni. Pedig már egy lakás várja őket Magyarországon, amit nem volt könnyű megtalálni.
– mondja a férj.
„Nagyon sokan ajánlottak szobát, apartmant. A fővárosi önkormányzatot is hívtam. Igazán rendesek voltak, utánanéztek, de sajnos ők csak hosteleket tudnak ajánlani”
Végül meglett az ideális lakás, nem is messze tőlük. Kocsit is szerveztek, ami a határról elhozza a családot. De fogalmuk sincs, mikor, hogyan érnek ide.
Sógora Kijevben péntek este lement az óvóhelyre, és megkérdezték tőle, akar-e segíteni. Nem harcban, mert ahhoz
Anna szerint a hadkötelezettség alól mentesülnek azok a férfiak, akik betegek vagy egyedül nevelik gyereküket. Remélhetően az öccse is elhagyhatja majd az országot, mint a beteg szüleinek támogatója.
Anna azt mondja, ha férfi lenne, száz százalék, hogy ő is menne harcolni. „Ha az országom, a családon védelmében szükség lenne rá, biztosan küzdenék”- mondja. Szerinte Putyin fejében baj van.
„Lenácizta az ukránokat, amikor ő a náci. Olyan ez, mint az Alice csodaországban, minden fordított.”
Karcsi szerint nekik másképp kell harcolniuk.
„Tettvágy van bennem. Életemben nem fogtam még fegyvert, azzal nem tudnék küzdeni. Információ-harcot vívok, Annával közösen. A nagy fájdalom közepette sok erőt ad, hogy a hétvégén a kezdeti pár tucat emberből óriási tömeg lett. Úgy látjuk, a világ egységesen lép fel, és látjuk, hogy mindenki megmozdult, aki tud. A demonstrációk és a segítők serege megmutatta, mire képes a világ, ha összefog a jóért."
Feleségének a támogatás mellett sem könnyű. Úgy érzi,
Szeretne ott lenni a családjával, látni őket, gondoskodni róluk. Nagyon izgul a szüleiért és a testvéréért.
Ők napközben otthon vannak, ha megszólalnak a szirénák, akkor lemennek az óvóhelyre. Ahogy vasárnapra virradó éjszaka is. A városban rekedteket tévében és telegram csatornákon folyamatosan tájékoztatják a helyzetről.
Az öccse szombaton elment bevásárolni. A legtöbb üzlet ugyan zárva volt, de akadt pár, ahol megvehették a legfontosabbakat. Kenyeret épp nem sikerült. Vasárnap egész nap kijárási tilalom volt, hétfő reggelig. Azt remélik, hogy a napokban sikerül elindulnia a családnak Magyarországra.
Anna úgy érzi, soha nem felejti el ezeket a napokat.
„Haragszunk az oroszokra a bűnrészességük miatt. Ők könnyen megállíthatnák a háborút. Oroszország nagyon nagy, együtt sokat tehetnének, de az embereket megvezették, manipulálták. Az erő az emberekben van, de nem látják. Utálom, hogy hallgatnak és nem vesznek tudomást az öldöklésről.
