News here

SZEMPONT
A Rovatból

„Mi ebből nem kérünk!” – a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója Orbán Viktor fajkeveredéses beszédéről

Gáspárik Attila azt mondja, tiltakozó petíciójuk megjelenése után aggódó üzenetek sorát kapták, hogy vigyázzanak magukra, mert bosszúálló a magyarországi hatalom, és megkeserítheti az életüket.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. július 30.


Link másolása

Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde a fajok keveredéséről tett kijelentései miatt különösen emlékezetesre sikerült. A zsidó szervezetek mellett megszólalt az ügyben az amerikai külügy, és edélyi értelmiségiek is petíciót írtak, amit Eckstein-Kovács Péter, Fosztó László, Gáspárik Attila, Magyari Nándor László, neves és elismert romániai magyar értelmiségiek indítottak. Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettünk az ügyről.

– Hadd adjam a naivat. Ide Magyarországra az a kép jut el a romániai magyarokról, hogy ők fenntartás nélkül Orbán Viktor támogatói. És akkor jönnek Önök...

– Mivel a médiatúlsúly a Fidesz kezében van még Erdélyben is, ezért természetes, hogy nem jutnak ki innen azok a hangok, melyek másképp látják a világot. Az utóbbi időben sokat voltam Felvidéken, és tapasztalatom szerint az ottani emberek is teljesen másképp látják a világot, mint ahogy azt láttatni szeretné a magyar kormánypárt. Viszont azt gondolom, hogy

Erdélyben többségben vannak azok, akik képesek különbséget tenni egy gazdasági struktúra (állam) és egy érzelmi struktúra (nemzet) között.

Nekem természetes, hogy adót fizetek egy országba, ahol azért szolgáltatásokat kapok. És ez nem Magyarország. Ha Magyarországon fizetnék adót, akkor ott szólnék bele a dolgokba. Ám ugyanezt elvárjuk, akármelyik EU-tag országtól, hogy

ne jöjjön ide a területünkre, mint egy gyarmatra, ne osszon ki minket, ne oktrojálja ránk a véleményét, ne beszéljen a nevünkben.

Most megint ez történt. Nagyon sok jóérzésű román embert is zavart, hogy egy ilyen nagyon-nagyon rossz, az amerikai külügy szerint egyenesen megbocsáthatatlan üzenetet összemosnak egy erdélyi településsel. Megint Tusnád. És az embernek már gyomorgörcse lesz akkor is, ha csak kirándulna arrafelé. „Jaj, igen, itt mondták ki ezt-azt-amazt”. Mi ebből nem kérünk! Mi most megszólaltunk, és már ezer felett van az aláírók száma, de biztos vagyok benne, hogy a normalitás a határon túl többségben van.

Elhatárolódunk a rasszista beszédtől!

A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor hagyománya visszanyúlik a rendszerváltozás első évtízedéig, amikor a romániai magyar és román, illetve magyarországi politikusok és értelmiségiek együtt keresték a közös megértés és cselekvés lehetőségét. Ebben a táborban megfordult sok demokratikusan gondolkodó, és az emberi jogok és méltóság tisztelete iránt elkötelezett közszereplő.

Ennek a hagyománynak örökösének állítja magát a Tusnádfürdőn rendezett úgynevezett Tusványosi Tábor. A tábor jellege az idők folyamán sokban megváltozott, egyre inkább a Fidesz rendezvényévé vált, amelynek rituális záróelőadását Orbán Viktor tartja, pártelnökként vagy, mint idén is, Magyarország miniszterelnökeként.

Az egyoldalú politikai üzenetek, ideológiai elfogultság, sőt, pártpropaganda színterévé váló rendezvény keretei között is kirívó az a hangnem, amelyen Orbán Viktor idei előadásában megszólalt, olyan fajelméleti, rasszista fejtegetésbe bocsátkozva, amelyet vissza kell utasítanunk.

Emberi „fajok” nem léteznek, hiszen mindahányan a Homo Sapienshez, mint egységes fajhoz tartozunk. A Nyugat hanyatlásának víziója, amelyet a beszéd fölvázolt, ahol „kevert fajú” poszt-Nyugat áll szemben a közép-európai nemzetállamok nem keveredő népességével, a második világháborúhoz és a holokauszthoz vezető korszak retorikáját idézi föl.

Egy ilyen tartalomnak és beszédmódnak nincs mit keresnie abban az erdélyi magyar nyilvánosságban, amely évszázadok óta az etnikai, vallási tolerancia színhelyeként gondol saját magára.

Az, hogy a politikai képviseletünk és az erdélyi magyar média túlnyomó része cinkosan hallgat, egyáltalán nem szolgálja a romániai magyarok érdekeit. Ennek eredményeként a romániai nyilvánosságban úgy jelenik meg egész közösségünk, mint akik egy ilyen beszédet elfogadnak, netán egyetértenek vele, vagy támogatnak. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozunk!

Elvárjuk, hogy az RMDSZ vezetői szólaljanak meg, és határolódjanak el Orbán Viktor előadásának fajelméleti, rasszista érvelésétől!

Kezdeményezők: Eckstein-Kovács Péter, Fosztó László, Gáspárik Attila, Magyari Nándor László

– Tagja a Pluralizmus Erdélyben nevű Facebook-csoportnak. Ön is említette, hogy az erdélyi sajtó többsége a magyarországi kormány alá rendelődött. Hogy tudott ez megtörténni?

– Nem vagyok közgazdász, de valószínű, hogy ma médiát csak az olvasókból fenntartani nem lehet. Külső támogatás kell. Kézenfekvő, hogy ez a hirdetési piac legyen, de az erdélyi sajtó a szűk keresztmetszete miatt soha nem tudott jelentős hirdetésfelvelővé válni. Persze láttam kreatív megoldást, Szlovákiában: a pozsonyi Új Szóban szlovák nyelvű mellékletet jelentet meg az egyik multi. De nálunk ez az út nem volt járható. Maradtak a direkt támogatások, a hatalmasoktól. Kezdetben az RMDSZ csurrantott-cseppentett valami támogatást, majd a magyarországi politikának lett feladata eltartani a romániai magyar sajtót, gondolom más határon túli sajtótermékeket is.

Az pedig régi hagyomány a magyarnál, hogy „én fizetek, én húzatom”. Azt a hatalom pedig nem szereti, ha a pénzéért még vegzálják is.

Mivel a jelenlegi hatalom semmi, még jobbító szándékú kritikai hangos sem tűr. Az nekik már ellenséges. Azt már le kell győzni, meg kell alázni. Tehát az évek során felvásárolták az itteni sajtót, de a pénzeket nemcsak adták, hanem a médiát is sajátjukévá tették. Ehhez hozzájárult, hogy az MTI-t ingyenessé tették. Magyarországon is bezártak a független hírügynökségek. Az MTI meg igencsak megszűri a híreket, amiket kiad. A romániai magyar sajtó is ezt használja. Médiát tanító kollégáimmal a napokban néztük, hogy a marosvásárhelyi helyi lapot el tudná tartani a közönsége, de ők is, 30-ból 22 esetben MTI hírt közölnek. Még át sem fogalmazzák, amiből az a komikus helyzet alakul ki időnként, hogy miközben az újság szerkesztősége a színháztól 800 méterre van, az MTI hírét átvéve úgy írnak a vásárhelyi színházról, ahogy azt a magyarországi hírolvasónak fogalmazták meg, hogy értsék ott is; tehát mint egy távoli intézményről. Több dolog kellett, hogy idáig süllyedjünk, kellett a magyar hatalom, de kellett az itteni médiamunkások gyengesége is.

– Nézzük a petíciót kiváltó nyilatkozatot. Milyen reakciókat tapasztalt? És mit reagált a romániai magyar politikai osztály?

– Egészen durva kommentek is érkeznek, de kaptam aggódó üzeneteket is, hogy nem kellene, vigyázzunk magunkra, mert bosszúálló a magyarországi hatalom, és a vele cinkosságot vállaló RMDSZ is. Megkeserítheti az életemet. Ez igaz. De meddig lehet elmenni?

Én már megéltem egy diktatúrát, nincs türelmem meg időm sem kivárni egy másik végét, valamit tenni kell.

El kell mondanom mindenkinek, hogy az ember szabadnak születik, elmondhatja a véleményét szabadon és ugyanúgy dönthet a saját sorsáról is. Európai polgárként átlátható döntéseket akarok. Nem szeretem azt, amikor egy nyaralóhelyen két sátor előtt valaki kinyilatkoztat olyanokat, ami sok embernek rossz, sok emberben félelmet kelt. Másokban meg félelmetes múltbéli tapasztalatokat hív elő. Másrészről az ügyben már megszólalt Klaus Iohannis államfő is, határozottan kikérte a véleményét az RMDSZ-nek, személyesen Kelemen Hunornak. Azt mondja, hogy elfogadhatatlan, ami elhangzott bizonyos mondatokban Tusnádfürdőn, és az, hogy ehhez a román kormány miniszterei és fő tisztségviselői tapsoltak, ez nyilvánosan, nem zárt ajtók mögött, meg kell beszélni. Ezzel kényszerhelyzetbe hozta Kelemen Hunort és az RMDSZ-t.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ha a román politika nem látott volna inkább ellenséget a romániai magyarságban, hanem ehelyett felkarolta volna azt, és pozitívan diszkriminálva helyzetbe hozza, gazdasági és kulturális befektetésekkel, akkor az erdélyi magyarság egy része sem kívül keresné a boldogságot. Ezt a küzdelmet, amit 32 éve folytatunk, meglovagolta a magyar kormány a szép beszédével, azzal a retorikával, hogy „majd mi segítünk”.

Most már ott tartunk, hogy egy olyan intézményt is a magyar kormány tagjai avatnak látványosan, ami többségében román forrásból épült.

Ha 8-10 éve az RMDSZ kiáll és azt mondja, hogy működjünk együtt, de ez a mi játszmánk, az meg a tiétek, ha a romániai magyar sajtót sikerült volna piaci alapokra helyezni és nem lehetett volna péterfillérekért megvásárolni, akkor nem lenne most ez a helyzet.

– A beszélgetésünk elején világos határvonalat húzott a kulturális identitás (nemzethez tartozás) és a közjogi státus (adott államhoz tartozás) között. Nem is vette fel a magyar állampolgárságot, a fent elmondott okokból. Ugyanakkor meg úgy fogalmaz, hogy nem akar még egy diktatúrát, miközben Önöknél nincs diktatúra.

– Nincs. De a légiesített határok miatt ezek az emberek és ezek a kérdések bejönnek hozzánk is. Engem leginkább az zavar, hogy az én területemre jön valaki és olyanokat mond, amivel aztán engem is azonosítanak. És hiába mondom, hogy „én kérem Tusnádra kirándulni járok, vagy védeni az ősi növényvilágot, vagy szemetet szedni a turisták után”, de sajnos Tusnádot a következő 30-40 évben ezzel fogják azonosítani. Az illiberalizmussal, és mindennel, ami ott hangzott el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Másfélmillió magyar fizetett már a mobiljával, az új trend a láthatatlan fizetés lesz
100-ból 6 magyar az ágyban vagy a kanapén fekve intézi online vásárlását, 13% rendelt már a vécén ülve, de gyakori az is, hogy tévénézés közben kattintgatunk a mobilunkon és vásárlunk meg valamit egy webáruházból. Interjúnk Mondovics Péterrel, a Mastercard marketing menedzserével.

Link másolása

A hangzatos számadatok a Mastercard idei Fizetési Élmény Riportjából valók, amelynek kapcsán Mondovics Péterrel, a Mastercard marketing menedzserével beszélgettünk a digitális fizetési trendekről.

SZMO: - Korábbi években is megvizsgálta már a Mastercard, hogy milyen élethelyzetekben vásárlunk, fizetünk online – az idei kutatás milyen tanulságokat hozott ebből a szempontból?

Mondovics Péter: - Egyre inkább szűkül az az időtartam, amíg az emberek képesek egy valamire odafigyelni. Most 8 másodperc ez az időtáv egy átlagembernél – az aranyhalnál 12. De ez nem csoda, hiszen rengeteg impulzus ér minket, akár öt-hatezer kereskedelmi üzenettel is találkozunk egy nap alatt.

A felgyorsult világunkhoz igazítottuk a szokásainkat is, ezért van az, hogy tévénézés közben a mobilunkat nyomogatjuk, és bármit meg tudunk rendelni, legyen szó vacsoráról, akciós ruhadarabról, vagy karácsonyi ajándékról.

Ehhez pedig alkalmazkodtak a kereskedők és szolgáltatók is, a webáruházak lehetővé teszik, hogy a legkényelmesebben, leggyorsabban és legbiztonságosabban megrendeljük azt, amit épp szeretnénk. Nem kell hosszasan, katalógusokat lapozgatva böngésznünk a felhozatalt, és bonyolult adatlapokat kitöltve leadni a rendelésünket.

SZMO: - Mennyiben gyorsította fel ezeket a folyamatokat a covid-járvány és az emiatti lezárások?

Mondovics Péter: - Az elektronikus kereskedelem rohamosan nőtt, 2020-ban 45%-ot, 2021-ben pedig 32%-ot. Most már a hazai kiskereskedelmi forgalom 10%-a online csatornákon bonyolódik – ezt nem gondoltuk volna öt évvel ezelőtt. Ugyanakkor az európai átlaghoz képest még mindig el vagyunk maradva, mert az 19%. A drasztikus növekedéshez a hirtelen jött bezárások mellett kellett az is, hogy a szolgáltatások kényelmesebbek legyenek. Mostanra már a mobiltelefonok gyártói is arra törekszenek, hogy minél több szolgáltatást elérhetővé tegyenek a készülékekben: tudjuk a telefonunkkal magunkat biometrikusan azonosítani, fizethetünk vele, színházjegyet vehetünk két villamosmegálló között, vagy éppen megnézhetjük a gyerekünk aktuális iskolai osztályzatait.

SZMO: - Ha ilyen jelentős mértékben megnőtt az online kereskedelmi forgalom, akkor biztosan sok új vásárló is megjelent a színen, aki korábban sosem fizetett az interneten digitálisan.

Mondovics Péter: - A járványhelyzet alatt az 55 év feletti korosztály lépett be az elektronikus kereskedelmi térbe és elég nagy számban kezdték el használni a szolgáltatásokat. Jellemzően élelmiszereket rendeltek, de a legaktívabb online vásárlók közé kerültek. Sokan közülük a mai napig így bonyolítják a beszerzéseiket.

Van weboldal, de nincs digitális fizetés? – Mínuszpont.

SZMO: - Azt most már tudjuk, hogy a vásárlók oldalán megnőtt az igény az online vásárlás lehetősége iránt – lekövették-e ezt a kereskedők és szolgáltatók?

Mondovics Péter: - A nagy márkák és hálózatok mindenképp, látjuk, hogy az összes nagy kiskereskedelmi hálózatnak van házhozszállítási szolgáltatása, amit online rendelés előz meg. Viszont van Magyarországon 24 ezer olyan vállalkozás vagy egyéni vállalkozó, akik kereskedőnek, szolgáltatónak tekinthetők – a jógaedzőtől a virágkötőig nagyon sok mindenki tartozik ide. Közös ismérvük, hogy valamilyen terméket vagy szolgáltatást értékesítenek és van weboldaluk is.

Csakhogy 70%-uknál a weboldal inkább csak reklámcélokat szolgál, nem lehet rendelni, online előre fizetni rajta. Pedig ezek a technológiák ma már nagyon könnyen elérhetők, órák alatt össze lehet rakni egy olyan weboldalt, amin keresztül megoldható az értékesítés.

SZMO: - Kiderült az is a Fizetési Élmény Riportból, hogy ma már versenyhátrányt jelent, ha egy weboldalon nem fizethetünk digitálisan?

Mondovics Péter: - Abszolút. A vásárlók, ügyfelek két dolgot keresnek: az egyik a biztonság, a másik a felhasználói élmény. Utóbbi azt is jelenti, hogy nemcsak szeretnénk minél többet megtudni a termékről, de ha megtetszett, meg is rendelnénk, kifizetnénk digitálisan, és elvárnánk, hogy kiszállítsák. Ha egy kereskedőnél nincs digitális fizetési lehetőség, az ma már versenyhátrányt jelent.

SZMO: - Ha nőtt is az online vásárlók aránya, még mindig sokan vannak olyanok, akik szkeptikusak, nem tartják biztonságosnak a webáruházakban vásárlást, vagy legalábbis bizonytalanok abban, hogy hogyan dönthetik el, melyik felület tekinthető biztonságosnak. Milyen megnyugtató adatot tudunk velük megosztani a riportból?

Mondovics Péter: - A bizalom nagyon fontos az online vásárlásnál, a kutatásunk alapján a megkérdezettek 90%-a fejezte már be az online vásárlást a fizetés előtt épp azért, mert nem találta megbízhatónak a digitális fizetési oldalt. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a fizetési élmény milyensége egyre inkább összekapcsolódik a vásárlók fejében a webshop megbízhatóságával.

Egy megbízható webáruház egyik fő ismérve, hogy találunk az oldalán ÁSZF-et és adatkezelési szabályzatot – ez arra utal, hogy nagy valószínűséggel az EU-n belüli szabályokat betartó, jogilag megfelelő céggel állunk szemben. A másik fontos ismérv, hogy milyen módon történik a fizetés – érdemes megnézni, hogy milyen szolgáltató áll mögötte, milyen fizetési opciót találunk.

Átutalásos fizetésnél nincs utólagos jogorvoslatra lehetőség, míg a kártyás fizetés jelent egyfajta védelmet, mert ha visszaélés történik, akkor a banktól visszaigényelhetjük a pénzt.

A mentett kártyás fizetési lehetőség a biztonság jele

SZMO: - De hogyan ismerhető fel, hogy az adott fizetési megoldás valóban biztonságos?

Mondovics Péter: - Általában kiírják, hogy ki a fizetési szolgáltató. Rendszerint ezek nagy bankok, amelyeket megbízhatónak tekinthetünk. De növeli a bizalmat a webshop iránt az is, ha találunk az oldalon egy kis zöld lakat szimbólumot, ami azt jelzi, hogy az adatink biztonságban vannak. A legbiztonságosabb megoldás az, ha elmenthetjük a kártyánkat.

SZMO: - Laikusként pont azt gondolnánk, hogy elmenteni a kártyaadatainkat különféle webáruházakban nagyon is kockázatos, mert akkor bárki vásárolhat vele, ha netán hozzáfér a weboldalhoz. Mi akkor az igazság?

Mondovics Péter: - Ha egy weboldalon lementhetem a kártyámat, annak technológiai és jogi követelményei vannak, ez már önmagában nagyobb védettséget ad. Azt tudni kell, hogy a kártyamentésnél nem a kereskedő menti le a kártyaadatainkat, hanem a bank, amelyik a kereskedő mögött van. A kereskedő semmit sem lát a kártyaadatainkból. Egy ilyen tranzakciónál az történik, hogy feljogosítjuk a bankot, hogy az adott összeget a nála elmentett kártyáról fizesse ki a kereskedőnek. A tavaly januárban bevezetett erős ügyfélhitelesítés pedig növelte a védelmet. Azóta az történik, hogy kapunk egy üzenetet a bankunktól, hogy van itt egy tranzakció, mi kezdeményeztük-e, és ha engedélyezzük, akkor egy másik felületen igazoljuk magunkat.

SZMO: - Milyen érv szól még amellett a kereskedők számára, hogy vezessék be a mentett kártyás fizetés lehetőségét?

Mondovics Péter: - A legtöbben szeretünk gyorsan és kényelmesen feladatot megoldani, így vásárolni is. Ráadásul lusták is vagyunk. Éppen ezért gyakran előfordul, hogy egy-egy vásárlási tranzakció azért hiúsul meg, mert a reménybeli vásárló épp a kanapén fekszik, onnan rendelne tévénézés közben, viszont a pénztárcája a bankkártyájával az előszobában van – a legtöbben nem mennek ki érte, inkább nem vásárolnak.

De azt is szem előtt tarthatják, hogy a fizetés egy élmény. Csak nem egy jó élmény. Mert pénzt kell kiadnunk, amit megkerestünk, ami a mi tulajdonunk. A mi küldetésünk a Mastercardnál az, hogy ezt a rossz érzést csökkentsük, és olyan megoldásokat kínáljunk, amelyekkel mégis jó élmény lehet a fizetés.

A mentett kártyás fizetés ilyen.

A fesztiválkártyától a gyűrűvel fizetésig

SZMO: - Mennyire vált a mindennapjaink részévé, hogy elektronikusan fizetünk?

Mondovics Péter: - A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint az elmúlt egy évben másfélmillió ember fizetett mobillal vagy okosórával. Ez már azt jelzi, hogy kezdünk megérkezni arra a szintre, hogy mindennapjaink részévé váljon az elektronikus fizetés. Párhuzamosan azzal, ahogy fejlődik az online kereskedelmi szektor, és egyre többször vásárlunk elektronikusan, a digitális fizetés is szépen fejlődik.

SZMO: - Honnan indultunk és hova tartunk a digitális fizetések terén?

Mondovics Péter: - Azt szoktam mondani, hogy minden új fejlesztésnek van egy innovációs ciklusa, öt-hat év, mire igazán elterjed. Az érintéses fizetéssel annak idején a fesztiválokon indultunk el. Azt szerettük volna elérni, hogy egy széles rétegnek megtaníthassuk a mozdulatot, hogy elég csak hozzáérinteni a kártyát a leolvasóhoz, nem kell bedugni. Először a fesztiválkártya jelentette a főpróbát, akkor még nem voltak ilyen jellegű bankkártyák a piacon. A fiatalok a fesztiválokon megtanulták ezt a fizetési módot és továbbadták a szüleiknek. Most pedig már a tranzakciók több mint 90 százaléka ilyen. Jelenleg a mentett kártyás vásárlás van az elterjedési fázisban.

SZMO: - De mi lesz a következő lépcső? Ha valaki már a mobiljával fizet, mentett kártyával vásárol, akár applikációból bármilyen élethelyzetben, annak milyen újítás jöhet még?

Mondovics Péter: - A fizikai és az online világ összetart. Nem párhuzamosan futnak majd a különféle fizetési módok, hanem sokkal inkább azt látjuk majd, hogy gyakorlatilag minden fizetés online fizetés lesz. Elsőként azt a trendet emelném ki, hogy idén például elindult Magyarországon az első személyzet nélküli bolt „Take it easy” néven a budapesti Agora Parkban. Egy applikáció, vagy egy bankkártya segítségével lehet belépni a boltba, ahol kamerák követik a vásárlót, összesítik, mit vásárolt, vett le a polcról, és távozáskor számlázza a rendszer a megvásárolt tételeket, az összeget egyszerűen levonja a kártyáról.

A vásárlási folyamat felgyorsul, nem kell sorban állni a pénztárnál. Ez a láthatatlan fizetés az egyik trend, ami biztos, hogy szélesebb körben el fog terjedni.

A második trend, amire számíthatunk, hogy a fizetés mindenhova be tud majd épülni – ismerjük már az okosórát és az okostelefont, mint pénztárca-helyettesítőt, mi most teszteljük például a gyűrűs fizetést.

A harmadik trend pedig, hogy gyakorlatilag minden személy kereskedővé válik, megindul a személyek közötti fizetés. Kártyáról kártyára tudunk majd utalni pénzt.

A bankkártyánk lehet okos, de nem fog visszaélni adatainkkal

SZMO: - Nemrég olvashattuk a hírekben, hogy a BKK bérletet kiválthatja a Mastercard bankkártyánk. Milyen hasonló fejlesztésekre számíthatunk még?

Mondovics Péter: - A bankkártya gyakorlatilag egy mini számítógép, amit a táskánkban hordunk, és nagyon sok minden ráfér. Kísérleti projektben próbáltuk már például azt is, hogy irodaházakba belépési lehetőséget biztosított a kártya. De tárolhatunk rajta koncertjegyeket, fürdőbérleteket is. Mivel egyre több minden beköltözik a mobiltelefonunkba, a kártyás fizetés is, ezek a plusz funkciók még könnyebben megvalósíthatók. A jövőben nem nagyon kell majd fizikai bankkártyát magunkkal hordanunk, hogy érvényesíteni tudjuk a hozzá kapcsolódó szolgáltatásokat.

SZMO: - Akár az egyes üzletláncok törzsvásárlói kártyáival is kombinálható lenne a mobilban tárolt bankkártya?

Mondovics Péter: - Megoldható lenne például, hogy ha érzékeli a telefonunk, hogy mondjuk a Decathlonban járunk, push üzenetet kapjunk arról, hogy épp milyen akciók vannak törzsvásárlóknak, és hogy ne felejtsük el használni a kártyánkat. Ha a törzsvásárlói kártyánk már egy mobilappban tárolt virtuális kártya lehet, akkor nincs az a probléma, hogy elfelejtjük magunkkal vinni a boltba és ezért nem tudunk élni a kedvezményes lehetőségekkel.

SZMO: - Egy bankkártya, amelyik még azt is tudja, mikor figyelmeztessen, hogy ne felejtsük használni a törzsvásárlói kártyánkat sokaknak rendkívül praktikusan hangzik, míg másoknak pedig ijesztően, mert már így is azt gondolják, hogy a kártyás vásárlásaink után túl sok információ megtudható rólunk. Alaptalan ez a félelem?

Mondovics Péter: - Adatvédelmi törvény is szabályozza, hogy egyéni szinten nem követhetjük az adatokat, csak ha valaki erre nekünk felhatalmazást ad. Mi pedig betartjuk a szabályokat és nem használjuk fel csak a kumulált adatokat.

A Mastercardnál elsődleges szempont, hogy az ügyfelek biztonságban legyenek. Az a fizetési ökoszisztéma, amelyik nem tudja magáról elmondani, hogy biztonságos, vagy nem tudja megőrizni tartósan magáról ezt a képet, az nem lesz hiteles, és nem marad életképes a piacon.

Nagyon leegyszerűsítve ez azt is jelenti, hogy a Mastercardnak sem érdeke, hogy adatok kerüljenek ki a rendszerből, vagy bárki is jogtalanul használja fel azokat.

A cikk a Mastercard támogatásával készült.

Fotók: Nagy Bogi


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Erre senki sem számított: a II. világháború óta nem látott ütemben fogynak az ukrán hadszíntéren a fegyverek és a lőszerek
A NATO tartalékait alaposan próbára teszi, hogy Ukrajnában ennyire elhúzódó háborút kell vívni hagyományos tüzérséggel és harckocsikkal. De Oroszországban is fogytán vannak a készletek.
MTI/AP/Libkos - szmo.hu
2022. december 04.


Link másolása

A hidegháború vége, a Szovjetunió összeomlása abba az illúzióba ringatta a nyugati hatalmakat, hogy Európában immár nem a két szuperhatalom nukleáris egyensúlya tartja fenn a békét. Éppen ezért, bár a NATO kibővült a Varsói Szerződés egykori tagállamainak többségével, csökkentették katonai költségvetéseiket, hadseregeik létszámát és fegyverzetüket is.

Az al-Kaida felemelkedése, a nemzetközi terrorizmus elleni harc másfajta katonai beruházásokat és könnyebb expedíciós haderőket igényelt. Ezt még a két évtizedes afganisztáni háború sem írta felül. Aligha hitték volna, hogy lesz még a kontinensen hagyományos tűzérséggel és harckocsikkal vívott háború. Több mint 30 év után kénytelenek belátni tévedésüket – írja a New York Times.

Ukrajnában ez a korábban elképzelhetetlen háború felemészti a kis európai NATO-hadseregek tüzérségi és lőszerkészleteit.

A Krím-félsziget 2014-es annektálása után a NATO azt a célt tűzte ki, hogy 2024-re el a katonai kiadásoknak el kell érniük a tagállamok GDP-jének 2%-át, és ennek 20%-át fegyverekre kell költeni. Ezt azonban a legtöbb ország nem tartotta be. Az ukrajnai háború kitörésekor számos ország készletei a várt szintnek legfeljebb a felét érték el.

Részben ez az oka, hogy kilenc hónappal a háború kezdete után nem kis nehézségbe ütközik Ukrajna támogatása. Mivel mindkét fél a II. világháború óta nem látott ütemben fogyasztja a fegyvereket és a lőszereket, a folyamatos utánpótlás kritikus kérdéssé vált Ukrajna számára.

NATO-illetékesek emlékeztetnek arra, hogy Afganisztánban a szövetséges haderő naponta legfeljebb 300 tüzérségi lövedéket lőtt ki, és nem volt gondjuk a légvédelemmel. Ukrajna viszont naponta több ezer lövedéket használ el, miközben légvédelmét komoly kihívást jelentenek az orosz rakéták és az iráni gyártmányú drónok.

Tavaly nyáron Donbaszban az ukránok által kilőtt 6-7000 lövedékre orosz részről 40-50 ezer lövedék érkezett válaszul.

Ez óriási mennyiség ahhoz képest, hogy az Egyesült Államok havonta 15 ezer lövedéket gyárt. Éppen ezért a Nyugat folyamatosan próbál felkutatni olyan, a szovjet időkből megmaradt hadifelszereléseket és lőszereket, amelyet Ukrajna is tud használni. Ilyenek az S-300 légvédelmi rakéták, a T-72-es harckocsik, és főleg a szovjet kalibernek megfelelő tüzérségi lövedékek.

De arról is folyik a vita, hogy a NATO újranyisson-e régi csehországi, szlovákiai és bulgáriai gyárakat, hogy újra gyárthassák a szovjet szabványnak megfelelő 152 mm-es és 122 mm-es lövedékeket az Ukrajnában még ma is rendszeresített tüzérségi fegyverekhez. Emellett a lőszer-készleteket olyan országokból igyekeznek feltölteni, mint Dél-Korea.

Az Ukrajnának nagy mennyiségben hadianyagot szállító országoknak, mint Lengyelországnak és a balti államoknak nem kis nehézségbe ütközik a fegyverek és lövedékek pótlása. Az Európai Unió 3 milliárd eurót hagyott jóvá az Ukrajnát támogató országoknak, de az úgynevezett Európa Békekeret már közel 90%-át felhasználták.

Még az Egyesült Államoknak is csak korlátozott mennyiségben állnak a rendelkezésére olyan fegyverek, amikre Ukrajnának szüksége lenne, Washington pedig a New York Times szerint nem akar kulcsfontosságú fegyvereket átcsoportosítani az érzékeny távol-keleti régiókból, ahol Kína és Észak-Korea folyamatosan próbálgatja, hogy meddig mehet el.

Ami a légvédelmet illeti, a NATO a hidegháború befejezése után leszerelte a legtöbb rövid hatótávolságú légvédelmi egységét, csak kevés maradt használatban, az újak gyártása pedig legalább két évet venne igénybe.

A legnagyobb hiány a 155 mm-es tűzérségi lövedékekből van, de korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a Javelinek, a Stinger rakéták, és a precíziós irányított rakéták is.

Persze az oroszoknak is megvannak a maguk utánpótlási gondjaik. Készleteik ugyan nem fogytak ki, de a fegyvereik egyre régebbiek és kevésbé megbízhatóbbak. Ők is próbálják a hadi termelést növelni, másrészt Észak-Koreából rakétákat, Iránból pedig újabb drónokat akarnak vásárolni. Az iráni drónok azonban nem pótolhatják a cirkálórakétákat, amelyek akár tízszer akkora súlyú robbanószert is képesek célba juttatni.

A BBC szerint az orosz készletek megcsappanására utal, hogy egyre gyakrabban használnak földi célpontok ellen is föld-levegő rakétákat, amiket eredetileg nem erre terveztek. Ilyenek például az S-300-asok, amelyeknek a maradványait számos belvárosi helyszínen megtalálták. Bár az oroszok azt állítják, ezek az ukrán légvédelem rakétái, szakértők szerint ez valószínűtlen, mert a légvédelmi ütegeket rendszerint nem a városközpontokban, hanem a külső kerületekben helyezik el.

De egy ukrán bevásárlóközpontnál felfedeztek olyan rakétamaradványokat is, amelyek KH-22-es vagy KH-32-es rakétákból származhatnak. Márpedig ezeket hajók megtámadására fejlesztették ki, nem pedig szárazföldi támadásra.

Putyin nem véletlenül sürgette nemrég a kormányát és az ipari vállalatok vezetőit, hogy gyorsítsák fel a fegyvergyártást és szállítást. „Minden területen nagyobb tempót kell elérni” - mondta az orosz elnök.

Ezt azonban nehezítheti, hogy a brit Royal United Services Institute elemzése szerint

Oroszország az ukrajnai háborúban nagymértékben támaszkodott a nyugati elektronikára.

A jelentés szerint a 27 legmodernebb orosz katonai rendszer, például a cirkálórakéták, a kommunikációs rendszerek és az elektronikus hadviselési rendszerek rengeteg nyugati alkatrészt tartalmaznak. Egészen pontosan a 27 katonai rendszerben összesen 450 olyan egyedi mikroelektronikai alkatrészt azonosítottak, amelyeket az Egyesült Államokban, Európában és Kelet-Ázsiában működő cégek gyártottak. 318 alkatrész volt amerikai. 51 a dallasi székhelyű mikroelektronikai gyártó, a Texas Instruments logóját viselte. Ezeknek a pótlása a szankciók miatt nehézségekbe ütközhet, még akkor is, ha az oroszoknak a szovjet időkből nagy gyakorlatuk van abban, hogy illegálisan, például fedőcégeken vagy harmadik országokon keresztül szerezzenek be nyugati technológiákat.

Csaknem ekkora kihívást jelent az orosz hadvezetés számára annak a 300 ezer tartalékosnak a felszerelése, akiket erősítésként akarnak küldeni az ukrán hadszíntérre. A már kivezényelt egységek közül nem egyről érkeztek olyan beszámolók, amelyek szerint a legalapvetőbb fegyvereket és védőfelszereléseket sem kapták meg, vagy azokat a katonáknak a saját pénzükön kellett beszerezniük.

A brit védelmi minisztérium friss jelentése megerősítette, hogy

az orosz haderő súlyos lőszerhiányban szenved, melyet a logisztikai problémák tovább rontanak.

Az egyre romló időjárási körülmények mellett ez a legfőbb oka, hogy az utóbbi időben nem tudtak újabb sikeres offenzívát indítani.

Mark Cancian, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának kutatója szerint az oroszok ugyanazzal a problémával néznek szembe, mint a Nyugat. Védelmi iparuk a békeidőbeli termelésre rendezkedett be, és nem képes a háború megkívánta ütemben gyártani az utánpótlást.

A nagy kérdés az, melyik fél tudja gyorsabban bővíteni a kapacitásait, és ezt hosszú távon is finanszírozni. A katonák motivációja mellett ez döntheti el a háború kimenetelét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
L. Ritók Nóra: „Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon”
L. Ritók Nóra azt mondja, negyven év pedagógusi tapasztalattal még ő sem tud mindig megbirkózni a helyzettel egy szegregált iskolában. De nem adja fel. Az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével új könyve kapcsán beszélgettünk.

Link másolása

A gyakran kommunikált gyors, látványos sikerek mögött többnyire nincsenek tartós, a leszakadó családok és gyermekek életében fenntartható változást előidéző folyamatok. Ez azonban nem is valósulhat meg addig, amíg szakpolitika helyett pártpolitikai szinten kezeljük a társadalmi leszakadást és a gyermekszegénységet - mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője új könyve kapcsán, amely kendőzetlenül foglalkozik a szegregáció kérdésével is.

– A “Minden gyerek számít” című könyv most jelent meg nyomtatott formában, de PDF-ben is megtalálhatjuk a neten. Hogyhogy?

– A könyvnek volt egy előtörténete, mivel a Taní-tani könyvsorozatban jelent meg az azonos nevű közoktatási portálon. Korábban már bevállaltam itt egy könyvet, de soha nem volt elég időm megírni. Írtam ugyanakkor sok olyan publikációt, ami csak szűk szakmai közönséghez jutott el. Végül egy kedves barátnőm - aki a könyv szerkesztője lett - összeválogatta ezeket egy kötetbe. Persze, az E-könyvek használata még nem olyan elterjedt, mint a nyomtatott könyvek. Éppen ezért sokan rám írtak, hogy megjelenik-e nyomtatott formában? Ezek után kerestek meg olyan kedves követők, támogatók, akik kiadót kerestek, közösségi gyűjtést szerveztek, hogy nyomtatott formában is elérhető legyen.

– Miben újszerű a könyv?

– A tartalmában, ahogy a rendszer legalsó szintjéről tudunk ránézni a problémára és rávilágítani, hol vannak azok a hézagok, amelyeket mindenképpen ki kellene tölteni. A helyzet azonban nem egyszerű, mert a körülmények folyamatosan változnak, és mindig felmerülnek új problémák: például hogyan hat a leszakadásra a közmunkaprogram, a gyűlöletkeltő propaganda, a szociális törvény? Hogyan jött be a képbe az egyházi iskolák szegregáló hatása? Sajnos a rendszer nem önreflektív, a hibajelzést támadásnak veszi, így az ügy képviselete folyamatosan nehezedik.

– Cél, hogy az üzenet közvetetten a döntéshozókhoz is eljusson?

– Nyilván jó lenne, hiszen ez a könyv még inkább rámutat a rendszer működési hibáira, mint a korábbiak. Sokan próbálták azokat is eljuttatni döntéshozói szintre, és én is nyilvánosan kommunikálok a társadalmi leszakadás problémájáról. Ha észre akarnák venni, akkor meghallanák - de megmondom őszintén, erre kevés esélyt látok. Nehéz ebben a sikerkommunikációra kiélezett világban a kudarcokat elemezgetni. Az különösen fontos számunkra, hogy ez a kérdés ne pártpolitikai, hanem szakpolitikai szintre terelődjön. Az Igazgyöngy Alapítvány a szakpolitikát képviseli, többek közt a terepi munkával és a jó gyakorlatokkal is. Más kérdés, mi megy át ebből a rendszerbe. Szerencsére az egyetemi kapcsolataink erősek, több egyetem gyakorlóhelye is vagyunk. Egyetlen civil szervezetként dolgozunk az egyházak mellett a Belügyminisztérium FeTe (Felzárkózó Települések) Programjában. Mégis inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriában érzem magunkat.

– Mit gondol, miért lehetnek a tűrt kategóriában, amikor már annyi mindenkit ellehetetlenítettek Önök körül?

– Egyszer azt mondta valaki: “Magát se lenyelni, se kiköpni nem tudják”. Van egy olyan társadalmi beágyazottságunk, ami talán védelmet adhat nekünk - de láttuk már, hogy ez sem jelent semmit. Talán a szakmaiság is ad némi védelmet. Mert szerintem a háttérben mindenki tudja: a mi munkánk nem káros, hanem hasznos és átgondolt. Erősen fókuszálok arra, hogy se az ellenzék, se a kormányzat ne sajátítsa ki ezt az ügyet pártpolitikai célokra. Ez az ügy ugyanis a rendszerváltás előtt is velünk volt már és velünk is marad, a képviseletét állandóvá kell tenni. Hajszálvékony vonalon egyensúlyozunk. Kompromisszumokat kell kötnünk, de közben következetesen kitartanunk az alapértékeink, alapelveink mellett.

Azt hiszem, mindig elmegyek a határig, sőt, kicsit meg is tolom azt. Az ügy fontosabb az egyéni harcoknál, értelmetlen erőfitogtatásokba nem megyek bele. A felelősség óvatosságra int. De amíg a tükörbe tudok nézni, addig nincs baj.

Nemrég egy konferencián jártam, az is csak a sikerekre fókuszált, szép és rózsaszín volt minden. Aztán jött az én felszólalásom a lakhatási szegénység fotóival... és ettől mindenki feszengett. Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon. Pedig ez a valóságos kép. A programok csak szeleteket kezelnek, ahol az adminisztratív igazolás fontosabb, mint a hatásmérés, valós utánkövetés. Az önmagában még nem eredmény, hogy “elértünk X gyereket, X családot.” A kérdés, hogy beépülnek-e ezek a hatások az érintettek életébe? Attól, hogy megmondjuk nekik, hogyan kellene a pénzt beosztani, miért nem kellene dohányozni és miért kellene iskolába járni, még nem érünk el tartós változást. Inkább azt kellene vizsgálnunk, hogyan tudunk olyan hatással lenni, ami után a családok képesek lesznek életstratégiát váltani és kitörni a nyomorúságból.

– Gondolom, ez folyamatos kapcsolattartást igényelne velük.

– Igen, és ez hiányzik az állami rendszerből. Nem elég az EU-s pályázatok utókövetésekor kipipálni egy rubrikát, hogy még fenntartják a programot. Senki nem gondolkodik hosszú távon, nincsenek kormányokon átívelő stratégiák. Minden kormányváltásnál kukába kerül az előzőleg a megoldásra felépített rendszer, és minden kezdődik elölről. Nincsen folyamatkövetés, vagy olyan hatékonyságmérési pontok, amelyek mutatnák, hogy volt-e valódi értelme a munkának. Így nem lehet megfelelő felzárkóztatási hatást elérni. Azok a programok, amelyek a nem jól működő rendszer mellett, annak átalakítása nélkül működnek, nem fognak megfelelő hatással bírni.

– Mekkora faktor ebben a korrupció?

– Erősen benne van abban, ki milyen pályázati pénzhez jut hozzá. Túl sok pénz folyik el fölöslegesen, rossz fókusszal, az is rövid távú hatással. Inkább egy színjátékhoz hasonlít az egész, semmint valós problémakezeléshez. Az ember pedig elég hamar kieshet a kedvezményezetti körből. Egy kritikus és kissé pikírt cikkem miatt például – amiből majdnem sajtóper lett – nekem is megmondták, hogy többé nem számíthatunk EU-s támogatásra. Ez 2016-ban volt, és utána tényleg hiába pályáztunk, végül egy pályázatíró cég tudatta velem, hogy tiltólistára kerültünk, fölösleges próbálkozni. Persze a kis települések szintjéig látjuk a korrupciót is, amit próbálunk jelezni, de hiába. Amikor beáll a korrupció rendszere, minden szinten, akkor nagyon nehézzé válik a jelzése is, ezzel is csak a konfliktusok számát növeljük.

– Vajon mennyiben kormányzati és mennyiben rendszerszintű a leszakadás problémája?

– Az állami szerepvállalás kérdése mindig előjön. Örök dilemma, hogy ha civilként megoldást adunk a problémákra, akkor nincsen rákényszerítve a döntéshozói szint a változtatásra. Ezért sokan azt mondják, nem is kellene segíteni. Különösen előjön ez a választások idején, amikor kiderül, hogy a tudás és világlátás nélküli embereket milyen könnyen meg lehet vezetni. Akiket az állam az út szélén hagy, ők is rendre megszavazzák a regnálókat. Aki nem látja közelről ezt az egészet, őket hibáztatja. Sokan úgy vélekedtek, nem érdemes támogatni őket. Majd ha éhséglázadás lesz, a kormány észbe kap. Holott azok a tudás -és képességhiányok, amelyekkel ezek a családok élnek, épp az állam működési hibáiból fakadnak.

Alapkészséghiányos szülők vergődnek a közmunka és a fekete zóna között, míg a gyerekek a szegregált oktatásban nem kapnak megfelelő tudást. Így tudatlanul jelentenek biztos szavazóbázist, tűpontosan célozva a sebezhetőségekre, a megfelelő időben.

Hiába várjuk, hogy majd egyszer ráeszmél az állam az elvesztegetett erőforrásokra. Nem fog. Ez túl hosszútávú munka lenne. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, a szavazataikig érdekesek csak. Azt, hogy hagyni kell őket, csak messziről lehet mondani, nem akkor, amikor az ember közvetlenül látja a gyerekek problémáját, a tömeges lecsúszást. Akkor úgy érzi, muszáj tenni valamit.

– Van az a felvetés, miszerint az oktatáshoz mindenkinek van joga, és egy zsákfaluban élő ember ugyanolyan esélyekkel indul, mint például egy budai. Milyen választ tudunk erre adni?

– Ez nem így van. Én jelenleg hat órát tartok, ebből négyet szegregált iskolában - olyan általános iskolában, ahol csak hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek vannak-, míg a másik két órán, egy másik településen jobb családi hátterű gyerekek vesznek részt. Számomra fontos volt, hogy a saját bőrömön tapasztaljam mindezt.

Negyven év pedagógusi pálya után úgy érzem, én sem tudok mindig megbirkózni a helyzettel a szegregált iskolában. És ez még csak heti kétszeri találkozás!

Sem iskolapszichológusból, sem logopédusból, sem fejlesztő pedagógusból nincs elég az ilyen iskolákban a sok esetben traumatizált gyerekek számára. A leszakadó térségek oktatási hálózata nem ad lehetőséget – humánerőforrás híján nincs segítség számukra.

– Ehhez társul a pedagógushiány.

– Igen. Ki akar egy szegregált iskolában tanítani, ahol csak plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek vannak? Olyan osztály is van, ahol 19 gyerekből 16 SNI-s (sajátos nevelési igényű) vagy BTM-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségei vannak). Mihez kezd ott egyedül egy pedagógus? Evidens, hogy nagymértékű a kiégés, sok a pályaelhagyó. Mi nem egy civil zárványt akarunk, hanem közös problémamegoldást, amiben együttműködve az intézményrendszerrel szeretnénk hatni. Mindenkivel, akinek dolga van velük. Van egy sajátos módszertanunk, amellyel a vizuális nevelésen keresztül a szociális kompetenciafejlesztésre fókuszálunk, ebben például a tankerület 42 iskolájával dolgozunk együtt, nyolc éve. És persze egészen abszurd a helyzet, mert két éve elvették tőlünk a kiegészítő támogatást a pandémiára hivatkozva, közben például egy elnyert nemzetközi program keretében mi támogatjuk a programba bevont állami iskolákat több mint 12 millió forinttal, amiből rajzeszközöket vásárolunk, hogy a vizuális nevelési programot sikerrel beépíthessék.

– Mi a helyzet a szociális munkásokkal?

– Ők annyit se keresnek, mint a pedagógusok. Kevés bérét, óriási kiégésfaktorral dolgoznak, leginkább hatósági eszközöket használva. A jelzőrendszer sem működik hatékonyan, sokszor inkább kivár, félrefordul, mindenki a határait tartja. Az a célunk, hogy a családok legyenek képesek arra, hogy felneveljék a gyerekeiket, de van, hogy ki kell emelni őket az adott környezetből. Sokszor dilemma, hogy ezt meglépjük-e, vagy jobb még kivárni? Mindig megvisel, amikor családon belüli erőszakról szerzünk tudomást, akár a közösségből, akár a gyerekektől. Ugyanakkor tudom, ha kiemelik a gyereket, egyáltalán nem biztos, hogy az állami gondoskodásban jobb élete lesz.

– Ami a gyermekszegénységet illeti, a rendszerváltás óta ugyanolyan maradt a probléma?

– Próbálkozások voltak, például amikor az oktatás terén igyekeztek tenni a szegregáció ellen. De hiába voltak esélyegyenlőségi tervek, ezek a kormányváltáskor mind eltűntek. A rendszerváltás idején úgy éltük meg a szabad iskolaválasztást, mint egy nagy demokratikus vívmányt. Mindig is voltak települések, amelyek a földrajzi elhelyezkedésük miatt vagy más okokból szegregálódtak. Ha volt az ilyen falvakban jobb státuszú szülő, a rendszerváltás után lehetősége nyílt máshová vinni a gyerekét. A Fidesz visszaállította az egyházi iskolarendszert. Az egyházi iskolák kiemelt támogatással, pótlékokkal sokszorosából gazdálkodnak az állami iskolákhoz viszonyítva, ráadásul ők nem vesznek fel SNI-s gyerekeket (ennek megvan a jogi háttere). A halmozottan hátrányos roma gyerekek pedig jellemzően nem fordulnak elő az egyházi iskolákban. Kivételek persze vannak, például a szerzetesrendek iskolái, de ezek arányaiban eltörpülnek a többi mellett, ahol válogatott gyerekekkel dolgoznak.

A szülő persze szabadon választ, hova adja be a gyereket, így létre is jön az egyházi iskolák szegregáló hatása.

Nem azért íratják a gyerekeiket ide, mert vallásosak, hanem azért, mert itt nincsenek olyan gyerekek, akikkel bármi gond lehet. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, ebben a helyzetben nem lehet, nem szabad a szülő nyakába varrni a kialakult helyzetet.

– Nem úgy van, hogy a csoport átlaga “hozzáromlik” a leggyengébb tagokéhoz?

– Nem. Szakmailag bizonyított, hogy integrált közegben mindkét fél hozzáadott értékben jobban fejlődik. Ráadásul az, hogy például kooperatív módszerekkel együtt dolgoznak a gyerekek, az a tudásbővítés mellett a szociális készségeket is fejleszti. A vegyes csoportokban mindkét fél számára vannak előnyök, az inkluzív pedagógia erről szól. A fogyatékkal élők például általában 10 százalékban építhetők be úgy egy osztályba, hogy abból mindkét fél építkezzen. Jack Me szerint a jövő iskolájának csak a szociális készségekre, a kreativitás fejlesztésére és a fizikai kondícióra kellene koncentrálni. Minden mást meg fognak oldani a robotok. Nagyon fontos, hogyan tudunk közösségben létezni, működni. A szociális készségek érezhetően romlanak, soha ennyi nárcisztikus személyiséggel nem találkozhattunk, mint manapság.

– Mi az, amit meg tudunk tenni?

– Azt szeretnénk, ha olyan világ jönne el, amelyben minden gyerek azzá válhat, ami lehetne. Beszélhetünk hosszan az elfecsérelt erőforrásokról, élhetetlen országról, fekete zónáról, ami túl fog érni a leszakadó térségek szintjén, de változás csak strukturálisan, rendszerszinten képzelhető el.

Mindenkinek van felelőssége, dolga ezzel. Azzal, hogy fejleszti-e a szociális készségeit. Hogy visszautasítja-e a gyűlöletbeszédet és megvilágít-e helyzeteket, amelyek nem is olyan fekete-fehérek.

Jó lenne, ha ezt a felelősséget mindenki érezné. Ez a könyv hozzásegít, hogy mindezt mélyebben megértsük és átérezzük.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Megmutatjuk, hogy ennek még nincs vége!” – a Karinthy diákjai kiállnak osztályfőnökükért
Rábai János nemrég megkérdezte őket, nem dühösek-e, hogy nyilvánosan elmondta a gondolatait egy tüntetésen, veszélybe sodorva magát és az osztályát. De ők csak büszkék rá.

Link másolása

Könnyes szemmel szorongatták a tábláikat Rábai János, magyar-média szakos tanár tanítványai szerda este a belügyminisztérium előtti tüntetés első sorában. Osztályfőnökük pár nappal ezelőtt még büszkén tűzte ki rájuk a szalagot a Karinthy Ferenc Gimnáziumban. Mindössze fél évvel az érettségi előtt rúgta ki a hatalom.

„Mélységesen szomorúak és csalódottak vagyunk, hogy most kellett őt elveszítenünk”

- mondták a diákok a Szeretlek Magyarországnak.

„Rábai tanár úr négy és fél éve volt az osztályfőnökünk. Ez lett volna az ötödik évünk. Végzősök vagyunk. Igazából az iskola egyik legjobb pedagógusa volt, ha nem a legjobb. És ez az egész dolog szerintünk nagyon szánalmas, hogy ilyen körülmények között kellett megtudnunk, hogy nem lesz tovább az osztályfőnökünk, másrészt az is, hogy tényleg kiválasztottak random nyolc tanárt, és kirúgták őket.”

A diákok szerint a sors fintora, hogy épp a tanárukkal volt dupla órájuk, amikor megjelent az elbocsájtásokról szóló cikk a sajtóban.

„Még mutattuk is a tanár úrnak. Féltünk, hogy esetleg ő is benne lehet ebben, de azt mondta, hogy ő erről még semmit nem tud.”

Rábai János azt mondja, már akkor megfordult a fejében, hogy ő lehet az egyik érintett. A belügy közleményéről szóló cikkben azonban még nem voltak nevek. Csak később derült ki, hogy csakugyan rajta van a listán.

A minisztérium azzal indokolta a döntést, hogy polgári engedetlenségi akciójával súlyos érdeksérelmet okozott a diákjainak. Ezt teljes képtelenségnek tartja. „Én öt napot engedetlenkedtem. Ez nagyjából annyi, mintha egy hosszabb osztálykirándulásra, tanulmányi kirándulásra vittem volna az osztályomat, vagy egy másik osztályt kísérőtanárként.”

Rábai János. Múlt héten még osztálya szalagavatóját ünnepelték

A diákok azonnal szervezkedni kezdtek, amikor kiderült, hogy kirúgták osztályfőnöküket és még hét másik tanárt, összesen három gimnáziumból.

„Egyből elindult a szervezkedés, hogy este itt leszünk, és elengedjük a holnapi dolgokat. Ez a legfontosabb most, hogy itt legyünk, és a tanárainkkal legyünk, és megmutassuk, hogy ennek még nincs vége!”

Azt mondják, iskolájukban rendkívüli szüntetet rendeltek el csütörtökre és péntekre. A diákok tüntetést szerveznek a tankerület elé, és a további lépésekről egyeztetnek azokkal, akik a diákmozgalom tagjai náluk.

„Annyit szeretnénk még mondani, hogy kiállunk a tanár úrért, és hihetetlenül büszkék vagyunk rá!” Osztályfőnökük ugyanis - miután az egyik korábbi tüntetésen felszólalt és nyilvánosan elmondta gondolait - megkérdezte tőlük, hogy dühösek-e, amiért veszélybe sodorta az osztályát és talán saját magát is.

De mi csak egyszerűen büszkék vagyunk rá. Szerintem az önmagunkért való kiállás a legjobb dolog, amit valaha taníthatott nekünk!

Szerintük az elmúlt pár hétben a Karinthy Frigyes Gimnázium példamutatóan az egész tüntetéssorozat élére állt, és nagyon fontos lépéseket tett afelé, hogy megmutassa minden iskolának, mit kell tenni ahhoz, hogy változást érjenek el.

A diákok, akik büszkék kirúgott osztályfőnökükre

November közepén az iskolából 34 tanár csatlakozott az egyhetes munkabeszüntetési akcióhoz, volt, aki sztrájkkal, más polgári engedetlenséggel. De már október elején is 23-an mentek el a tankerülethez, hogy személyesen vegyék át a kirúgással fenyegető leveleket. Válaszul most ebből az iskolából rúgták ki a legtöbb tanárt, összesen hatot.

Rábai János azt mondja, egyelőre fogalma sincs, hol folytatja. „Ez ma történt, még nincs fél napja, még nem volt ezen időm gondolkodni.”

Abban azonban biztos, hogy amit tettek, az helyes volt.

„Ahogy haladtunk előre, egyre inkább hittem a szolidaritásban és az összetartásban, ebben továbbra is hiszek. Azt gondolom, hogy még van tovább!”


Link másolása
KÖVESS MINKET: