Megakad a tekintet a szürke panelhomlokzaton burjánzó oázis-erkélyeken
A lakótelepek a mellettük elhaladó autókból szürke betondzsungeleknek látszanak, de a 4-10 emeletes háztömbök között sétálgatva oázis-szerű erkélyek szakítják meg a monoton szürkeséget, és dobják fel az építésük óta felújítást alig látott homlokzatokat. Ha pedig eggyel beljebb merészkedünk, és az erkélyek tulajdonosaihoz is becsengetünk, nyugdíjas asszonyok nyitnak ajtót, akik akár napi 2-3 órát is bíbelődnek növényeik ápolásával. Van, aki nem csak saját erkélyét ülteti be mindenfélével, hanem az egész telepi lakosságot megajándékozza egy szép kerttel a háztömbje lábánál. Az Abcúg képriportja.
Teri néni 44 éve, a háztömbök felépülése óta lakik a tatabányai Mártírok útja lakótelepen, és bár saját erkély is tartozik hatodik emeleti lakásához, fő műve a háztömböt körbefogó több méter széles és több mint tíz méter hosszú kertsáv, amit a most 79 éves asszony 13 éve, férje halála óta alakított ki és gondoz. A locsolása ilyen száraz melegben mindennapos feladat, de minden évszakban van vele munka: napi 2-3 órára jön ki a ráfordított idő Teri néni szerint. Igaz, műtéten átesett térdével most már nem mindig van erre ereje, szomszédai segítségét pedig röstelli kérni: “ha nekik épp lenne idejük segíteni, nekem meg épp a lábam miatt pont nem menne a kerti munka, az nem működik” – magyarázta. Erkélyén maga neveli a tavasszal-nyáron kiültetett virágpalántákat. Teri néni, aki nyugdíjazása előtt maga is gyerekekkel dolgozott: óvodai dadus volt, azt mondta:
a lakótelepi gyerekeket szerencsére megtanították a szüleik, hogy ne tapossák-járkálják össze a virágos- és gyógynövényes-kertet, olyanra viszont már volt példa, hogy kiöntött nokedlit, vagy a cserjék ágán fennakadt tejfölös dobozt talált az ágyásban.
“Tavaly ilyenkor sokkal szebb volt, akkor kellett volna látniuk. Most sokat voltam távol itthonról, nem volt annyi időm rá, mint szerettem volna” – magyarázta Marika, aki Tatabánya egy másik lakótelepén, a hetvenes években épült Gál István lakótelepen él, igaz, még csak három éve. A nyugdíjas hölgy Budapestről költözött vidékre, mert csendesebb, lassabb, nyugodtabb életet szeretett volna, de elfogadható áron önálló házat nem, csak társasházi lakást tudott vásárolni. A ház, amiben lakik, csak négy emeletes, szerinte sokkal emberközelibb, mint a tízemeletes panelházak, és valahogy a környezete is zöldebb, mint utóbbiaké. Igaz, szerinte a közösségiség innen is hiányzik, ami a közös terekhez való hozzáállásból is látszik. “Amikor a szomszéd házban egy lakó kitalálta, hogy kintre, az épület elé is ültet virágokat, mindenki meg volt győződve róla, hogy napokon belül ellopják őket onnan. Hát, még mindig itt vannak” – példálózott.
A hatvanas éveiben járó Piroska egy a paneloknál régebben épült, négyemeletes munkás bérháztömbben lakik, szintén a tatabányai Gál István telepen, ahová már több mint harminc éve költözött férjével, gyerekükkel és férje akkor 72 éves édesanyjával. Ő, az azóta már elhunyt idős hölgy kezdte el kialakítani azt a mára már széltében szinte az egész házat zöldítő kertet, amin a mi szemünk is megakadt. Ha a szomszéd gyerekek berúgták a labdájukat, ami letört egy virágot, a néni volt, hogy sírni kezdett, annyira szerette a virágokat. Piroska sincs máshogy ezzel: ott jártunkkor szomszédasszonyával csodálták a tegnapról mára kinyílt óriási hibiszkusz-virágokat.
Az előkertben paprika, az erkélyen paradicsom terem, amit, mert gyerekei és unokái távol élnek, a szomszédokkal oszt meg Piroska.
Palántát és virágföldet venni is ők viszik. “Mindig mondja, hogy most már elfáradt, jövőre nem csinálja tovább, de soha nem hisszük el neki” – mondta nevetve egy épp arra járó fiatal szomszéd.
“Amikor még volt időnk, itt ittuk a reggeli kávénkat a férjemmel” – mutatott az erkélyén álló kerti ülőbútor-szettre Eszter, a nyugalmazott tatabányai jogász, aki a városban született, nőtt fel, és tervei szerint marad is. A hetvenes években épült négyemeletes társasházban alapított családot, két gyereke közül lánya is Tatabányán maradt. Amiért most nincs ideje az erkélyen ücsörögni, az éppen kétéves unokája, aki hetente többször időzik nagyszüleinél – teljes figyelmet igényel. “Előtte több időm volt az erkéllyel is foglalkozni” – mondta nevetve Eszter, aki ezért most igénytelenebb, de sokáig virágzó növényeket tart a virágosládákban. A pistike nevű növény a kedvence. Eszter 1992-ig az azóta már bezárt tatabányai szénbányánál dolgozott jogászként, amikor viszont látszott, hogy a bánya hamarosan bezár, még időben sikerült váltania: az önkormányzathoz nyergelt át, onnan is ment nyugdíjba.
Amikor a riportunkban szereplő szép erkélyeket a háztömbök között kiválasztottuk, még nem tudtuk, kik a gazdáik – az, hogy végül szinte mindegyik riportalanyunk idősebb nő lett, kizárólag a véletlen műve. A minta nem reprezentatív, de kis kutatásunk alapján úgy tűnik, a legszebb lakótelepi erkélyeket-kerteket nyugdíjas asszonyok alakítják. Az egyetlen kivételt a képen látható, szintén tatabányai, Mártírok útjai, második emeleti erkély jelentette, amit a fotónkon éppen ülő Ilona mellett párja, Sándor is éppolyan gonddal szépítget, mint partnere. Ilona ragaszkodott is hozzá, hogy Sándor rajta legyen a képen. A férfi keze munkáját nem csak a szépen kicsempézett falak és padló dicséri, a növények kiválasztásában, gondozásában is részt vállal. A pár bedőlt devizahitelük miatt kényszerült nyolc éve családi házból – a festői fekvésű Naszályról – a lakótelepre költözni, ahol igyekeznek minél zöldebb és természetközelibb életteret kialakítani maguknak. Ebben nagy szerepe van az erkélynek. “Ha szemmagasságnál nem nézünk följebb, már nem is látszik, hogy egy lakótelepen vagyunk” – mondta Ilona, majd előbb az erkély előtt magasodó fákra, aztán pedig az alattuk a földszinten elterülő virágoskertre mutatott. Ez az első képről már ismerős lehet, ugyanis Teri néni kertje, aki a pár fölött négy emelettel lakik.
A tatabányai parkosított lakótelepeknél egy fokkal nehezebb dolga van annak, aki Budapest VIII. kerülete közepén gondozza a kis kertjét. Jóval több növénye rohadt ki a kutyapisi miatt, és jóval több virágja tűnt el kiültetés után néhány nappal a nyolcvanéves Marikának, mint a Tatabányán megismert Teri néninek. A nyugdíjazása előtt a siófoki származású Marika is óvodai dajkaként dolgozott. Már akkor is a Baros utca és a Práter utca között elterülő lakótelepen élt, de a képen látható kertet – úgy emlékszik – 7-8 éve alakította ki. Marikának a negyedik emeleten élő lánya segít a kert gondozásában, és bár az idős asszony sokat zsörtölődik a kert miatt – például azon, hogy a homokos talajon, hiába trágyázta már többször, alig marad meg valami – azért idényről idényre ültet bele valami újat. “Olyan izgága vagyok, hogy mindig kell valami, amivel foglalatoskodhatok” – válaszolta a “Miért?” kérdésre a tényleg rendkívül energikus asszony.
Marikával egy házban lakik Zsuzsanna, aki egyben a ház gondnoka is, most már 13 éve. Földszinti irodájának ajtaja mellett egy kerítéssel lekerített kertsáv terül el, benne kannavirág, mályva és még sokféle növény, az ágyást pedig két magas cédrusfa árnyékolja. Ezek – magyarázta Zsuzsanna – egyidősek a házzal, 43 évesek. Az asszony és Marika az a két lakó, aki az tízemeletes épület lakóközösségéből egyedül foglalkozik a saját erkélyén kívül a ház előtti terület zöldítésével is, mint Zsuzsanna mondja,
egyszerűen azért, mert a kerti foglalatoskodás örömet okoz nekik, és mert szeretnek gyönyörködni az eredményben.
Tatabányán és Budapest VIII. kerületében, a Józsefvárosban is van valamiféle próbálkozás a városvezetés részéről, hogy a lakókat saját környezetük szépítésére ösztönözzék. Tatabányán jutalom, Józsefvárosban jelentkezni kell rá, de mindkét városban lehetőség van arra, hogy a lakók növényeket válasszanak és vihessenek haza ingyen egy helyi kertészetből. Az is vívmány, hogy Terinek vagy Marikának nem a lakásukból kell hordaniuk a vizet a kert locsolásához, hanem egy földszinti csapról használhatják a vizet a város vagy a lakók közös költségén.
