„Nekik nincs vége a járványnak, amikor mások már strandra mennek”
„Viszontlátásra és köszönöm az együttlétet!” – mondta sietve az ápolóknak, szobatársaknak az anyukám, ahogy vitték ki a mentősök a kórházból. Olyan, mint amikor egy rossz táborban voltál, minden nehéz volt, de te hálás vagy az embereknek, akikkel együtt töltötted ezt az időt. Hat hét igazán nehéz volt.
A 90 éves anyukám sosem panaszkodott ellátási problémákra, csak a saját fájdalmaira. Az első napokban – a nővér elmondása szerint –
olyan volt, mint egy rongybaba, nem sok esélyt mutatott, hogy leküzdi a vírust.
Öt napig nem is tudtam vele beszélni, mert a telefonja lemerült, töltőt pedig nem vitt. Egy hónapig minden áldott nap azzal ébredtem, hogy őt hívtam.
Egy bő hét után sikerült először úgy beszélni vele, mint régen. Leírhatatlan boldogság volt. Igyekeztem beküldeni neki ennivalót, papucsot, köntöst. Ez stresszesebb, időigényesebb volt az elején, mint amikor békeidőben postázunk. Elkezdtük szaporítani a hívásokat a családból. Pár nap múlva egy hasmenés tönkretette az örömünket. Megijedtem, hogy olyat küldtem, amit nem lett volna szabad, de kiderült, sokan vannak így, az antibiotikumok miatt.
Újabb napok teltek félelemben, majd anyu hangja megint erősebb lett, csacsogósabb, és megint
hittem, hogy még megölelhetem és nagyokat nevetünk majd azon, milyen volt az élet az ufókkal összezárva.
Minden nap próbáltam magyarázni, miért nem láthatnak arcokat, hogy kint sem könnyebb most, mi sem mehetünk sehova.
Azt sem tudták a hosszú idő alatt, mikor van reggel és este, milyen nap lehet. Ő csak azt látta, hogy cserélődtek az emberek mellette. Mondta, biztosan csak álmodta, hogy amikor elaludt, üres volt az ágy vele szemben, amikor felkelt, ott volt valaki.
Igen, sokszor megesett, hogy éjszaka hozták a betegeket. Hárman meg is haltak a szobájában.
A nejlonemberek barátságosak
A járvány nemcsak a betegnek nehéz, hanem a velük dolgozóknak is. Több kórház nővéreivel beszélve tudom, hogy 12 órás műszakok vannak, kétszer vagy háromszor kell beöltözni bokától a fejtetőig, hogy bemehessenek a koronás betegekhez. 3 vagy 4 órát töltenek bent egyszerre.
„A fejünk sebes a szemüvegtől meg a kezes-lábas kapucnigumitól. Iszonyú meleg a műanyag ruhában lenni órákon át. Három kesztyűben dolgozni nemcsak kényelmetlen, hanem őrült nehéz. Szúrni kell, vénát kell tapintani, ráadásul idős embereken, akiknél alig érezni. Ráadásul sokszor párásodik a szemüveg is”
– mesélte az egyik nővér.
Beöltözött nővér
Intézményenként is változik, milyen körülmények között dolgoznak. Van, ahol 15 beteg mellé két nővér van, de 35-nél már négyen dolgoznak. Egy másik helyen 50 betegre is maximum hárman jutottak, de most, hogy
a fél csapat koronavírusos lett, olyan kevesen vannak, hogy többször van 40 beteg mellett is csak egyetlen ápoló a zárt részen.
Ez kockázatos, mert, ha valaki elesik, nem biztos, hogy egyedül fel tudja állítani, és ha vele történik baleset, neki sem segít senki és a betegek is egyedül maradhatnak. Korábban náluk mobiltelefon sem volt, most már kaptak, ez segíthet bent is.
Több kórház kapott egyszerre sok beteget a Pesti úti otthonból. A nővérek szerint ez hiba volt.
A mentőknek egyesével, ahogy teltek, indulniuk kellett volna, nem lett volna szabad egymást várni. 4-5 embert gyorsabban tudnak átvenni a kórházban, mint 25-30-at egyszerre.
Ráadásul a mentőkön, buszokon összeültetett emberek egymást is fertőzhették. A tüneteket nem mutatókat nem kellett volna bevinni, jobb lett volna őket elkülöníteni valahol – mondják.
A nővérek nemcsak a betegek testével foglalkoztak, ahogy idő volt, igyekeztek a lelkeket is nyugtatni. Beszéltek velük mindenről. Sok szó esett a Pesti úti otthonról:
„A nénik, bácsik olyan melegszívűek. Kérdezgettek egymásról, hogy mi van a Józsival, a Pistával a másik szobában. Adnak egymásnak ételeket. Tudják, hogy a paprikát ki szereti és kinek lenne jó a nápolyi, kérik vigyük át nekik.
Meséltek az otthon kutyusáról, aki nemrég halt meg. Elmondták, hogy mennyi cicájuk van és hogyan gondoskodnak róluk. Elmondták, hogy visznek be hozzájuk állatokat simogatni. Beszéltek a sok kirándulásról, a benti programokról, gyógytornászról, beteghordóról és a liftesről. Szeretik a büfést, aki ad hitelre is nyugdíjig. Vasárnaponként megy egy cukrász bácsi hozzájuk palacsintával, krémessel. Viccelődtek sokat.”
