Az orosz-ukrán háború ügyében Magyarország nem sorakozik fel a szövetségesei mellé egyértelműen. Mert bár a kormány minden szankciót megszavazott eddig, a hatodik szankcióscsomag bevezetését egyedüli uniós tagállamként akadályozza, hiába kínált fel az Európai Bizottság több engedményt is. Az olajembargó körüli huzavonába robbant be két hír egy napon. Az egyik az, hogy Volner János egyszemélyes pártja a sokatmondó Huxit-pártra nevezte át magát, a másik pedig a Medián felmérése, ami szerint a kormánypárti választók között többségben vannak azok, akik Putyinnal szimpatizálnak, és az ukrajnai konfliktusért inkább az Egyesült Államokat vagy Ukrajnát teszik felelőssé. Ennek kapcsán kerestük meg Szicherle Patrikot, a Political Capital Európai Unióval, valamint az orosz intézményes befolyással és annak régiós hatásaival foglalkozó elemzőjét.

– Mi történik velünk?

– Azért meglehetősen messze van innen az, hogy kilépjünk az Európai Unióból. A magyarok körülbelül 70%-a támogatja az európai uniós tagságunkat. Valószínűleg arról van szó, hogy Volner Jánosnak eléggé speciális kapcsolata lehet a kormánypártokkal, hiszen az előző parlamenti ciklusban is átment a parlamenten néhány javaslata, például a listaállítással kapcsolatban, ami azért ellenzéki pártokkal nem történik meg csak úgy a Fidesz kormányzása alatt. Lehetséges, hogy itt valamiféle tesztelése zajlik annak, hogyan reagálna a nyilvánosság az Európai Unióból való kilépés gondolatára, és az is lehet, hogy ezt a kormánypártok majd a saját felméréseikben is felhasználják.

Arról nem is beszélve, hogy a kereskedelem döntő része az Európai Unióval zajlik. Erőteljesen exportorientált gazdaságunk van, ráadásul a kereskedelem nagy részét a tagállamokkal folytatjuk. Öngyilkosság lenne egy kilépés mostanság, inkább csak tapogatózás lehet a közbeszédbe emelése. Azt is el tudom képzelni, hogy ez egy magánakció Volner Jánostól. Én nem gondolom, hogy egy Huxit bármennyire is reális lehetőség lenne.

– De ha mégsem jön a pénz? Mert a jogállamisági mechanizmussal blokkolják a kifizetéseket? Akkor nem történhet meg, hogy az EU-t okolva elindulhat egy még erőteljesebb kampány a kiléptetés mellett?

– Én azért inkább arra számítok, hogy valamiféle – legalábbis átmeneti – megegyezés megtörténik a bizottsággal. Jelenleg a magyar gazdaság nincsen abban a helyzetben, hogy ezeket a pénzeket nélkülözni tudjuk. Ezzel a kormány is tisztában van.

Persze nem arra kell gondolni, hogy teljesen le fogják bontani a most már kiépített illiberális államot. De mondjuk olyan engedmények, melyeket Gulyás Gergely az április 27-i Kormányinfón elmondott, az elképzelhető. Azzal is tisztában vannak a kormány soraiban, hogy még az európai uniós források nélkül is pozitívan jövünk ki az uniós tagságból, például azért, mert hozzáférünk a közös piachoz, vonzóbb befektetésnek számítunk, de még Oroszországnak vagy Kínának is csak akkor számíthat fontosabb partnernek Magyarország, ha az Európai Unió és a NATO tagja.

– Megfordulhat-e a zsarolás iránya? Tegnap került az EU elé egy reformjavaslat az unió jövőjéről. Itt elég egyértelműen esik arról szó, hogy a jogállami normákat nemcsak a tagfelvétel során, hanem folyamatosan teljesíteni kell a tagoknak, ha elfogadják. Ebben ki nem mondva benne lehet egy kizárás jogi lehetősége?

– Ahhoz, hogy egy tagállamot kizárjanak az Európai Unióból, alapszerződést kell módosítani, amit minden tagállamnak el kellene fogadni és ratifikálni. Ezt Magyarország nyilván nem tenné meg. Az említett javaslatcsomag felveti az alapszerződések módosításának szükségét, ami nem fog menni. Tizenhét tagállam már most nyílt levelet fogalmazott meg, amiben amellett állnak ki, hogy a szerződéseket nem szabad megnyitni. Tehát kétlem, hogy a Bizottság zsarolási potenciálja jelentősen változna a közeljövőben, vagy akár középtávon. Jelenleg azonban egy minden korábbinál erősebb eszköze van bizonyos jogállami, korrupciós problémák orvoslására. Ez az úgynevezett kondicionalitási mechanizmus, amiről az előbb is szó volt. Cserébe Magyarország a külpolitikai, vagy adórendszer témájú vétójával tudja visszazsarolni az Európai Bizottságot. Valószínűleg a vétők és a nyomásgyakorlási eszközök ütköztetése során megszülethet egy olyan konszenzus, ami senkinek sem fog tetszeni, de mindenki el tud fogadni. Általában ilyenek az uniós konszenzusok.

– Nemrég egy felmérésből kiderült, hogy a Fidesz szimpatizánsai között népszerűbb politikus Putyin, mint a nyugati vezetők. Harmadik hónapja zajlik a háború. Hogyhogy még mindig ilyen magasan áll Putyin népszerűsége?

– Magyarország nem egy hagyományosan oroszbarát nemzet, ellentétben mondjuk Szlovákiával vagy Bulgáriával. Amikor a Jobbik oroszbarát politikát folytatott, már akkor megjelentek az oroszbarát szavazók. Ezek valószínűleg átpártoltak a Fideszhez. A kormánybarát média, beleértve a közmédiát is nagyon hosszú ideje viszonylag pozitív színben tünteti fel Oroszországot, és Kínát is...

– Én azt nem értem, hogy miközben ugyanez a média az EU-hoz legalább ennyi ideje nem túl barátságosan viszonyul, az unió megítélésében mégsincs elmozdulás. Hogy lehet, hogy arra nem, de az oroszpártiságra meg hat a média?

– Válasszuk ketté. Magyarországon erős az európai uniós tagság támogatottsága. És Volner Jánoson kívül senki nem kampányol ez ellen. Viszont, ha egyes uniós szakpolitikák, vagy akár az Oroszország elleni szankciók támogatottságát vizsgáljuk, vagy rákérdezünk Ursula von der Leyen, vagy az Európai Bizottság népszerűségére, akkor valószínűleg viszonylag alacsony számokat látnánk. A tagság azért más. Az oroszbarátságra visszatérve: ez a kormánybarát médiavilág viszonylag széles réteget fed le.

A Soros György elleni kampányok is működtek. Ha csak a közmédiát nézzük, ott 24-25-én rengeteg szegmensben volt arról szó, hogy az Egyesült Államok keverte a bajt Ukrajnában, meg az ukránok valóban nukleáris fegyvereket akartak előállítani, és Csernobilt is azért foglalták el az oroszok, mert ott akarták az ukránok a nukleáris fegyvereket előállítani, ami persze nyilvánvaló nonszensz.

– Rendben van, ez az eleje. De azóta mindenki látja, mi történik Ukrajnában. Miért maradt még mindig meg a masszív oroszpártiság?

– Az Ön által hivatkozott felmérésben az is benne van, hogy a kormánypárti szavazók legalább annyira tartják felelősnek az Egyesült Államokat, mint Oroszországot. Ez egy kitartó munka eredménye. A belső mérésekben valószínűleg régóta látják, hogy van egy Oroszország felé elkötelezettebb szavazórétegük, és ők inkább ezt, a Kreml irányvonalával szemben kevésbé kritikus narratívát tudják támogatni.

Tehát folyamatosan szondázzák a közvéleményt, és ha azt látják, hogy a Fidesz-szavazóknak ez támogathatóbb, akkor ezt fogják megjeleníteni a kormánypárti médiában.

– Lezajlott a választás. Úgy tűnik, hogy a fideszes szavazótábor bármerre is, de követi a vezérét. Egyértelmű, hogy az ország megítélésének egyre rosszabbat tesz ez az oroszpártiság, de minimum lebegtetés. Miért nem szánja magát rá a kormánypárt, hogy átállítsa a híveit?

– Annyiban lennék óvatos, hogy láttunk már fideszes politikust az oroszokkal szemben kritikus véleményt megfogalmazni a választás előtt, Németh Zsolt és Novák Katalin is megtette ezt, március közepén, ami meglehetősen sok valós Facebook-felhasználót megbotránkoztatott. A kormánypárt úgy gondolja, hogy így tudja megőrizni a támogatóit, mert igaz, hogy csak két év múlva lesz a következő választás, de a támogatóikat azért egyben szeretnék tartani. Az azért egy nagyon éles váltás lenne, ha a választás után kiállnának, és azt mondanák például, hogy ideje lenne fegyvereket küldeni Ukrajnának. Ilyet nem fognak mondani. Láttunk olyan politikust, aki választások után heteken belül korrigálta az álláspontját, annak népszerűség szempontjából nem lett jó vége.

– Tehát nem lehetséges, hogy a nemzetközi politikai megfontolásokból a kormány akár egy lassú igazodást végrehajt?

– A nemzetközi politikával az a helyzet, hogy az olajembargót leszámítva a kormány csöndben minden szankciót megszavazott eddig.

– De mégis egyre inkább elszigetelődik.

– Ez igaz, de ennek belpolitikailag nincsen hatása. A kormánypárti szavazók zöme egy információs buborékba elég hatékonyan be van zárva. Ezen belül meg van szűrve, milyen információ jut el a hívekhez. Ide nem jutnak el a lengyel kormánypárt kritikái. Vagy az az információ, hogy a V4-es együttműködésnek jelen helyzetben gyakorlatilag vége. Tehát ezek nem fogják érdemben befolyásolni a kormánypárti szavazótábort.

Az ellenzék kampányának központi eleme volt az igazodás a Nyugathoz, de ezzel sok szavazót nem tudtak szerezni.

– Az információs buborék lefordítható a közszolgálatiság hiányára vagy a szabad sajtó visszaszorulására?

– A közszolgálatiság hiánya mindenképpen benne van. Viszont, aki nagyon akar, az ma még hozzáférhet ellenzéki sajtótermékekhez. Az információs buborékban nem csak az van benne, aki kötelezően oda lett zárva azzal, hogy a köztelevízió vagy az összes megyei napilap csak kormánypárti narratívát közvetít, és ő csak innen tud tájékozódni. Vannak sokan, akik önként lesznek ennek a részei, mert ahogy számos kutatás is kimutatta, az emberek alapvetően a saját véleményükkel megegyező véleményeket szeretnek olvasni. Tehát a kormánypárti olvasó nem keres fel más médiumot, hanem csak azokat, ahol a saját véleményét olvashatja vissza.

– Igen, ez így van. De ugye azt kimondhatjuk, hogy amennyiben létezne igazi közszolgálati televíziózás, rádiózás, akkor lényegesen nagyobb igazodási kényszer lenne a kormányon, mint most van?

– Abszolút.

Ez például lehetővé tenné, hogy a polgároknak az a rétege, aki a közszolgálati médiumokból tájékozódik, árnyaltabban lássa például az ukrajnai háborút, viszont ez Magyarországon nem fog megteremtődni az elkövetkező években.

A végére olyan kevés élelem és víz maradt az Azovsztal acélműve alatti bunkerekben, hogy a felnőttek naponta csak egyszer ehettek. Tíz liter vízbe két csésze makarónit tettek, és ebből harminc embernek kellett jóllaknia. A gyerekek naponta kétszer ettek. Még a legnagyobb nélkülözés közepette sem feledkeztek meg azonban a föld alatt bujkálók a kedvenceikről: az állatokkal mindig megosztották, ami jutott nekik azon a napon.

Olena és Jegor még a háború elején a bombázások elől menekült az acélgyár föld alatti bunkerébe. Úgy tervezték, hogy nagyjából két hétig maradnak, de végül két hónap lett belőle. A házaspár két fiukkal, a 12 éves Artemmel és a 17 éves Dmitrijjel, valamint a család tacskójával, Spike-kal költözött a föld alá.

A családot végül az utolsók között evakuálták tegnap az Azovsztalból éppen azon az estén, amikor Putyin a moszkvai parádén szent küldetésnek nevezte a hozzájuk hasonló családokat felszabadító háborúját.

„Milyen felszabadítás? Mire volt jó ez az egész?” - kérdezi dühösen a The Guardian újságírójától a családanya. Férje elmondása szerint az utolsó napokban már semmi reményük nem maradt, hogy valaha élve jutnak ki az acélműből, olyan erős volt a bombázás.

Amikor a föld alatt kerestek menedéket a gyárban, egy darabig még volt áram. Idővel azonban alig maradt valami: a világ történéseiről csak egy kis rádión keresztül értesültek. Mivel rohamosan fogyott az élelmiszer, arra jutottak, hogy minél többet alszanak a dohos pincében, annál kevesebbet esznek, hiszen „aki alszik, nem eszik”.

Némi fényt a gyárban talált autóakkumulátorok segítségével csiholtak, a halványan pislákoló LED-lámpák fényénél pedig sakkoztak és kártyáztak, hogy minél gyorsabban múljanak a napok. Egy idő után pedig valaki átalakította a Monopolyt úgy, mintha a játékosok feladata Mariupol felvirágoztatása lenne.

A szörnyű körülmények közül kimenekült család most már képes nevetni olyan dolgokon is, amik a hetekig tartó bujkálás alatt történtek velük. Egyszer például Jegor két idősebb, már rosszul látó férfival ment élelem után kutatni egy raktár maradványaihoz. Amikor visszatértek a búvóhelyre, akkor vették észre, hogy az egyik idős ember egy zsák szemeskávét és egy jókora zacskó babérlevelet cipelt magával, mivel a kávéra azt hitte, hogy tészta. Pechjükre egyik sem segített az éhségen, ennek ellenére a kávét végül megfőzték, és a körülményekhez képest kitűnően sikerült.

Valójában azonban egyáltalán nem volt vidám az élet a mélyben. Minden nap megküzdöttek az életben maradásért, például a mosdó használata felért egy hazárdjátékkal. A vécék ugyanis a földszinten voltak, ahova már veszélyes volt felmerészkedni. Éppen ezért a gyerekek, idősek és mozgáskorlátozottak számára vödröket jelöltek ki a pincékben, amiket az egészséges felnőttek felváltva ürítettek ki.

„Senki sem jött ki onnan változatlanul” - mondta a lapnak Okszana, az acélgyár egyik alkalmazottja. Az első napokban a gyerekeket traumatizálták a történtek. A tinédzserek órákon át csak bámulták az üres falakat, a kisebbek pedig ódzkodtak az érintéstől. Amikor pedig rajzolni kezdtek, egyikük sem választotta a színes ceruzákat, csak a feketéket használták. Idő kellett, hogy a kicsik alkalmazkodjanak a helyzethez, később azonban már az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Volt például egy négyéves kisgyerek, aki az érkezésekor még olvasni sem tudott, amikor végül elhagyta a bunkert, már kitűnően ment neki a matek is az írás és olvasás mellett.

Okszanának alig maradt valami a háború előtti életéből. A nő a férje teáskanalát, a gyerekei rajzait, valamint egy kövekkel kirakott útlevéltokot tudott magával vinni csak otthonról, ezen felül mindene megsemmisült.

A túlélők elmondása szerint a menekülés sem volt egyszerű a jókora acélüzemből. Hiába biztosítottak elvileg szabad utat a civileknek, a harcok miatt végül újra a föld alá kényszerültek, és a gyár területén éltek tovább.

Egy idő után már úgy engedték ki játszani a gyerekeket a szabadba, hogy mindegyik ruhájára címkéket ragasztottak a nevükkel, születési dátummal és a vércsoporttal. Erre azért volt szükség, hogy ha esetleg megölnék őket, könnyebb legyen a holttestek azonosítása.

Végül a rádión keresztül értesültek arról, hogy ismét megpróbálják a kimenekítést. Mindössze 15 percük volt összepakolni. Az Azovsztalból elmenekültek szerint könnyen elképzelhető, hogy még maradtak civilek a gyár terültén, akik rádió híján nem értesültek az evakuálásról. A körülményeket jól jellemzi, hogy a négytagú család a kimenekítés után ismert meg egy fiatalt, aki két férfival csupán néhány tucat méterre tőlük bujkált heteken keresztül, mégsem találkoztak a mélyben.

Az azovsztali túlélők elmondhatatlanul hálásak a kiszabadításukban segítő, de a gyárban maradt katonáknak. Ugyanakkor pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hatalmas iparterület utolsó védőinek talán már a csoda is kevés, hogy végül élve kijussanak a földi pokollá változott acélműből.

Miután a The Washington Post, a The New York Times és más amerikai lapok cikkeket közöltek az amerikai hírszerzés szerepéről a Moszkva nevű cirkáló elleni rakétacsapásban, illetve orosz tábornokok halálához vezető katonai akciókban, Joe Biden felhívta William J. Burns CIA igazgatót, Avril Haines-t a nemzeti hírszerzés igazgatóját és Lloyd Austin védelmi minisztert, hogy elmondja, mennyire aggódik a kiszivárogtatások miatt. Az amerikai elnök szerint ezek a nyilvánosságra került információk alááshatják azt az célt, hogy segítséget nyújtsanak Ukrajnának – írja a Washington Post.

Miközben a most megszavazott hatalmas, 40 milliárd dollár értékű amerikai segélycsomag részletei teljesen nyilvánosak, beleértve azt is, pontosan milyen nehéztüzérséget, drónokat és páncéltörő rakétákat küldenek az ukránoknak, a hírszerzési támogatást sokkal nagyobb titkolózás övezi.

Bár az nem derült ki, hogy milyen konkrét információkat adtak át, névtelenséget kérő tisztviselők az amerikai lapoknak azt mondták, ezek túlmutattak azon, hogy meghatározták a Fekete-tengeren tartózkodó orosz hajó pontos helyét. Az amerikai célzási információk kulcsfontosságúak voltak a Moszkva ellen indított csapáshoz, amit az ukránok két – amúgy hiánycikknek számító – Neptun rakétával hajtottak végre.

Az RK-360 Neptun egy ukrán fejlesztésű hajóelhárító cirkálórakéta, amelyet 2021 márciusa óta használnak Ukrajna haditengerészeténél. Az ötméteres rakéta hatótávolságra 280-300 kilométer.

Az ugyanakkor rejtély, hogy a csatacirkáló radarrendszerei miért nem reagáltak megfelelően a támadásra. Ukrán és amerikai tisztviselők szerint a Moszkvát valószínűleg megzavarta, hogy Ukrajna egy török ​​gyártmányú Bayraktar drónt is reptetett a közelben. Elemzők szerint a hajó elsüllyedése rendkívül megalázó volt Putyin számára, és Ukrajna egyik legnagyobb sikereként értékelhető a háborúban.

Közvetlenül a rakétacsapás után a Biden-kormány hallgatott arról, hogy az amerikaiaknak bármilyen szerepük lett volna a Moszkva elsüllyesztésében, később azonban névtelen források megerősítették, hogy az amerikai lapinformációk helyesek.

Ukrán tisztviselők szerint a háború során eddig körülbelül 12 tábornokot öltek meg a frontvonalon. Ez a szám megdöbbentette a katonai elemzőket.

Most kiderült, az Egyesült Államok folyamatosan dolgozott azon, hogy beazonosítsa, hol vannak az orosz mobil főhadiszállások, amelyeknek a helyét gyakran változtatták. Az amerikaiaktól kapott információkat az ukránok összevezették saját hírszerzési és lehallgatási adatiakkal, és ezek alapján indítottak célzott csapásokat az orosz tábornokok megölésére.

Az amerikaiak fegyverekkel is segítik ezeket az akciókat. A most a csatatérre érkező Switchblade drón kisebbik változata alkalmas egyes katonák azonosítására és célzott likvidálására, még úgy is, hogy a célpont épp egy járműben ül.

A Biden kormány próbálta titokban tartani ezeket az információkat, mert attól féltek, hogy a kitudódásuk eszkalálhatja a konfliktust, alkalmat adhat Putyinnak a háború kiszélesítésére.

Ezt az aggodalmat osztja a neves amerikai publicista Thomas Friedman is, aki a New York Times-ban írt véleménycikkében úgy fogalmazott, a tábornokok megölésével, és a hajók elsüllyesztésével kérkedni az őrültség netovábbja. Szerinte az ezekkel kapcsolatos kiszivárogtatások súlyos veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok biztonságára. Főként úgy, hogy az információkat nem egy átgondolt stratégia részeként hozták nyilvánosságra.

Mindez már csak azért is veszélyes, mert Putyin viselkedése manapság sokkal kevésbé kiszámítható, mint korábban volt, és lassan kezd kifogyni az eszközökből.

Az amerikai vezetés maga is próbálja azt sugallni, bizonyos határokat nem lépnek át. A Washington Post azt írja, több utasítás is létezik a vörös vonalakról.

Például az Egyesült Államok nem ad ki olyan részletes információkat, amelyek segítségével Ukrajna megölheti a legmagasabb rangú katonatiszteket vagy minisztereket. Ebbe a kategóriába tartozik például Valerij Geraszimov, a Fegyveres Erők vezérkarának főnöke és Szergej Sojgu védelmi miniszter.

Ez a tilalom ugyan nem terjed ki az orosz tábornokokra, de egy védelmi tisztviselő azt mondta, az Egyesült Államok „nem segít aktívan semmilyen tábornok megölésében.” Vagyis nem mondják el az ukrán erőknek, hogy egy adott orosz tábornokot észleltek egy adott helyen, de megoszthatnak információkat például a parancsnoki és irányító létesítmények elhelyezkedéséről. Ha az ukrán parancsnokok úgy döntenek, hogy lecsapnak egy ilyen irányítóközpontra, elképzelhető, hogy a támadásban valamelyik orosz tábornok is életét veszti, ugyanakkor az amerikaiak szerint ez nem olyan, mintha direkt célba vettek volna valakit.

Emellett tilos megosztani azokat a hírszerzési adatokat is, amelyek segítenének Ukrajnának orosz célpontok megtámadásában Ukrajna határain kívül.

A hírszerzési információk megosztására vonatkozó szabályok célja, hogy elkerüljék a konfliktus kiéleződését, és továbbra is azt mondhassák, közvetlenül nem segítik Ukrajnát a támadások lebonyolításában.

Az orosz-urkán háború kezdete óta a mariupoli Azovsztal acélgyárat védő egységekről tett közzé fotósorozatot a Telegramon az Azov ezred sajtószolgálata.

A képek üzem bunkereiben készültek a sebesült, elcsigázott emberekről, akiknek rohamosan fogy az élelmiszerük, lőszerük és nincsen már gyógyszerük sem.

A gyárban tartózkodó civileknek szabad elvonulást ígért az orosz hadsereg, a képeken látható védők megmentésére azonban vajmi kevés esélyük van, a legutóbbi alkalommal csak egy vakmerő helikopteres akcióval sikerült utánpótláshoz juttatni őket.

Mi is hírt adtunk róla, hogy Kövér László kedd este az InfoRádió Aréna című műsorában úgy fogalmazott: „a megfelelő, minimális mértékben” kell emelni a tanárok bérét. A kijelentés nagy felháborodást váltott ki a tanárok és a pedagógusszervezetek körében. Egy pályakezdő pedagógus nyílt levelét mi is bemutattuk, amelynek szerzője azt is nehezményezi, hogy az Parlament házelnökének fizetése éppen most emelkedett – nem épp „minimális mértékben”.

A házelnök szavaira reagált Balatoni József 'Jocó bácsi' történelemtanár, számos népszerű, oktatásról szóló könyv szerzője is. Ő mondanivalóját Kövér egy másik mondatára húzza fel. Mint írja:

„Kikérem magamnak, hogy a hivatásomat bárki egy ilyen mondattal degradálja!” – folyatja. „Mert neki sem megfelelően, sem minimálisan fogalma sincs arról, hogy mi zajlik egy iskolában. És talán ez a legnagyobb baj, hogy így tekintenek az iskolára, a tanításra.

Hát csodálatos. Tényleg.

Ugye azért azzal tisztában vannak, hogy az ilyen mondatokkal nem hogy segítenek, de még jobban rombolják a szakma hírnevét, megbecsültségét, ami már amúgy is jó mélyen van...

És az, hogy minimális béremeléssel szerinte ezt meg lehet oldani, mert ennyi a megfelelő, akkor tényleg fogalma sincsen semmiről. Köszönöm, azzal, hogy tudják, hogy rosszul keresünk, és el is ismerik, attól mi nem leszünk beljebb.

Láthatóan tényleg kiröhögnek minket, és minden okot felsorakoztaznak arra, hogy miért nem emelik a bért a dübörgő magyar gazdasági teljesítmény ellenére, miközben nem is akarják, hisz a minimálisan megfelelő szókapcsolat pontosan erről árulkodik.

Mondjuk havi 3,6 millió forintért – ami jóval több, mint egy átlagos tanár éves fizetése – én is mondanék ilyen dilettáns dolgokat a bajszom alatt.

Persze, ő fontos és hasznos munkát végez, megérdemli. Nekünk meg a minimális is megfelelő, hisz mi csak veszkődünk a gyerekekkel.

Hát nem.

Nagyon nem.”