„Néha tableten kell hívnunk a családot, hogy elköszönhessenek a haldokló szerettüktől”
Erre nem lehetett felkészülni lelkileg, mert soha ehhez hasonlót még nem éltünk át. Az a munkám része, hogy kritikus állapotú betegekkel dolgozok, és bizony, sokszor elveszítünk valakit minden erőfeszítésünk ellenére. A járvány alatt nem csak a rengeteg halál, hanem főleg a tehetetlenség volt a legrosszabb. Borzalmas érzés, hogy nem tudunk mindent megtenni a betegeinkért. Többen voltak, akiket nem tudtunk az intenzív osztályon kezelni, lélegeztető vagy dialízis gépre rakni, miközben az lett volna az egyetlen esélyük a túlélésre. Valóban egy háborús triázsrendszert kellett követni, ami viszont sokszor szembement azzal, amit a saját orvosi kötelességünk diktált volna. Azt is szörnyű volt átélni, hogy rengeteg fiatal és sok 50-60 év körüli, eredetileg egészséges és életerős ember halt meg a kezeink között.
Hogy tartod mentálisan egyben magad ebben az extrém módon megterhelő helyzetben?
Tudatosnak kell maradnunk és jobban kell figyelni önmagunkra valamint a kollégáinkra, mert a mentális és lelki gondok valóban gyakoribbak lesznek. Ez most talán még veszélyesebb, mint a járvány csúcspontján, amikor mindenkiben ezerrel dübörgött az adrenalin. Most, amikor kezdenek a dolgok kicsit lecsitulni, tudnak igazán felszínre kerülni olyan problémák, amik előtte nem voltak nyilvánvalóak.
Szerencsére a kórházunk nagyon figyel erre, és több megelőző lépést is tett. Hetente egyszer van Bálint-csoport, valamint minden rezidensnek lehetősége van egyedül vagy pár kollégájával pszichológushoz fordulni. Továbbá nemrég indították az úgynevezett “Battle Buddy” (“Háborús Haver”) kezdeményezést. Ennek az a lényege, hogy mindenkinek lesz egy párja, akivel rendszeresen beszélnek, és ha valakinél aggasztó jeleket veszünk észre, annak a másik segít időben szakemberhez fordulni.

Nálunk itthon inkább az idősebbek az áldozatok. A fiatal megbetegedettek esetében ti láttok valami összefüggést, hogy a koruk ellenére miért támadhatta meg őket agresszívan a betegség?
A cukorbetegség és elhízás mindenképpen két nagyon fontos tényező. Sajnos ezek alapból nagyon gyakoriak a mi betegpopulációnkban, még a fiatalok között is. De ahogy említettem, többen is kerültek az intenzívre olyanok közül, akiknek semmilyen korábbi betegsége nem volt. Hogy esetleg ezeken felül valamilyen genetikai prediszpozíció is áll a háttérben, azt még későbbi kutatások fogják megválaszolni. Ugyanakkor ne felejtsük el megemlíteni, hogy ha valaki gyógyszert szed magas vérnyomásra, akkor már krónikus betegnek számít. Ez a magyar népesség nagy részére is igaz, sokan közülük nem is gondolnák, hogy a rizikó csoportba tartoznak.
Hogyan reagálnak a betegek a saját betegségükre, amikor váratlanul tudják meg?
Eleinte meglepő volt számomra is, hogy több betegünk őszintén meglepődött, amikor közöltük velük a koronavírus-diagnózist. Néhányan még csak nem is hallottak róla előtte, és voltak, akiknek a COVID-19 nem volt más, mint valami távoli betegség, amiről a tévében beszélnek. Persze most már ez is sokat változott, és itt New York-ban a legtöbb ember tisztában van a veszéllyel, sőt a betegeink sokszor jobban aggódnak a rutinszerűen elvégzett koronavírus teszt eredményén, mint például azon, hogy amúgy szívinfarktust diagnosztizáltunk náluk.
Mennyire izoláltak a betegek? Mennyire kapnak támogatást lelkileg?
Az izoláció egy másik borzalmas része ennek a járványnak. Látogatási tilalom van, úgyhogy azután, hogy a betegek bekerülnek a sürgősségire, csak telefonon érintkezhetnek a szeretteikkel elkülönített szobákból. Persze mindannyian próbáljuk egy-egy biztató szóval vagy kézszorítással támogatni őket, de a nap legnagyobb részében magányosan küzdenek és rettegnek a legrosszabbtól, miközben az ápolóik, doktoraik arcát sem láthatják a maszkoktól, sőt vannak olyan védőszemüvegek, amikben sokszor a szemüket se. Előfordul, hogy egy tableten keresztül kell video-hívnunk a családot, hogy elköszönhessenek a haldokló szerettüktől.
Milyen feladataid vannak egy munkanap nagy részében? Melyik osztályon vagy?
Ez attól is függ, hogy épp hova osztanak be. Én legtöbbet az intenzíven vagyok ebben az időszakban, ahol a legsúlyosabb állapotú betegeket látjuk el. Itt reggel 7-kor vesszük át az osztályt az éjszakai csapattól, a délelőtti órákban vizitelünk és kialakítunk egy tervet a napra, majd a műszak hátralevő részében a tervezett kezeléseket és beavatkozásokat végezzük el. Ez persze mindig változik attól függően, hogy közben egy beteget újra kell-e éleszteni és/vagy sürgősséggel stabilizálni.
Krisztiántól kérdeztem, ha az itthoni lazításokat és egy bizonyos korosztály/réteg elutasító magatartását vesszük alapként, ha az lenne a feladatod, hogy úgymond "megijeszd" őket, hogy miért tartsák be az óvintézkedéseket, mit mondanál?
Először is a tévhittel ellentétben ez nem influenza és nem is “olyan, mint az influenza.” Az, hogy valaki fiatal és egészséges, sajnos még nem biztosíték semmire, így senki sem érezheti magát száz százalékos biztonságban (bár valóban jobb esélyekkel indul). Az, hogy mondjuk a szomszédon csak átsuhant a koronavírus, még nem jelenti azt, hogy neked is csak ennyi lesz. Egyszerűen még nem tudjuk, mitől függ pontosan a betegség enyhébb vagy súlyosabb lefolyása. A vírus képes egy egész szervezetre kiható gyulladást okozni, illetve számos esetben vérrögöket képez, ami trombózisokhoz, tüdőembóliához és stroke-hoz vezethet.
Volt olyan 40 éves betegem is, aki emiatt a lábát vesztette el, mások pedig maradandó neurológiai károsodást szenvedtek a vírus okozta stroke miatt. Másodszor pedig, ahogy korábban is említettem, senkinek sem kívánnám azt a szenvedést, amikor akár hetekig kell magányosan, elzárva a családodtól, egyedül küzdeni az életedért. Sajnos a legtöbb tájékoztatásban csak a megbetegedések és a halálok számát emelik ki, de ne felejtsük el, hogy az intenzívre bekerülni sem móka. 2-4 hétig lélegeztetőgépen lenni nagyon soknak számít. Majd a még egyszer ennyi ideig tartó felépülés után még nagy százalékban várható úgynevezett PTSD, vagyis poszt-traumás stressz szindróma, ami ezen felül pánikbetegséggel és rémálmokkal járhat.
Mi volt szakmailag, illetve emberileg a legemberpróbálóbb feladat a számodra az elmúlt időszakban?
Mindenképpen a tehetetlenség. Amikor eljutsz arra a pontra, hogy hiába teszel meg minden tőled telhetőt, nem tudsz segíteni az adott betegen, mert például nincs több szabad dialízisgép a kórházban, így hiába minden más beavatkozás, mert belehal a veseelégtelenségbe. Ilyet korábban el se tudtam volna képzelni. Emellett nagyon sokáig tart egy beteg felépülése, mivel sokszor hetekig vannak lélegeztetőgépen, így hosszú ideig nem is volt sikerélményünk. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvenc kezdeményezésem a kórházunkban, hogy minden egyes extubáció (amikor a lélegeztetőgépről sikeresen leveszünk valakit) után, a hangosbemondóban megszólal a ‘Fight Song’, így az egész kórházban tudják, hogy valaki túl van a nehezén. Más kórházakban ez a “Rocky” című film zenéje, van, ahol pedig a Beatles “Here Comes The Sun” című száma szólal meg.
Krisztián főz rád?
Igen, Krisztián főz, és nagyon jól! :) Például a gulyáslevese egyszerűen mennyei.
Immunerősítesz? Valahogy fizikailag is rendben tudod tartani magad?
Igen, szedünk vitaminokat, valamint igyekszünk egészségesen enni és a lehetőségekhez képest minél többet pihenni. Nekem Krisztián támogatása adta a legtöbb erőt ebben az időszakban.