Michael Jacksonnak már mindegy, hogy kiderült-e az igazság, az áldozatainak még nem
Mindkét fiú – azaz már férfi – még elgyászolta Jacksont annak 2009-es halálakor. És mindkét fiú ezután tört meg végleg. Jimmy már kamaszkora óta komoly szorongásos és depresszív tüneteket mutatott, drogozott is, Wade-nél később jelentkeztek a mentális zavarok, bipoláris lett, képes volt hónapokig magába zuhanni. Megnősültek, és – pár éves különbséggel – mindketten idegösszeomlást kaptak, amikor apák lettek. Ahogy Wade fogalmazott: “Akkor gondoltam először arra, hogy ha a fiammal valaki azt tenné, amit Michael velem...azt a dühöt és fájdalmat már nem bírtam összeegyeztetni a hazugsággal, amiben éltem.” Így is hosszú ideig jártak pszichiáterhez, mire Wade egyszer csak kibökte az évtizedes titkot – a bátyjának. Innentől kezdve kártyavárként omlott össze az egész családja, és amikor Wade a nyilvánosság elé is kilépett a sztorival, Jimmy úgy döntött: ő is felvállalja a vele történteket.
Elnézve ezt a két fiatal férfit – egyébként még külsőleg is döbbenetesen hasonlítanak egymáshoz, én néha össze is kevertem őket – nemcsak azt éreztem a lelkem mélyén, hogy igazat mondanak, de arra a korábbi kétségemre is választ kaptam, hogy ezt a dokumentumfilmet MEG KELLETT CSINÁLNI. Mert minden eddiginél plasztikusabb képet fest a gyermekmolesztálás – és általában az abúzus – dinamikájáról.
Sokan mondják, hogy ezek a fiúk csak a pénzre hajtanak. Nos, Wade Robson sikeres koreográfus, többek között az 'N Sync és Britney Spears kreatív vezetője volt. Jimmy Safechuck jól menő vállalkozást visz a feleségével. Kifejezetten jómódúak, nem hinném, hogy megérné nekik bármennyi pénzért egy ilyen durva, és főként ilyen jellegű meghurcoltatást felvállalni (azóta elég sok fenyegetést is kapnak).
A másik érv: “hagyjuk nyugodni a holtakat”, “minek belerúgni egy halottba, ő már nem tudja megvédeni magát”. A film ezt az egyébként nagyon emberi megközelítést is képes megcáfolni: a halál semmi alól nem mentesít, itt az élők nyugalma a fontos, az élőknek van joguk végre megvédeni magukat, ha már akkor, kisfiú korukban ezt senki sem tette meg. Nem tudom, hogy a két férfi élete egy kicsit könnyebb lesz-e attól, hogy ország-világ előtt vállalták a titkukat. De egy biztos: ők már soha nem lesznek azok, akik lehettek volna. Az anyjukkal teljesen összezavarodott a viszonyuk – ezt megértem, én egyszerűen képtelen vagyok máshogy tekinteni a két asszonyra, mint tudatlan bűntársakra, amit a filmben mindketten vállalnak is –, rettegnek, hogy milyen apákká válnak, soha nem fognak teljesen megszabadulni a neurózistól, komoly hullámvölgyekkel teli a házasságuk.
És ahogy egyikük nővére mondta: “És ott van az a rengeteg kisfiú, akik beszélni akartak, de elhallgattatták őket, mert nem hittek nekik.”
Igen, az archív felvételeken látszik, hogy Jackson évente váltogatta a kisfiú "kísérőit”, már akkoriban nyílt titok volt, hogy Neverland hemzsegett a gyerekektől. Hány áldozat lappanghat még? Hány emberi élet, hány család ment tönkre csak azért, mert egy agyonajnározott, pedofil világsztár nem volt hajlandó kezeltetni magát (tudom, milyen volt a gyerekkora, de ez nem mentség). És hány gyerekkel történik hasonló most is, a showbiznisz világában, vagy bárhol, ahol a felnőtteknek a gyerekek fölött korlátlan hatalma van?
Igen, ezt a gennyes sebet ki kellett fakasztani. Talán hoz egy kis megtisztulást, de legalábbis hátrahőkölést. Újabb rést üt a témát övező álszentség pajzsán. Nekem Michael Jacksontól a kedvenc dalom a Black or White. Fekete vagy fehér. Ha a Leaving Neverland bármelyik szereplőjét – akár csak egyetlen kisfiút is – megmenthetném attól, ami vele történt, és ennek az lenne az ára, hogy a teljes Michael Jackson-életművet örökre ki kell törölnöm a globális emlékezetből, úgy, hogy nyoma se maradjon, habozás nélkül megtenném.
NEKEM ez ilyen fekete-fehér.
(A Leaving Neverland című dokumentumfilm március 8-ától látható az HBO GO műsorán, a két rész televíziós premiere április 10-11-én lesz.)
