„Nekik nincs vége a járványnak, amikor mások már strandra mennek”
Egy kézzel készült kártya, egy cikk erőt ad
Míg az egyik kórházban örültek, ha sikerült időben átpelenkázni, gyógyszerezni, ellátni mindenkit, máshol volt arra is idő, hogy a betegek körmeit levágják és meglepetéssel készüljenek.
„Volt egy nap, amikor 11-en haltak meg. Nem volt elég az oxigén. Tologattam, próbáltam elosztani, kinek kellett jobban.
Akkor még úgy volt, hogy lélegeztetőgépre is átképeznek minket online tanfolyamon. Kizárt, én sem jelentkeztem, ez nem egy gyors tanfolyam. Más sem jelentkezett nálunk. Bajban voltunk a védőfelszereléssel is, és amikor sok betegünknek volt hasmenése, nem volt popsitörlő sem.”
Adományból ők is jól indultak, de aztán elfogyott minden, pénz ritkán jött a szükséges dolgokra. Máshol minden beteg kapott állandóan egy nagy üveg vizet, gyümölcsöket, a nővérek pedig kéz és arckrémet is. Nekik volt felszerelésük körömvágásra is, máshol az ápoló saját ollóját vitte be arra az esetre, ha valakinek már veszélyesen nagy volt a körme.
Az átalakított kórházakban a szakápolók mellett más osztályokról jöttek segédápolók. Voltak szemészetről, sebészetről, gyógytornászok vagy épp röntgen asszisztensek. Az egyik helyen minden gördülékeny volt, máshol több volt az aggodalom:
„Mindenki nagyon kedves és igyekvő volt, de meg voltak ijedve, mert nem csináltak még ilyet és sokszor nem is tudtak segíteni, mert mire elmagyaráztuk, mit, hogyan, már végeztem is. Orvosok ugyanígy jöttek mindenhonnan, a fül-orr gégészettől a szemészig. Sokat nyugtalanított, minden rendben van-e. Nem szabad ennyire összekeverni mindent. Én sem szerelek autót, mert nem tudok, sose tanultam”
– magyarázza egyikük.
Változó az is, van-e fürdő a szobában. Van, ahol csak szobavécé, de a többség nem tud egyedül mozogni.
Van, ahol nehéz a hozzátartozóknak nővért elérni, máshol egyszerűbben elértek mindig valakit. Az ápolók azt is megbeszélték a hozzátartozókkal, mikor, mit küldjenek a betegnek.
Anyák napjára egy kis meglepetés a nővérektől
„Többen kértek kávét és azt meg is osztották. Kérték, hogy csináljunk a társaiknak is. Anyák napjára mi nővérek csináltunk mindenkinek üdvözlő kártyát, megkerestük minden beteg néni gyerekeinek a nevét, azt beleírtuk egy kis szívbe”
- meséli az egyik ápoló.
Anyukám vírus elleni harca még bizonytalan volt, amikor megírtam egy cikket arról, hogy legyőzte a vírust. Egy hét volt a nyomtatás, mire megjelent egy magazinban. Volt visszaesés közben, de az adott napra épp jól volt. Idegenek között kerestem valakit, aki be tudja dobni a lapot a kórházba. Nagy Mónika segített és azt is ajánlotta, hogy kinyomtatja a fotót, ha küldök. A kislánya rajzolt szívet a levélre. Megható volt az igyekezetük.
Amikor anyukám meglátta a gyerekeit a fotón, elesett. Az én lábam is elgyengült, amikor ezt meghallottam, de szerencsére nem lett baja, csak ahogy mondta: „Mit csináljak, ha olyan gyenge a szívem, hogy a gyerekek láttán összerogyott a lábam?”
A cikk lényege az volt, hogy erőt adjon anyunak. Örült, de csak akkor tudtam meg, mennyit jelentett ez a biztatás, amikor ment haza és sírva fakadt, mert eltűnt az újság. Szerzünk másikat.
A testvéreim. Rám még 7 évet kellett várni.
Visszavágytak a közösségbe
A kórház itt mindenkinek egy börtön. Az ápolók, orvosok is többen elköltöztek otthonról, mert hozzátartozójuk beteg, idős, ezért védeni kell őket.
Nekik nincs vége a járványnak, amikor mások már strandra mennek. Nem is tudják, mikor térhetnek vissza a régi életükhöz.
Egy nővér azt mesélte, az érintés hiányzik a legjobban. „Én egy ölelkező szeretetgombóc vagyok. Szeretem megfogni a beteg kezét, megsimogatni, a magánéletben is megőrjít a távolságtartás, de muszáj, az érintés most fegyver.”
A legtöbben legalább 3 hétig bent voltak, ez nagy hullámvasút mindenkinek. Vágytak vissza a megszokott környezetbe.
"Mindig kérdezték, mikor mehetnek vissza az otthonba. Nem azért, mert nálunk nem kaptak szeretetet, jó szót, odafigyelést. Ők szeretnek ott élni."
– mondja az egyik nővér.
A másik így emlékszik a búcsúra: „A vége felé mindenki látványosan jobban van, de így is sok a pozitív teszt. Amikor második vagy harmadik körben megvan a jó teszt, az olyan nagy öröm, hogy volt, aki elsírta magát.”
Az anyukámnak a harmadik tesztje lett jó. Addigra épp elvesztette a hitét. Egyik napról a másikra újra szomorú lett, és amikor üvöltve mondtuk volna, hogy megvan, negatív, akkor ő sehogyan fogadta.
Azt hitte, mindenki becsapja, hiszen annyit mondtuk már, hogy csak pár nap.
És ezen a pár napon nem volt semmi körülötte, csak az arc nélküli ápolók, orvosok. Míg volt hely, ahol legalább rádió szólt, nála maximum a demens betegek zavaros monológját hallgathatta. Ő csak arra tudott gondolni, mikor láthat már minket, a gyerekeit.
Az utolsó előtti napon kiült az ágya szélére és várta, hogy a bátyám érte megy. Hívtam az orvost, mit mondtak neki. Azt, hogy elkészült az utolsó teszt, ha jó, akkor mehet haza. Azt mondják, nincs abban semmi különös, ha nem ért meg valamit a beteg, hiszen, maszkban, pajzsban néha saját magukat sem értik a dolgozók. Az anyukám ebből csak annyit értett, hogy mehet haza. Csak nem akkor. Felhívtam újra, magyaráztam, hogy mi sajnos nem mehetünk most érte, majd a mentő megy, és nem ma, hanem holnap.
Megértette, de másnap is folyamatosan tartanom kellett benne a lelket, hogy nem hagyják itt, be fognak pakolni neki az ápolók, nem kell idegeskedni. Ő már nem idegeskedett, csak én, mert féltem, hogy a kéthetes karantént nem a szobájában kapja. Ennyi idő után nem ölelhetjük meg, nem adhatunk semmit, a cicájához sem mehet le, csak legalább a megszokott ágyát, a szekrényét kaphassa meg.
Amikor beült a mentőbe, még hallottam telefonon, ahogy elkezdett valakivel beszélgetni, hogy ki hol él. Az anyukám elújságolta, hogy ő a negyediken lakik harmadik éve és szereti.
Itthon vagyok, itt az ágyamon! – mondta lelkesen, amikor újra hívtam. Ez volt az első nyugodt éjszakánk egy hónap után.
Másnap elmondta, hogy él még a virága is, bár locsolni sajnos nem tudja most. Levágta a manikűrös a körmeit is, és próbálják kibontani a kórházban összekócolódott haját. Alig bír járni, de már átment a másik szobába, hogy meglátogassa a 95 éves nénit, aki egyébként a szomszéd ágyon szokott aludni, de a mostani karanténban máshova került. Anyukám őt is segítette, mert ő nem tud már felállni.
Mindketten túlélték ilyen idősen a vírust, de mindketten gyengék. Anyu sokszor elesik, nem lenne szabad most egyedül mennie, de neki üdvözölnie kellett Ilona nénit. "A nővér megpirongatott" – mondja, mint egy lebukott gyerek.
Ez egy igazi közösség. Őket nem érdeklik a hírek, politikusok, csak az emberek, akikkel együtt élnek.
A kórház után nem így néz ki, de reméljük, hamarosan így fog.
