A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldal felhívásának tapasztalatairól Mérő Verával, az oldal alapítójával beszélgettünk.

- Te is kaptál azokhoz hasonló szövegeket, mint amelyek a Facebook-oldalatokon gyűlnek?

Hogyne, az elsőt, ha jól emlékszem, 11-12 évesen, fényes nappal, a Jászai Mari téren: „Nagyon szívesen kiny.lnám a p.ncidat.”

- Hogyan érezted magad?

Nehéz felidézni, inkább arra emlékszem, mennyire meglepődtem. Nem tudtam, miről beszél, csak sejtettem, hogy ez valamiféle szexuális utalás. Egy gyerek alapjáraton csupán annyit fog fel egy ilyen esetből, hogy valami furcsa történik vele, és ez nincsen rendben.

A CIKKET A FELHÍVÁSRA ÉRKEZETT SZÖVEGEKKEL ILLUSZTRÁLTUK. AZOKKAL A TRÁGÁR SZÖVEGEKKEL, AMELYEKET A NŐK NAP MINT NAP MEGKAPNAK A FÉRFIAKTÓL AZ UTCÁN KORRA VALÓ TEKINTET NÉLKÜL.

- Mit gondolsz, mennyi nőt érinthet ez a fajta verbális zaklatás?

Jobb, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mennyit nem. Hasraütésre bemondott számokkal nem szeretnék dobálózni, és nem létező statisztikákra sem akarok hivatkozni, de véleményem szerint a nők legalább háromnegyedét érintette már valaha élete folyamán. A történeteiket beküldő, kommentelő olvasók szerint pedig nincsen olyan nő, akinek ne lenne legalább egy, de inkább több ilyen esete.

Olyan széles tömeget érinthet, hogy be kell látni: felesleges azon rugózni, hogy pontosan mennyi ember lehet érintett.

- Mi adta a végső lökést a kampány indításához és a Facebook-poszt megírásához?

Dédelgettem egy ideje, ezért nagyon örültem, amikor megkeresett régi, kedves színészkollégám, Köves Dóri, aki amúgy is sokszor küldött tartalmakat az oldalnak, tehát már eleve egy tematikus diskurzusban voltunk, az utóbbi időben pedig gyakori téma volt nálunk a “catcalling”. Így aztán épp kapóra jött, amikor Dórinak a (férfi) szinkronszínész kollégái felajánlották azt a lehetőséget, hogy nagyon szívesen felmondanák ezekkel az utcai zaklató szövegeket, hátha lehetne ezzel kezdeni valamit. A leendő videó ötlete erre már adta magát, így mindezt leegyeztettük chaten - és körülbelül 20 perc múlva már kint is volt a felhívás.

Bár sejtettem, hogy heves reakciók lesznek, ám arra nem számítottam, hogy ekkora cunami lesz belőle.

- Feltételezem, privát üzenetet is kaptatok, mivel nem mindenki meri leírni a saját történetét egy nyilvános Facebook-poszt alá.

Jogos a feltételezés, több száz ilyet kaptunk. Az egyik privát üzenetben egy már kétgyermekes, harmincas nő írta meg az édesapjával kapcsolatos történetet. Az egész gyermekkora azzal telt, hogy „Ott megy a biciklin egy jó segg!”, vagy amikor csinosan felöltözött egy buliba a gimiben, akkor ő nem csinos volt, hanem "tutajos", vagyis "faszállító", és a mai napig csapkodja a fenekét az apja. És nem tartja az apját rossz embernek, csak nem tudja elmagyarázni neki, hogy ez miért gáz.

Abban, hogy elkezdett rácsodálkozni arra, hogy ez mennyire rossz, az is közrejátszott, amikor hallotta, hogy a nagypapa azt mondta a síró kisfiának orrporszívózás közben, hogy „Ne bízz a nőkben, a nők már csak ilyenek.” Az apja számára ezek a megjegyzések csak apró viccelődések, pedig ezek közben mélyen beivódnak. Azt írta ez az olvasónk, hogy úgy 25 éves koráig nem értette, hogy miért kell kiakadni a kőművesfüttyön, és a leghangosabban vitatkozott ezzel.

De egyébként úgy 5-6 évvel ezelőtt én sem értettem volna.

- Ennyire mélyen gyökereznek a társadalomban ezek a szexista, bántó megjegyzések?

Mélyen gyökereznek és épp ezért nemigen tesszük szóvá, ráadásul a jelenség háttere nagyon komplex, ezért fontos a témában az érzékenyítés. Néhány éve még én is a klasszikus, legáltalánosabb véleményt mondtam volna erről: hogy persze már van a beszólásoknak az a formája, ami sértő, persze, az obszcén mondatoknak nem kellene elhangozniuk, de hát egy bók az csak egy bók, én örülök, ha kapok. Ma is azt gondolom, hogy az utcán ismerkedni nem ördögtől való, egy kedves bók pedig örömet okoz, de már értem, hogy miért és mennyire nem ilyen egyszerű ez. Mert van, akinek a bók inkább “bók” és elég nagy a szürke zóna; meddig bók és honnan zaklatás? Ki mondja meg? Szerintem mindig a fogadó fél.

- Mi alapján választjátok ki a szövegeket, amelyeket felolvasnak a színészek?

Mindenképpen szerepelni fognak köztük az ismétlődő megjegyzések, az a tíz-húsz mondat, ami vetésforgóban megy körbe. Ezen kívül nyilván bekerülnek az ízesebbek, a meglepőek. Körülbelül 2 ezer kommentet és több száz üzenetet kell átnéznem ehhez.

- Akadt, aki felháborodott, hogy mi szükség van a posztra? Hogy miért kell csúnya szavakat tartalmazó hozzászólásokat íratni az olvasóitokkal?

Csak egy troll volt, aki kifejezetten a csúnya szavak miatt reklamált, de az ehhez hasonló megjegyzéseket nem igazán kell nekem moderálnom, mert a közösség az ilyesmit nagyon hamar, belülről szankcionálja.

Mindenesetre vicces a felvetés, hogy kéretlenül megkapni ezeket oké, de beszélni róluk, megismételni már elfogadhatatlan alpáriság.

- És ha valaki felteszi azt a kérdést, hogy minek ezzel foglalkozni, amikor vannak ennél fontosabb társadalmi problémák is?

Ez egy klasszikus érvelési hiba, amikor egy ilyen kérdésre valaki úgy reagál, hogy „de hát gyerekek éheznek, hogy az oktatás és az egészségügy le van rohadva”. Ilyenkor az ember elmagyarázza, hogy

attól, hogy van A probléma, létezik a B probléma is, és az A problémáról való beszéd nem zárja ki és nem is gyengíti a B problémáról való beszédet.

Bármilyen társadalmi problémát vet fel az ember, mindig lesz néhány ember, aki úgy értékeli, hogy súlyosabbakkal is foglalkozhatnánk. Ilyenkor az ember nem érti: ha te úgy érzed, fontosabb problémákkal kell foglalkozni, akkor te miért nem foglalkozol azzal, miért rajtam kéred számon?

- Nem lehetséges, hogy szegény utcán beszólogató férfi csak nem tudja kifejezni kulturáltan, hogy tetszik neki a nő, nem akar ő igazából rosszat, nem akarja bántani? Olyan szép az a nő, rajta felejtette a szemét. Hiszen a kisfiú is biztosan csak jót akar, amikor meghúzza az oviban a kislány copfját...

- Azért hosszú út vezet attól, hogy ott felejtette a szemét, addig, hogy beszól. És nem is kell feltétlenül obszcénnak lennie ahhoz, hogy a másikat zavarba vagy kellemetlen helyzetbe hozza. Amiről én úgy gondolom, hogy csak egy kedves bók, az elképzelhető, hogy a buszon mellettem ülőnek már egyáltalán nem az. És az, hogy neki erre neki milyen oka, illetve komplex okhálózata van, az nem lesz kiírva a homlokára.

Ezért célszerű abból kiindulni, hogy nem biztos, hogy ennek örülni fog a célszemély, tehát jobb kihagyni? Erre is van azért megoldás: ha a kiszemelt ember felveszi velünk a szemkontaktust, netán (többször) visszamosolyog ránk, az lehet annak a jele, hogy valóban szívesen ismerkedne. Ha látványosan mered kifele az ablakon, gyanús, hogy nem kíváncsi ránk.

- Érdemes egyébként reagálni arra, ha valakinek valami nagyon csúnyát odaszólnak az utcán?

Helyzet-, hangulat-, temperamentum- és emberfüggő. Nem hiszem, hogy léteznek erre biztos módszerek. Azt sem hiszem, hogy bárkitől elvárható, hogy frappáns módon egy ízeset visszaszóljon; és persze helyzete is válogatja, mivel előfordul, hogy nevelési célzattal remekül vissza lehet szólni, és akár még hatása is van. Ám bizonyos helyzetekben valaki bármilyen okosan, átgondoltan válaszol, mondjuk eltörik az állkapcsát. És ennyit egészen biztosan nem ér.

- Külföldön készültek catcalling-ról rejtett kamerás felvételek, amelyeken fekete ruhás vagy talpig felöltözött nők járják a várost, és rögzítik, ki mit szól be neki. Ezek a videók segítenek felszámolni az utcai zaklatást? Vagy ellenkezőleg, kontraproduktívak? Érdekelne a véleményed.

- Azért nem tudom megítélni, mert nem olvastam erről hatástanulmányt. Ezek az úgynevezett társadalmi kísérletek, amelyek az elmúlt években divatosakká váltak, azért könnyen elég félrevezetőek lehetnek, és nem biztos, hogy ezek a legakkurátusabb társadalomtudományos módszerek a jelenség a vizsgálatára. Arra jók lehetnek, hogy egyes jelenségekre rámutassanak, hogy problémákat vethessünk fel a segítségükkel, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy

- Akad, aki a nők viselkedését, öltözködését bírálja, és a nőket teszi felelőssé amiatt, hogy beszólnak nekik az utcán.

Na, ha valami kiderült ebből a kampányból, akkor az, hogy ez nevetséges, nem kell ,,ribancosan”, sem sehogy öltözni, hogy beszóljanak, de még fiatalnak sem kell lenni hozzá. 76 éves nő éppúgy írt friss történetet, mint rengeteg kismama, kisgyermekes anyuka. Nyolc hónapos várandós nőnek mondta azt valaki, hogy „Úgy megb.szlak, hogy kijön a gyerek.” Egy másik kismamának az volt a szöveg, hogy „Úgy megb.szlak, hogy csinálok neked még egyet.” Hú, ezeket még idézni is megterhelő, pedig ezek még messze nem a legundorítóbbak. (És akkor a mellmarkolásról, alányúlásról, tömött járművön dörgölőzésről, mutogatásról még egy szót sem ejtettünk.)

Az ember azt gondolná, hogy valahol csak léteznek valamilyen határok. Nem. Nincsenek. Elég egyértelműen kiderült, hogy az utcai zaklatás nem függ össze az öltözködéssel, a korral, de még a családi állapottal sem. És előfordul, hogy két, egy méter alatti kissrác azt hallja, amint az anyukáját az utcán épp megkínálják egy kis… spermiummal.

A beérkező történetek többségében az elbeszélő sietve leszögezi, hogy nem volt kihívóan öltözve. Mintha neki kéne magyarázkodnia azért a zaklatásért, amitől akár halálfélelmet is érzett a megalázottság mellett. (A beszámolók szerint ez kimondottan gyakori velejárója az ilyen eseteknek.) Ami azt illeti, kell is, mert sokan nem hiszik el, hogy nem ezen múlik; ebben a témában is tombol az áldozathibáztatás.

Nem a nőket kell megtanítani arra, hogy őket hogyan ne zaklassák.

Ez pontosan olyan abszurd, mint a nőket megtanítani arra, hogy hogyan ne erőszakolják meg őket. Egy módja van annak, hogy megelőzzük, hogy nőket zaklassanak, bántalmazzanak vagy erőszakoljanak meg: az, hogy aki ilyet tenne, az ne tegye meg.

- Hogyan reagáltak a férfiak a kampányra és a beszólások szövegeire?

Kimondottan sokan írtak, és - nyilván az oldal tematikája miatt is -, túlnyomó többségben voltak azok, akik értették a helyzetet. Aki nem értette a kampány célját, annak a többiek elmagyarázták - sokszor meglepően sikeresen.

- Hová futhat ki a kampány? Meddig juthat el?

Egy utópiában elképzelt csúcsa a törvényi módosítás lenne, vagyis az, hogy az egyszeri, nyilvánosan történő zaklatást beemeljék a Btk-ba, mint önálló tényállást. Jelenleg van ugyan erre tényállásunk, a garázdaság, amit ezek a fajta zaklatások bőven kimerítenek, mivel megbotránkoztatásra és félelemkeltésre alkalmasak, de a joggyakorlatban ennek se híre, se hamva.

Több történetet is kaptunk arról, hogy aki megpróbál ezen az alapon feljelentést tenni a rendőrségen, azt elhajtják, legfeljebb megkérdezik tőle, hogy milyen ruhát viselt és közlik vele, hogy ne csodálkozzon.

Nincsenek illúzióim, a jelenlegi kampány még nem olyan erős, hogy eljusson egy Borsod megyei zsákfaluba is. Ahhoz, hogy a társadalom legszélesebb rétegeibe is eljusson az üzenet, és hosszútávon változást is eredményezzen, csak egy utat látok; ha az erőszakellenes nevelés már a bölcsődében elkezdődik. Ám egy olyan országban, ahol még az isztambuli egyezmény ratifikálása is megugorhatatlannak tűnik, ott nem tudom, mikor jutunk el idáig.

Ha belátnánk, hogy már a kisgyermekeket erőszakmentességre és egymás tiszteletére kellene nevelnünk, megállíthatnánk azt a folyamatot, hogy az erőszaktevők és az erőszakot elszenvedők újabb generációit termeljük ki. Hogy legalább tudatában legyen az elkövető, hogy amit tesz, az bizony zaklatás, bántalmazás, erőszak. Mert sokszor itt kezdődnek a gondok: a beszólóban nem tudatosul, hogy rosszat tesz, hogy sérülést okoz.

Az ideális az volna, ha olyan hangos társadalmi diskurzust tudna generálni a téma, amely már nyomást gyakorol a jogalkotókra. Igazából csak most kezdtük, de ha ebben a pillanatban vége lenne minden további nélkül a kampánynak, már most elégedett volnék, mert ezres nagyságrendben szólaltak meg az érintett nők. Ez már elindít egy láncreakciót. Ha mindegyikük környezetéből csak hárman megszólalnak, az már komoly láthatóságot jelent, és érzékelhető társadalmi diskurzust indíthat el.

A CIKKET A FELHÍVÁSRA ÉRKEZETT SZÖVEGEKKEL ILLUSZTRÁLTUK. AZOKKAL A TRÁGÁR SZÖVEGEKKEL, AMELYEKET A NŐK NAP MINT NAP MEGKAPNAK AZ UTCÁN A FÉRFIAKTÓL KORRA VALÓ TEKINTET NÉLKÜL.