Megélhetési nevelőszülők, fortélyos félelem, cserbenhagyott gyerekek - Herczog Mária a nyíregyházi kisfiú haláláról és a gyerekvédelem tragikus helyzetéről
Nyíregyháza, Várpalota, Polgár, Ináncs. A közös bennük, hogy ezeken a helyeken csak az elmúlt egy évben rettenetes dolgok történtek nevelőszülőknél elhelyezett gyerekekkel. Elhanyagolás, bántalmazás, nem megfelelő odafigyelés – a hírek alapján ezek állhattak a gyerekek súlyos sérülései, sajnos nem egy esetben haláluk mögött. Legutóbb Nyíregyházán találtak rá egy két éves kisfiú holttestére egy kocsi csomagtartójában, nevelőanyja szerint egy csirkecsonttól fulladt meg, ő pedig sokkot kapva két napig autózott vele, és egy éves testvérével a hátsó ülésen. A nyíregyházi eset után sokakban újra felmerült a kérdés: vajon mi lehet az oka, hogy egyre több hasonló esetre derül fény.
Herczog Máriát, gyermekvédelmi szakembert, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának korábbi tagját kérdeztük arról, hogy hol lehet a hiba a rendszerben, és vajon van-e esély arra, hogy megelőzzék az ehhez hasonló tragédiákat.
– Mintha a nevelőszülői rendszerről a közéletben kevesebbet beszélnének, mint az örökbefogadásról. Sajnos leginkább az ilyen hírek esetén kerül elő a téma. A közelmúltban történt esetek a rendszer hiányosságait mutatják?
– Ez a kérdés szinte egy féléves szeminárium alapja lehetne. Ahhoz, hogy a média reálisabban mutassa meg ezeket az eseteket, egy kicsivel mélyebbre kellene ásni.
Sok évtizedes tendencia a világban, és Magyarországon is már több mint 30 éve dolgozunk azon, hogy a családból kiemelt gyerekek ne gyerekotthonokba, hanem nevelőcsaládokhoz kerüljenek. De a nulladik lépés az, hogy a vér szerinti családot igyekszünk támogatni a lehetőségek legvégső határáig, hogy ne kelljen kiemelni a gyereket.
A '90-es évek második felében, amikor nagyon nagy erőkkel dolgoztunk azon, hogy az új gyerekvédelmi törvény megszülessen, majd azt el is fogadták 1997 novemberében, abban reménykedtünk, hogy a döntéshozók belátják annak szükségességét, hogy az erőforrásokat a megelőzésre kell összpontosítani. Sajnos ennek a toldozott-foltozott formában ma is meglévő törvénynek az alkalmazására a kormányzat soha nem biztosított elegendő erőforrásokat. Ez a helyzet azóta pedig katasztrofális mértékben romlott.
– Milyen lépésekben lehet segíteni azokon a gyerekeken, akik veszélyeztetett helyzetben vannak?
– Az alapellátó rendszer többé-kevésbé (bár inkább kevésbé, mint többé) detektálja azt, hogy kik azok a gyerekek, akik a saját családjukban veszélyeztetett helyzetben vannak. Első lépésként a szülőket segíteni kellene abban, hogy értsék, mik a gyerek szükségletei. Nagyon sokan ugyanis nem szándékosan vagy rosszaságból nem tesznek eleget ennek, hanem mert fogalmuk sincs, hogy az adott életkorú és élethelyzetű gyereknek mire van szüksége. Illetve nincsenek olyan mentális helyzetben, hogy ezt be tudják látni – és ha nem kapnak segítséget, akkor a helyzet természetesen fokozódik. Meglehetősen szubjektívek ugyanakkor azok a megítélések, hogy mikor olyan fokú a veszélyeztetés, hogy a gyereket már nem szabad otthon tartani.
Ha jól csináljuk a dolgunkat, ezt legalább részben le tudják tenni. Mikor egy gyereket ki kell emelni a vér szerinti családjából, először azt kell megvizsgálni, hogy van-e olyan rokon – nagynéni, nagyszülő például – aki tudja fogadni. Ez azért fontos, hogy ne veszítse el a kapcsolatát a vér szerinti családjával. Ha nincs ilyen, a második lépés az, hogy nevelőszülőt kell találni. Ha valami okból ez lehetetlen – a gyerek vagy túl idős vagy épp halmozottan fogyatékos –, akkor kerül gyerek- vagy lakásotthonba. Ennek érdekében a nevelőszülői hálózatot igyekeztünk nagyon megerősíteni. Részben azzal, hogy egy sztenderd kiválasztási rendszert alkalmazunk, megfelelő felkészítést tartunk, és megvizsgáljuk, hogy az adott potenciális nevelőszülő alkalmas-e. Ha pedig megnéztük, hogy melyik nevelőcsalád felel meg leginkább a gyereknek, a szakemberek figyelemmel kísérik a gyerek fejlődést, jóllétét, és biztosítják azt, hogy a nevelőszülő és a gyerek is megkapja a szükséges támogatásokat.
A jelenlegi kormányzat megváltoztatta a korábbi egységes szisztémát, így a felkészülés nagyon egyenetlen. A szolgáltatók pedig mára kizárólag egyházi fenntartásúak, ami szerintem nagy baj. Mivel az egyházi normatíva az ismert vatikáni megállapodás alapján 170 százaléka az önkormányzati és állami ellátásoknak, ezért minden ellátószervezet betagozódott valamilyen egyház alá – akkor is, ha ideológiailag semmilyen köze nincs hozzá. Az is gond, hogy nincs nyilvános hozzáférés a büdzséjükhöz, minden titkos, ezeknek a szervezeteknek nem kell transzparens módon elszámolniuk. Nem beszélve arról, hogy a gyermekvédelem minden szintjén nagyon alacsony a dolgozók anyagi és szakmai megbecsültsége és rosszak a munkafeltételek is. Ezek miatt az általam fentebb felvázolt ideális esetből alig teljesül valami.
A szolgáltatókat és a működési feltételekért felelős embereket ugyanakkor senki nem kéri számon. És azt sem látjuk, hogy az a közel 24 ezer gyerek, aki jelenleg állami gondoskodásban van, bármilyen módon számítana – a retorikai szintet leszámítva. A most elhunyt kétéves gyerek esetében például azt volna fontos kideríteni, hogy hogyan kerültek ezek a gyerekek a nevelőszülőkhöz, biztosan jó döntés született-e, milyen volt a gyerekvédelmi gyám és a nevelőszülő-tanácsadó tevékenysége, milyen szolgáltatások álltak a nevelőszülők rendelkezésére.
– Az Örökbe.hu oldalon egy táblázat igen jól bemutatja, hogy mi a különbség az örökbefogadás és a nevelőszülőség között. Az összehasonlításban az látszik, hogy míg 2020 óta az örökbefogadáshoz nem kötelező felkészítő tanfolyamot elvégezni, addig a leendő nevelőszülőknek 240 órás felkészítés az előírás. Ez valóban így van? És ennyi idő ellenére történhetnek olyan hiányosságok a rendszerben, amik a fenti tragédiákhoz vezetnek?
– A probléma az, hogy a 240 óra nem mindig annyi. Elmesélésekből, megbízható forrásokból származó információkból tudom, hogy rendkívül eltérő a felkészítő szolgáltatások színvonala, a katasztrofálistól a csodálatosig. Ha minden a megfelelő színvonalon működött volna, az eredetileg megszabott 60 óra is elég lett volna. De ez a 240 is csak arra elégséges, hogy a nevelőszülő-képzők eldöntsék, hogy a jelentkező elvileg alkalmas-e a feladat ellátására. De az igazi tudásmegszerzés a gyakorlatban történik, amihez nagyon szoros támogatási csomagnak kellene tartoznia, de ez teljesen hiányzik.
Számtalan olyan tényező van tehát, ami gyengíti a rendszert, és ebben az alap felkészítés csak egy részszerepet játszik. A kérdés tehát nem is annyira az, hogy valaki elvégzi-e a felkészítést, hanem hogy kap-e folyamatos támogatást amíg a gyerek meg nem érkezik, és tudja-e, hogy még azután is szabad, sőt kellene segítséget kérnie a szolgálatóktól és az ellátórendszer többi szereplőjetől.
– A fent felsorolt tragikus esetek egy része, nehéz helyzetben, hátrányos helyzetű kistelepüléseken élő nevelőszülőknél történt. Gyakran felmerülő kritika az is sok emberrel szemben, hogy „csak a pénzért” vállalja a nevelőszülőséget, ezért nem fordít kellő figyelmet és energiát az ezzel járó felkészülésre.
– A pénz, amit a nevelőszülők kapnak, már-már megalázóan kevés. A gyerekek után kapott ellátási juttatások sem magasabbak.
Különösen olyan szolgáltatók esetében, akik nem válogatnak, nem végzik el tisztességesen az alkalmassági felmérést, és akár 6-7 gyereket is kihelyeznek egyetlen családhoz. Ami egyébként a törvény szerint is tilos volna. Ez jellemzően olyan kistelepüléseken történik, ahol nincs védőnő, gyerekorvos, adott esetben óvoda és iskola is csak a távolban és rossz feltételekkel működik, pszichológust, fejlesztőpedagógust még sosem láttak.
Az én alapvető gondom nem az, ha valaki pénzért is vállalkozik erre, mert ezt teszi a tanár, a gyerekorvos vagy a fejlesztő is - amellett, hogy azt várjuk, hogy legyen elhivatott és szeresse a gyerekeket. Akkor van a baj, ha nem felel meg az alkalmassági feltételeknek, nem tudja ellátni a feladatát, de a kényszer a szervezeteket helytelenül arra ösztönzi, hogy bárkit elfogadjanak. A nevelőszülők felelősségét nem szeretném kisebbíteni a konkrét, tragédiával vagy majdnem tragédiával végződő esetekben, de számomra a kérdés inkább az, hogy a fenntartók és a támogatást elvileg biztosító szakemberek megfelelően végezték-e a munkájukat.
– Melyik szinteken kellene változtatni ahhoz, hogy a hasonló tragédiákat ki lehessen szűrni, de legalábbis minimálisra lehessen szorítani?
– Gondosabb és körültekintőbb kiválasztási és kihelyezési gyakorlat kellene. Ezen kívül szükség volna egy nagyon jelentős erőforrás-bővítésre azért, hogy a családokat látogató szakemberek tisztességgel el tudják látni a feladataikat. Kellene egy olyan monitorozási rendszer is, amiben a gyerekek részére is egyértelmű lenne, hogy működik egy panaszmechanizmus, tudjanak róla, hogy hova fordulhatnak, ha gondjuk van, és annak lesz is valamilyen, számukra kedvező következménye. A jelenlegi kormányzat a gyerekjogi képviselők számát alaposan megvágta, és a minisztériumnak rendelte alá, amivel még a maradék függetlenségüket is elvette – ezen is mihamarabb változtatni kellene.
Az a néma szenvedés, amit a sok ezer gyerek a nevelőszülőknél és a gyerekotthonokban kénytelen elszenvedni – nem beszélve a tízezernyi otthoni nélkülözőről –, sajnos abszolút nem látszik, és úgy tűnik nem is számít a társadalom jó része számára. A történtek nagyon fontos jelzésként szolgálhatnának a politikusoknak és döntéshozóknak. De én úgy látom, hogy egyelőre el lehet ezt intézni azzal, hogy lincshangulat alakul ki az adott szülő vagy nevelőszülő irányába – aztán a dolog három nap múlva elcsitul, amíg nem jön a következő tragédia.
