„Mit szeretnénk mi, akik hónapok óta nem tudnak dolgozni? Esélyt. Egyenlőséget. Igazságot. Életet!”
Demecs Norbi szakképzett túravezető-és túrablogger, akit szintén nehezen érintenek a koronavírus-járvány miatti korlátozások, és nemcsak személyesen, hanem a munkája miatt is. Facebook-oldalán nemrég egy hosszú posztban fejtette ki a véleményét és a csalódottságát. Engedélyével posztját szó szerint, változtatás nélkül közöljük.
"Sokan vagyunk most a szakadék szélén. Sokan? Rengetegen. Nem csak anyagilag, de lelkileg is. S talán ez utóbbi mindennél meghatározóbb. Még egy apró lépés és ott a nagy mélység. Egy végeláthatatlannak tűnő sötét űr, ahol rosszabb dolog várnak, mint maga A vég. Az a mélység, aminél elképzelhetetlen, hogy van lentebb, de amikor az ember oda kerül, akkor tudja csak meg igazán, hogy igen is, van. Közel egy éve nem nyilatkoztam a jelenlegi helyzet alábbi témáját illetően, még komoly médiamegkeresésekre sem, ám most azt érzem, hogy eljött az idő, amikor meg kell osztanom a gondolataimat igazságtalanságról, egyenlőtlenségről, kilátástalanságról. Mielőtt bővebben belefognék, szeretném leszögezni, hogy ez nem politika, ez nem önsajnáltatás, ez maga a valóság.
November elején sajnálattal, kissé értetlenül, ám elfogadással vettem tudomásul a koronavírus okán hazánkban is szigorúbb mederbe terelt korlátozásokat.
Máig fel nem dolgozott kérdéseket vet fel a téma, például egy szabadidős tevékenységet - teszem azt 20-30 fővel, kint a friss levegőn, az 1,5-2 méter távolságot magunk között egyébként is tartva - tilos megszervezni. A természetben, amely tölt, amely nyitott, tágas, erőt ad és gyógyít. Három, azaz három ponton is sértve a rendelkezéseket.
Jó, hát legyen így. Az egészség az első, ezt mindmáig tartom. Nekem is van nem egy szépkorú rokonom, van egy szeretett, féltett nagymamám és egy 4 éves kisöcsém. Vannak krónikus beteg rokonaim, akiket, mint tudjuk, halmozott erővel támadhat a kór.
Visszaugorva egy kicsit az időbe, és megerősítve üzenetem célját, itt megjegyezném, hogy 15 éves korom óta dolgozom! Kilépve a szokásosnak mondott mederből sok dolgot hátrahagyva léptem be a felnőtt, tapasztalt szakemberek által életben tartott turizmusnak nevezett világba, hogy kitapossam az álmaimban elképzelt utat magam előtt. Sokszor felültem a kora reggeli buszra, fogva a hátizsákomat és a fényképezőgépemet, amit az éveken át gyűjtögetett kis zsebpénzemből vásároltam, és nekikezdtem a tartalomszolgáltatásnak. Fél év múlva megszerveztem életem első gyalogtúráját, 15 évesen, mint az ország legfiatalabb túravezetője, mely tevékenységet azóta is töretlenül folytatok – „békeidőben” persze.
Minden nap blogoltam, fotókat szerkesztettem, cikkeket írtam, információt gyűjtöttem, kutattam, olvastam, partnereket kerestem, kapcsolatokat építettem, rendezvényekre jártam, rengeteget utaztam, túraútvonalakat jártam be, évek, évtizedek óta működő szervezetek munkáját köröztem le a szorgalmammal, a lelkesedésemmel és a szeretetemmel, amit aziránt tápláltam, amit csináltam. És a legjobban azt szerettem/szeretem az egészben, hogy nem (csak) online, de személyesen, valóságosan, egymáshoz kapcsolódva teljesedhetett ki ez az egész – odakint, a létező nagyvilágban.
Tavaly márciusban furcsa helyzetbe került a világ. Most már közel egy év elteltével inkább azt lehetne mondani rá, hogy kiábrándítóba. Ez is egy próbatétel, amit ki kell állnunk, de valljuk be, azért jóval komolyabb, mint az, hogy egyes lett a történelem témazáróm, vagy a pultos néni csúnyán nézett rám a boltban.
Másfél-két hónap után viszonylag gyorsan visszaálltak a dolgok a megszokott kerékvágásba. Oké, maradt a maszk meg a kézfertőtlenítő, de volt lehetőség kapcsolódásra, volt lehetőség a teljes életre.
2020. november 11-e óta eltelt közel 3 hónap. Majd’ duplája, mint tavasszal. Sötétségben, hidegben, kilátástalanságban. Amikor a napok is kétszer hosszabbnak tűnnek, mint máskor. Sokan valószínűleg nem is érzik azt, amit mi érzünk. Mi, turizmusban dolgozók: idegenvezetők, szállodai dolgozók, rendezvényszervezők, és mindenki más, aki szolgálja ezt a hatalmas iparágat, továbbá vendéglátósok, művészek, színészek, énekesek, edzők és bárki, aki közösséggel, emberekkel foglalkozik.
Novemberben mindenki tudta jól, hogy újévig ebből semmi sem lesz, de a januári hosszabbítások óta egyre sötétebbek a nappalok és aggasztóbbak az éjszakák. Január elején abban bíztunk, hogy majd a hónap második felében már könnyebb lesz. A hónap második felében azt vártuk, hogy februártól már olyan lehet a helyzet, mint egy kis virág, ami napról napra, szépen, lassan, óvatosan, de elkezdheti kibontani szirmait.
