SZEMPONT
A Rovatból

„Nagyon sokszor túladagoltam magam, többször hasbaszúrtak, most végre megint embernek érzem magam”

A komlói Leo Amici 2002 Alapítványnál az elmúlt évtizedekben több száz alkohol-, drog- és gyógyszerfüggő fordult meg. Dolgozókkal és bentlakókkal beszélgettünk arról, mit adott nekik az intézmény, és hogyan számolhat le valaki végleg a függőségeivel.


„16 éves koromtól kezdve 30 éven át voltam intravénás heroinhasználó, valamint alkoholfüggő is, de az csak ahhoz kellett, hogy működni tudjak, amíg meg nem szerzem a napi heroinadagomat. Hosszú évekig ültem különböző börtönökben, tolvajként kezdtem, majd a hazai gengsztervilág csúcsával is megismerkedtem. Nagyon sokszor túladagoltam magam, többször hasbaszúrtak, de minden alkalommal visszajöttem a halál torkából.”

A fentiek a 47 éves Jani szavai, aki tavaly év végén jelentkezett a komlói Leo Amici 2002 Alapítvány bentlakásos rehabilitációs intézetébe. Elmondása szerint ekkor már annyira elborzadt a tükörbe nézve, hogy rájött, muszáj segítséget kérnie.

„Bő fél éve vagyok itt, és végre megint embernek érzem magam. Először el se tudtam képzelni, hogy valakivel őszintén leüljek beszélgetni a függőségemről, mert eddig mindenhol megvetés és lenézés volt rá a válasz. Itt viszont pont az ellenkezője: megölelnek, együtt sírunk, együtt nevetünk, ami óriási erőt ad.”

Most már ott tart, hogy a fiával is rendezni szeretné a kapcsolatát, pedig évek óta nem beszéltek. Hogy sikerülni fog-e, egyelőre nem tudja, de szeretne mindent megtenni azért, hogy a fiú ne egy bűnöző, drogfüggő apát lásson, hanem olyasvalakit, aki megbánta a korábbi tetteit.

A 31 éves Zoltán esete sok szempontból hasonló: „Szegedről jöttem, alkohol-, drog- és szerencsejátékfüggő vagyok. 13 éves koromban elváltak a szüleim, és nem igazán tudtam feldolgozni, hogy szétszakadt a családom. Ürességet, kirekesztettséget és általános szeretethiányt éreztem, ezt akartam elnyomni a különféle szerekkel. 18 év használat áll mögöttem, egy ideig voltam házas is, de elváltam. Nem igazán láttam be magamnak soha, hogy függő vagyok, el kellett mennem a falig” – meséli.

A végső pont az volt, amikor már nem tudta, hogyan tovább: „Élni nem akartam, de meghalni se. A barátaim és rokonaim eltávolodtak tőlem, teljes zsákutcában éreztem az életem. Ekkor jöttem ide, hogy egy utolsó esélyt adjak magamnak. Kemény dolog szembenézni önmagammal, de nagyon sok segítséget kapok: rengeteg munka árán most már reménykedő vagyok egy jobb élettel kapcsolatban.”

Zoltán

Több dolgozó is bentlakóként kezdte

A Leo Amici 2002 Alapítvány 31 éve működik Komlón. Amikor megalakultak, Magyarországon egyáltalán nem voltak még közösségi rehabilitációs terápiával dolgozó intézetek, általában az állami egészségügyben, pszichiátriai osztályokon és kényszerelvonókon lehetett függőkkel találkozni.

Annak idején az intézetet alapító, az egészségügy területéről jött szakemberek ötlete volt, hogy jó lenne létrehozni külföldi minták alapján egy olyan intézetet, ahol közösségben kapnának valódi segítséget az alkohol-, kábítószer- és egyéb függők.

A volt Carbon Sporttertelep területét sikerült megszerezniük, ezután a Nápolyban működő Leo Amici Alapítvány segített nekik abban, hogy a módszereiket alkalmazni tudják Magyarországon is. Az első években széleskörű anyagi és szakmai támogatást is kaptak tőlük, tíz év elteltével viszont kezdett saját arca lenni a hazai szervezetnek.

Az akkori szakmai stáb szeretett volna az úgynevezett 12 lépéses felépülési program alapján dolgozni, amit az olaszok nem támogattak. Az együttműködésnek így vége szakadt, a nevet azonban tiszteletük jeléül megtartották, kiegészítve a szétválás dátumával. Azóta önálló intézetként működnek, alapelvük a „függő segít függőnek”.

„Itt senkinek nincsenek titkai a másik előtt: azzal, hogy ezt a intézményt választotta, gyakorlatilag rábízta magát a közösségre. Innentől kezdve bármi történik vele, az nemcsak rá tartozik, hanem mindenkire” – mondja Pataki Zoltán intézetvezető.

Arról is közösen döntenek, ki mikor kerül olyan állapotba, hogy befejezheti a terápiát. Ha úgy látják, hogy készen áll az önálló, józan életre – tud munkát vállalni, kapcsolatokat létesíteni a visszaesés veszélye nélkül –, akkor nyugodt szívvel elengedik.

A vezetőség és a dolgozók mára teljesen kicserélődtek, az alapítók a 2000-es évek közepén távoztak, hátrahagyva az örökségüket. Azonban mégis van egy bizonyos folytonosság, a jelenlegi stáb tagjai közül ugyanis többen itt voltak korábban terápián.

Köztük van Pataki is: ő huszonévesen a szakmai gyakorlatát is itt töltötte, ezután egyre mélyebbre csúszott a különböző függőségekbe, végül 2007-ben jelentkezett bentlakónak. 2008 óta tiszta, rá három évre visszatért dolgozni, két éve pedig kinevezték az intézet élére. Mint mondja, az első pillanattól a hivatásának tudta tekinteni ezt a munkát, amiben komoly szerepe lehet annak, hogy ő is érintett volt.

Először el kell jutni a gödör aljára

Az intézetnek 18 férőhelyre van engedélye, a felvétel és a bekerülés folyamatos. A terápia bentlakásos részét a szabadabb, nagyobb önállósággal járó Félutas Program követi, ebben jelenleg ketten vesznek részt.

„Ha valaki krónikus drog-, alkohol- vagy gyógyszerfüggő, 25-50 év közötti férfi, és komolyan változtatni szeretne az életén, akkor viszonylag rövid idő alatt kaphat időpontot. Azonban az is gyakori, hogy valaki olyan életszakaszban jelentkezik, amikor még nem elég erős benne az elhatározás” – fogalmaz Kult Zoltán intézetvezető-helyettes.

A terápia sikerének egyik alapfeltétele a tapasztalatok szerint az, hogy a jelentkező eljusson a gödör aljára – ellenkező esetben jó eséllyel akár már egy hét után azt fogja érezni, hogy „meggyógyult”, és nincs itt keresnivalója tovább. Aminek persze csak azonnali visszaesés lehet a vége.

Bár a többkörös felvételi folyamat során igyekeznek kiszűrni azokat, akik hajlamosnak tűnnek a fentiekre, ennek ellenére elég erős a fluktuáció: akár hetente is eshetnek ki olyanok, akik feladják a terápiát, így általában nincsen várólista a bekerülésre.

A térítési díj havi 60 ezer forint, de nem kötelező kifizetni, a rászorulóktól nem kérik el. Ez persze nem fedezi a kiadásaikat, de mivel szociális és egészségügyi intézménynek számítanak, állami normatívában is részesülnek, időnként pedig pályázni is szoktak.

Pataki Zoltán szerint a terápia legfontosabb része a tanulási folyamat. „Tanulnom kell a betegségemről, meg kell ismernem a józan élettel járó lehetőségeket. Szembe kell néznem a múltammal, nem árt szembesülnöm azzal, hogyan reagálok majd józanul azokra a helyzetekre, amelyek miatt korábban ittam vagy drogoztam. Minél több ilyen adódik, annál könnyebb nekiindulni a józan életnek.”

Legjobban azokkal a függőkkel tudnak dolgozni, akik minden szempontból mélypontra kerültek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy egész életüket szerhasználattal töltötték:

egyre több olyan emberrel találkoznak, akik felépítettek egy egzisztenciát, évtizedeken át dolgoznak, mint az őrült, házuk, családjuk és autójuk lesz, aztán lassanként megreccsennek. Az ő esetükben kérdéses, megmenthetőek-e a családi kapcsolataik: van rá példa, hogy sikerül, de az ellenkezőjére is.

Nők 2007 óta egyáltalán nincsenek az intézményben, Kult Zoltán szerint ez is a történetük része volt.

„Az elődeink azt tapasztalták, hogy férfi és nő nagyon könnyen képes összekeverni a szeretetet, a segítő szándékot, vagy bármi mást a szerelemmel. Ez a mesterséges környezet olyan kapcsolatokat hoz létre, amelyek normális körülmények között aligha működnének, és veszélyeztetik a terápia sikerét is. Hogy mást ne mondjak, könnyen előfordulhatna, hogy az itt szerveződött párok együtt hagyják el a terápiát, majd folytatják a régi életüket.

Senki nincs bezárva, de aki elmegy, ritkán jöhet vissza

Ha valakit felvettek, az első lépés, hogy megpróbálják minél hamarabb integrálni a közösségbe. Mindenki kap egy mentort a már korábban bentlakók közül, aki segíti a beilleszkedésben. Más feladata az elején még nincs is, később azonban egyre több felelősséget kap, ezt fázisoknak nevezik. Ilyen például a konyhán való munka, vagy a kutyák és macskák etetése.

A kezdeti időszakban arra biztatnak mindenkit, hogy befelé koncentráljanak, a külvilággal való kapcsolattartást csökkentsék minimálisra. Ha valakinek otthon maradt mondjuk a télikabátja, és közben leesett a hó, írhat haza egy célzott levelet, hogy küldjék el neki, de személyes levelekre, telefonálásra, internetezésre nincs lehetőség.

„Az a tapasztalat, hogy a függőség családi betegség, ezért fontos, hogy az illető ne csak a fizikai környezetéből szakadjon ki, de a tágabb értelemben vett kapcsolati hálójából is. Ez nehéz része a terápiának, de nem lehet megkerülni” – mondja Kult Zoltán.

Ahogy halad valaki előre, fokozatosan lazítanak a szabályokon és elkezdheti visszanyerni az önállóságát. Ennek egy idő után az is része lesz, hogy beszélhet a szeretteivel, sőt akár még vendéget is fogadhat. Internetet viszont csak célzottan, például munkakeresés miatt használhatnak, tévét pedig hétvégente nézhetnek.

Magától értetődő módon tilos behozni alkoholt, drogokat és bármi más tudatmódosító szert. Az intézet egyébként azt leszámítva, hogy egy erdő közepén található, nincs elzárva a külvilágtól, még kerítése sincs. Nyomós ok nélkül ki-be járkálni viszont nem lehet.

Ha valaki idő előtt rájön, hogy mégis jobb neki kint, megpróbálják marasztalni, hiszen tudják, mi lesz a sorsa. De aki tartja magát az elhatározásához, azt nem tartják vissza. Ha utána meggondolja magát, nem kizárt, hogy visszaveszik, azonban ennek komoly feltételei vannak:

„Ez nem egy átjáróház, nem működik például az, hogy most el kell rendeznem a céges dolgaimat, utána majd visszajövök”

– mondja Kiss Rudolf, segítő munkatárs. A kivételeket mindig egyénileg bírálják el.

„Kicsit olyanok vagyunk, mint egy nagy család”

Egy átlagos napon reggel 7-kor kelnek, utána mosakodás, borotválkozás, majd séta következik. Éjjel mindig egyvalaki marad ügyeletben a dolgozók közül, a többiek délelőtt 10 körül, a napindító csoportfoglalkozás végére érkeznek meg. A hét dolgozóból egyszerre általában ketten vagy hárman vannak bent, de egy zárt chatcsoportban egész nap tartják a kapcsolatot egymással.

A csoportfoglalkozások témái mindig változnak, attól függően, kit mi foglalkoztat épp. Persze a függőségekkel kapcsolatos kérdések hangsúlyosan jelennek meg, de egyéni, specifikus problémákat is gyakran érintenek. A kulcs, hogy törődjenek egymással, ez nagyon fontos a felépüléshez.

Az ebédet sportidő követi: foci- és kosárlabdapálya, illetve pingpongasztalok is vannak. Este egy újabb csoportfoglalkozással zárul a nap. A főzés is napi beosztás alapján történik, az alapanyagok nagy része a saját veteményes kertjükből származik, ennek is megvan a felelőse. Ezeket a feladatokat mind a napirendbe, így a terápiás folyamatba beillesztve végzik.

Mint minden közösségben, itt is elkerülhetetlenek a feszültségek, de ezeket igyekeznek asszertív módon kezelni. Ebben partnerek a dolgozók is, amikor viszont ezzel ellentéteset tapasztalnak – például valaki a régi módszereivel, erőszakosan akar megoldani egy konfliktust –, első esetben figyelmeztetik, másodjára elbocsátják.

Azok viszont, akikkel békében váltak el, bármikor visszajöhetnek. „Kicsit olyanok vagyunk, mint egy nagy család, a kapcsolatunk nem csak a terápiás időszak végéig tart. Vannak külön ünnepeink, de máskor is szívesen fogadjuk őket, csak egy telefonjukba kerül” – mondja Pataki Zoltán.

Ilyen a harmincas évei végén járó Tibi is, aki 2017 decemberétől 2018 szeptemberéig volt bentlakó. Azóta is tiszta, és visszajár segíteni, amikor csak tud.

Annak idején intravénás droghasználó volt, már 20 éve is segítséget kért, de mint utólag belátja, akkor még nem volt elég érett rá. A végére már fekélyes sebek voltak a lábán, a családjával minden kapcsolatot megszakított. Kezdetben ülni se tudott rendesen, itt kezdte el újjáépíteni az életét, ami szerinte most már egészen normálisnak mondható.

„Korábban én is ahhoz tudtam leginkább kapcsolódni, amikor láttam, mennyire megváltozott a hozzám hasonló sorsúak élete. Valami ilyesmit szeretnék visszaadni a mostani bentlakóknak.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Mehringer Marci: Van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg
Mehringer Marci rengeteg támadást kapott kormánykritikus dalszövege miatt, de szerinte generációjának többsége hozzá hasonló dühöt érez. A 23 éves énekesbe Nagy Feró is beleállt, akiről azt mondja, csak egy megvezetett idős ember.


Mehringer Marcit az X-Faktor 10. évadában ismerhette meg az ország. A fiatal énekes akkor a negyedik helyen végzett. A műsor után zenekart alapított, több dalukkal is szép eredményeket értek el, az igazi sikert számára a 2025-ben megjelent Szar az élet című száma hozta meg. A 23 éves zenész ebben a saját magát és a kortársait érintő problémákról, érzésekről énekel.

A dallal hamar a kormánypárti sajtó célkeresztjébe került, és a közösségi oldalakon is sokan kritizálták részben a szöveg, részben pedig amiatt, hogy egy előadó miért foglalkozik politikai kérdésekkel. De Nagy Feró is többször beszólt neki. Marcival most arról beszélgettünk, hogyan élte meg a negatív kritikákat, és számított-e egyáltalán ekkora visszhangra. De a fiatal zenész azt is elárulta, hogyan látja ma Magyarországot és a saját generációját.

– A Szar az élet című számotok eléggé megosztó, hozzád milyen visszajelzések jutottak el?

– Ennek a dalnak valóban olyan ereje van, ami korábban más számunknak nem volt. Sokkal inkább a figyelem középpontjába kerültünk.

A propagandát leszámítva összességében inkább pozitívak a visszajelzések.

Sokan elmondják, hogy ők is ugyanígy gondolják a dolgokat. De azért van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg.

– Ilyeneket is írnak neked?

– Persze. A Facebookon mostanra azért már az idősebb korosztály van jelen, és talán ez az a platform, ahová leginkább beférkőzött a politika. Sőt, a Facebook kb. már csak politika... tele van a hírportálok cikkeivel. Egyébként a hírekkel többnyire én is ott találkozom, ott olvasok politikai, közéleti tartalmakról. Illetve Facebookon van talán a legtöbb negatív komment is. Az már természetes, hogy mondjuk másfél-kétmillióan megnéznek egy videót, van alatt 3-4 ezer komment, aminek a fele az biztos, hogy ilyen.

– Hogyan kezeled ezeket a negatív kommenteket?

– Őszintén szólva engem ezek nem érintenek meg. Nem tudok most már ezeken izgulni, nem húzom fel magam rajtuk. Az az igazság, hogy az ilyenekhez az ember egy idő után hozzászokik. Másfelől mindenkinek szabad véleményt nyilvánítani: ha valakinek nem tetszik az, amit csinálok, az is teljesen rendben van.

– Mennyire számítottál arra, hogy ekkorát fog menni ez a dal, és hogy ilyen megosztó lesz?

- Nyilván reméltem, hogy nagyot fog menni, de arra nem számítottam, hogy ekkorát. A hatását illetően abszolút nem számoltam azzal, hogy gyakorlatilag mindenhová el fog jutni, és hogy ekkora port kavar majd. Azt gondoltam, hogy azért lesz sok-sok fiatal, aki ezzel rezonálni fog. És abszolút beigazolódott számomra, hogy ami ebben a dalban van, ez a fajta düh, az nem kizárólag bennem él, hanem ez tényleg egy valid érzés a fiatalok többségében. Az az igazság, hogy

nemcsak én, de a legtöbb barátom is ugyanazt éli át: nincs hol laknia, nagyon drága az albi, rossz az oktatás, szar az egészségügy... Igazából ez a dal kigurult belőlem, szóval nem kellett sokat gondolkoznom rajta, könnyen jöttek a szavak.

A legnehezebb része inkább az volt, hogy mi az, amit kiveszünk belőle, merthogy van legalább 50 sor, ami nem került bele, hiszen túl hosszú lett volna. De ezek megvannak, és talán majd egy másik dalban még előveszem. De egyébként most úgy érzem, hogy nem feltétlen szeretnék több hasonló jellegű, kimondottan politika tartalmú dalt.

– Miért?

– Elsősorban azért, mert nem akarom, hogy ez öncélúvá váljon.

Én nem pénzt akarok ezen keresni. A zene számomra a művészetről szól, meg arról, hogy elmondjam, amit érzek, és nem arról, hogy felüljek erre a hype-vonatra.

Egyszer elmondtam, amit akartam, meg ami bennem volt, de számomra egy kicsit furcsa lenne, ha innentől újra és újra arról írnék dalt, ami szar az életben.

– Mondtad ezt a hype-vonatot, és az tény, hogy az utóbbi időben egyre több olyan előadó van, akik akár a zenéikben, akár a színpadi megnyilvánulásaikban foglalkoznak a politikával. A propaganda ezekre művészekre rendre reagál. Te is így jártál. Sőt, téged a nyíltan fideszes Nagy Feró is bekóstolt. Benned hogyan csapódott ez le?

– Az ő esete elég érdekes...

Nem akarom megbántani sem őt, sem a korosztályát, de ő végső soron egy idős ember, akinek a korát szépen kihasználják. Kicsit olyan, mint egy báb, és rossz ezt látni.

Én találkoztam vele, és ő egyáltalán nem egy rosszindulatú figura, csak egy megvezetett idős ember, aki ráadásul valószínűleg még pénzt is kap azért, hogy hülyeségeket beszéljen a tévében. Egy eseményen előttük léptünk fel, és mondtam neki, hogy nyugodtan nézze végig a koncertünket. Ott állt a színpad szélén végig, láttam rajta, hogy amúgy meg élvezi a zenéinket... és közben a médiában meg tök mást kell mondjon, vagy csináljon. Persze ettől még nem akarom az ő felelősségét tompítani ebben az ügyben, de baromi szomorú ezt látni. És

az a legrosszabb az egészben, hogy ő olyan ember, aki egy időben szép dolgokért és nemes célokért lázadt, és most egy nagyon hasonló rendszernek a katonája.

– Egyébként szerinted egy zenésznek mennyire dolga az, hogy politikával foglalkozzon?

– Szerintem egy alkotó embernek mindig kritikusnak kell lenni, hogy képezzünk valamilyen fajta ellenpólust. Én azt gondolom, hogy egy jó zenész örök ellenzéki, akkor is, hogyha egy olyan kormány van éppen hatalmon, akiknek az irányítása alatt jól működik az ország.

Szerintem Magyarországon egy kicsit el vannak csúszva a dolgok, mert azt gondolják az emberek, hogy a politikusok a mi főnökeink. Holott ez pont fordítva van, mert a politikusokat az emberek választják meg, tehát ők vannak értünk, és az volna a feladatuk, hogy azokat a dolgokat, amiket a társadalom szeretne, vagy ami a társadalom számára jó, megtegyék.

A politikusok nem azért vannak ott, hogy majd ők megmondják, mi legyen, ők az átlagembert kellene, hogy képviseljék. De az a probléma, hogy mi magyarok nem ebben szocializálódtunk, és szerintem nekünk, fiataloknak az az egyik fontos feladatunk, hogy ezen a gondolkodásmódon változtassunk.

– Milyennek látod a saját generációdat?

– Alapvetően nagyon fekete-fehérnek. Van az egyik oldal, a teljes nihil, akiknél azt látom, hogy amit érzékelnek a világból, az arra sarkallja őket, hogy semminek semmi értelme, és belecsúsznak ebbe a minden szar állapotba. Ezzel ők elvannak. Emellett pedig ott a másik oldal, akik nagyon ambíciózusak, céljaik vannak, amikor meg akarnak valósítani. Tenni akarnak, jobb emberekké válni és egy jobb helyet csinálni az országból, a világból. Szóval szerintem a mi generációnk ilyen, két véglet, és nem igazán van átmenet. De azt gondolom, hogy az ambíciózus fiatalokból, az akaraterőből szerintem sokkal több van. Illetve

mi fiatalok talán sokkal inkább abba az irányba húzunk, hogy valamiféle kollektív egyetértésben tudjunk majd együtt létezni. Szerintem sokkal kevésbé vagyunk önzőek már, kevesebb az egyén, és sokkal több a kollektíva a fiataloknak a fejében.

Szerintem többet törődünk egymással, szociálisan érzékenyebbek vagyunk, elfogadóbbak és, sokkal jobban érdekel minket környezetük.

– Te, mint Mehringer Marci, egy 23 éves zenész, milyen országban szeretnél élni, milyen Magyarország lenne számodra az ideális?

– Elég egyszerűen meg tudom fogalmazni: egy olyan országban, ahol mindenki embernek érezheti magát, teljesen mindegy, hogy honnan jön, hogy milyen a bőrszíne, milyen a vallása, milyen a szexualitása. Egy olyan szép és szabad Magyarországon szeretnék élni, ahol mind egymásért vagyunk. Ez egy nagyon egyszerű, meg nagyon klisés gondolat, de közben azt gondolom, hogy ennél tényleg semmi sem fontosabb.

Mostanra magyar ember lett, magyar embernek farkasa, ez így nem járja.

Mi nem fideszesek, meg tiszások, meg mi hazánkosok, meg nem tudom, kik vagyunk, hanem a hogy egytől egyig mind magyarok vagyunk. Mindannyian ugyanabban az országban élünk, és bárki is van kormányon, mindenkiért felel. Szomorú, hogy ennyire szét lett szakítva ez a kis ország, ez a kis nép. Szóval egy olyan országban szeretnék élni, ahol ez nincs jelen. Egy szabad Magyarországot szeretnék, ahol mindannyian embernek számítunk.

– Mik a terveid a következő időszakra, várhatóak például új dalok?

– Idén még biztosan kiadunk két dalt, és tervezünk egy nagykoncertet is, de erről egyelőre nem szeretnék többet elárulni. Jövő tavasszal pedig tervben van egy fullos nagylemez is, amit télen fogok tudni befejezni, mert akkor lesz rá időm. Számomra az a legfontosabb, hogy ezzel a lemezzel össze tudjam foglalni az elmúlt időszakot, meg mindent, ami bennem van, az érzéseimet. Hogy ez pontosan mit takar, vagy, hogy lesz-e benne még társadalmi kérdésekkel, problémákkal kapcsolatos gondolat is, az egyelőre maradjon titok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” - Civil demonstráció volt a Parlament előtt
A rendezvényt Felföldi József és Tóth-Beeri Szilvia szervezte, felhívásukban jelezve, hogy nem pártpolitikai eseményről van szó.


Nagyjából 60-80 érdeklődő gyűlhetett össze a parlament előtt a szombaton 15 órára meghirdetett demonstrációra. A rendezvényt Felföldi József, a néhány éve még a Fidesszel országos szinten is szimpatizáló debreceni nagyvállalkozó és Tóth-Beeri Szilvia operaénekes, civil aktivista szervezte.

Felhívásukban leírták, hogy az esemény nem pártpolitikai rendezvény, hanem közös kiállás azok mellett az ügyek mellett, amelyek minden magyar embert érintenek.

A tiltakozók többek között a gyermekek jövőjének veszélyeztetését, az iskolák rossz higiéniai állapotát, az állam által ki nem fizetett devizahiteles kártérítéseket, a földmutyikat, az akkumulátorgyárak terjeszkedését és a hazai vállalkozások háttérbe szorítását kifogásolták. A rendezvényen több közéleti szereplő is felszólalt.

A demonstrálók között akadt olyan, aki egy

„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” feliratú papírlapot lobogtatott.

Másvalaki azt írta a pólójára, hogy „Tüneti helyett HOLISZTIKUS OKI kezelést!”. A legkarcosabban talán az a férfi fogalmazott, aki egy jókora táblára írva üzent: „Inkább vagyok balsors a Himnuszban, mint balfasz a PEDOFIDESS-ben!”

A rendezvényről fotósunk több képet is készített, amiket itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Egy kicsit bolondos, de kedves srác volt” – Templomba járó, Trump-rajongó mormon család kiválóan tanuló gyereke Charlie Kirk merénylője
A 22 éves Tyler gyerekkora óta templomba járt, okos volt, kedves és csendes az ismerősei szerint. Most egész Amerika róla beszél – és a különös üzenetekről, amiket a golyókra vésett.


Egészen más jövő várt volna Tyler Robinsonra, ha minden a tervei szerint alakul. Charlie Kirk 22 éves merénylője Utah államban, St. George közelében nőtt fel, és már középiskolásként is kitűnt tanulmányi eredményeivel: a közösségi médiában megosztott posztok szerint nagyon jó tanulmányi átlaggal zárt. A Pine View középiskola elvégzése után a Utah Állami Egyetem négyéves ösztöndíjat ajánlott neki, amit egy videóban büszkén fel is olvasott.

Azonban csak egyetlen félévet töltött az egyetemen. A tanulmányi szünet után már nem tért vissza, ehelyett a Dixie Műszaki Főiskolán tanult tovább, ahol az elektronikai képzés harmadéves hallgatója lett. 2022-ben megszerezte a villanyszerelői engedélyt is. Legutóbb egy st. george-i lakóparkban lakott, ahol szomszédai szerint visszahúzódó, csendes fiatalemberként élt, és nem igazán beszélt politikáról.

Robinson korábban a Utah Technológiai Egyetemen is szerzett kreditpontokat középiskolás évei alatt, 2019 és 2021 között. A Utah Valley Egyetemre, ahol a lövöldözés történt, nem járt.

A nyilvántartások alapján pártonkívüliként regisztrált szavazó volt, de soha nem élt szavazati jogával. Szülei, Matthew és Amber Robinson a Republikánus Párt tagjai, és a helyiek barátságos, segítőkész családként ismerték őket. Az apa konyhapultokat és szekrényeket szerel be, az anya szociális munkás. A család aktív tagja a mormon egyháznak.

Egykori ismerősei szerint Robinson mindig csendes volt, de jó fej, aki főleg a videojátékok világában érezte otthon magát.

Egy volt osztálytársa így emlékezett rá: „Nagyon-nagyon benne volt a videojátékokban”, és érdekelte is a játéktervezés. Elmondása szerint ebédidőben kártyázni szoktak az iskolában, és Robinson „egy kicsit bolondos, de kedves srác volt”.

A szomszédságában élő Kristin Schwiermann – aki iskolai takarítóként és egyházi tagként is ismerte a fiút – így emlékezett vissza: „Azt tudom, hogy [Tyler] mindig rendesen viselkedett. Nagyon kedves volt. Okos volt. Úgy hallottam, teljes ösztöndíjat kapott a főiskolára… Teljesen megdöbbentem, hogy ezt tényleg ő tette.”

A rendőrség szerint Robinson szeptember 11-én lőtte le Charlie Kirket a Utah Valley Egyetem egyik rendezvényén. A konzervatív aktivista épp a mormon egyházról beszélt, amikor a tragédia történt. A rendezvényen többek között ezt mondta: „Imádom, hogy a mormonok misszionáriusokat küldenek a világ minden tájára, imádom, hogy milyen udvariasak... a csapatom fele mormon.” Hozzátette: „A mormonok nagyszerű emberek. Hadd mondjam el, hogy én evangéliumi keresztény vagyok, de nem vagyok olyan, aki gyűlöli a mormonokat.” Tyler Robinson és családja az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza mormon közösség tagjai.

A lövöldözés után a rendőrök egy csavarzáras puskát találtak az egyetem közelében, egy erdős területen. A fegyverben lévő lőszerhüvelyeken több felirat is szerepelt. Az egyiken ez állt: „Hé, fasiszta! Kapd el!” Egy másikon az olasz antifasiszta dal sora: „Oh bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao ciao.” Egy harmadik hüvelyen ez volt olvasható: „Ha ezt olvasod, meleg vagy LOL.” A hatóságok szerint a feliratok videojátékokra és mémekre is utaltak, köztük a Helldivers 2 és a Far Cry 6 játékokra, valamint egy Netflix-sorozatra.

Spencer Cox, Utah kormányzója elmondta, hogy a nyomozók egy családtagot is kihallgattak, aki szerint Robinson az utóbbi években egyre inkább a politika felé fordult. Egy nemrég tartott családi vacsorán szóba hozta Charlie Kirk közelgő rendezvényét, és a családtag elmondása szerint azt is kifejtette, miért nem ért egyet az aktivista nézeteivel. A hozzátartozó szerint „Kirk tele van gyűlölettel, és gyűlöletet terjeszt”.

Robinson egykori iskolatársa arról számolt be, hogy korábban ő és a családja is Donald Trump támogatója volt: „Amikor ismertem őt és a családját, igazi Trump-rajongók voltak. Amikor ez történt, azt se tudtam, mi változott meg.”

Pénteken az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának vezetői közleményt adtak ki: „Elítélünk minden borzalmas erőszakos cselekedetet világszerte, beleértve a mostani gyilkosságot is Utah államban. Ismételten arra kérünk mindenkit, hogy a különbségek ellenére is a békét és az egységet keressék.” A közlemény zárása így szólt: „Arra buzdítunk mindenkit, hogy utasítsa el az erőszakot, és inkább a megértésre törekedjen. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk – ennek tudatában több méltósággal, együttérzéssel és tisztelettel kell bánnunk egymással.”

(via BBC, CNN, New York Post)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Pottyondy Edina a Charlie Kirk elleni merényletről: Ez az indulat, ez a gyűlölet itt van Magyarországon is
A humoristát nagyon megrázta a konzervatív aktivista szerdai halála. Kirköt egy egyetemi közönségtalálkozó közben lőtték nyakon, esélye sem volt a túlélésre.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. szeptember 12.



„Végtelenül megrázott Charlie Kirk halála” – írja péntek reggeli posztja elején Pottyondy Edina. A jobboldali influenszert szerdán lőtte le egy eddig ismeretlen merénylő. Kirk éppen a Utah Valley Egyetemen tartott közönségtalálkozót, amikor nem sokkal dél után nyakon lőtték. A 31 éves konzervatív aktivista nem élte túl a merényletet.

„Talán azért, mert politikai tartalmakat gyártó influenszer volt. Talán azért, mert miközben nagyjából semmiben sem értettem vele egyet, a gondolatait kifejezetten kulturált módon adta elő. Talán azért, mert kétgyermekes apuka volt. Talán azért, mert alig 31 éves. Vagy azért, mert az infernális gonoszság, ami a halálát okozta, valószínűleg liberális irányból érkezett” - olvasható a humorista bejegyzésében.

„Az, hogy a közélet hova süllyedt az elmúlt évtizedekben, nyilván sokak felelőssége. Lehet joggal mutogatni a szélsőjobbra, a szélsőbalra, Finkelsteinre, a woke radikalizmusra. Lehet hibáztatni a hagyományos médiát, az algoritmusokat, az influenszereket, a társadalom mentális állapotát, a szociális igazságtalanságokat. Lehet vádolni a korszellemet, a kapitalizmust, a Covid-lezárásokat, a jogrendszert. És mindegyikben akad is némi igazság” - tette hozzá az influenszer, aki ezután a megosztottságról ír.

„Ez a szélsőséges megosztottság, amit a politika és a kultúra közösen zúdít az emberre, az az elképesztő indulat, ami világszerte forrong, számtalan tényezőből ered. Aki tényleg szembe akar nézni a valósággal, felteszi magának a kérdést, hogy a felelősség mennyire terheli a saját politikai közösségét”

– írja Pottyondy Edina, aki ezután a közelmúlt eseményeit is felidézi.

„Az elmúlt években egyre több politikai merényletet követtek el Amerikában. Meglőtték Trumpot. Minnesotában két demokrata törvényhozót és feleségeiket lőttek le, az egyik házaspár meghalt. A Képviselőház elnökének férjét kalapáccsal próbálták szétverni, megöltek egy vállalatigazgatót, és most Charlie Kirköt is.”

Pottondy szerint a Kirk halálához vezető indulat hazánkban is jelen van.

„Ne legyen kétségünk: ez az indulat, ez a gyűlölet itt van Magyarországon is, és egész Európában.

A Ficot megtámadó elmebeteg, a Budapesten garázdálkodó antifák, a Budah*ázy-galeri, vagy éppen az ellenzéki kritikust megtámadó propagandista mind ugyanannak a forrongó erőszaknak a jelei. Nem az a megoldás, hogy egyre hangosabban üvöltjük, hogy a másik a hibás. Ha egyáltalán lehetséges a változás, az csak úgy valósulhat meg, ha jobbak, türelmesebbek, nagyvonalúbbak leszünk, mint a tegnapi önmagunk. Különben a pokolra fogunk jutni mindannyian, még mielőtt meghalnánk.”

„Nyugodjon békében Charlie Kirk! És szégyellje magát mindenki, aki a halálán örömködik. És azok is, akik ezt a tragédiát is arra használják, hogy még több gyűlöletet, még több indulatot öntsenek a világra” – zárja a posztot Pottyondy Edina.


Link másolása
KÖVESS MINKET: