„Még mindig érkeznek betegek, akik nem értik, hogyan kaphatták el azt a vírust a tévéből” - egy magyar orvos férje a New York-i helyzetről
Köves Krisztián Károly magyar származású, New Yorkban élő filmrendező. Korábban a Facebook-oldalán megosztotta személyes és orvosként dolgozó felesége élményeit a pillanatnyi állapotokról.
Most arról írt egy hosszú posztban, hogy a New York Times abban a kórházban forgatott, ahol a felesége is dolgozik, és hogy hogyan telt náluk, New Yorkban a húsvét ebben a nehéz időben. Kérésére a szöveget változtatás nélkül közöljük.
"HÚSVÉT A NEW YORK-i KÓRHÁZUNKBAN…
…ugyanúgy telik mint minden eddigi napunk, mondhatnám, de nem így van. Nem sokkal az előző posztom után a New York Times a feleségem kórházában töltött két napot és felvették mi történik ott a koronavírus idején. A video és a cikk Nagypénteken jelent meg - Life and Death in the ‘Hot Zone’ (Élet és Halál a ‘Csúcs Zónában’) címmel - de mi csak másnap láttuk. (A “hot zone” kifejezést egyébként “halálzónának” is fordítják. A videót lefordítottam, és csatoltam a poszthoz.)
Mi Nagypéntek este fél hétkor valami bugyuta sorozatot nézünk egymás kezét fogva a kanapén. A feleségemet a 24 órás műszakból átvezényelték napi 12 órába, heti hat napban. Ettől kicsit jobb a hangulata, van esélye feltöltődni két borzalom között. Egy ideje viszont Linda a tévé helyett a telefonját nézi. A rezidensek WhatsUp csoportjából érkező híreket olvassa. Az arcát figyelem. Vajon mekkora lehet a baj. Aztán egy ponton feláll, felveszi a kórházi ruháját és a kabátját. Kezdődik a műszak. Leviszem a biciklijét a lépcsőn, ő pedig elsuhan rajta a ködös szürkületbe.
Felcaplatok a lépcsőn, intek a szembe-szomszéd olasz néninek, aki a lépcsőház üvegajtaja mögül bámulja a meghülyült világot. Máskor kint levegőzik a kis kardigánjában.
Leállítom a tévén a bugyuta sorozat, bugyuta epizódját, amit persze nem fejeztünk be.
New York. Nagypéntek. 103,208 beteg, 6,898 halott, halálozási arány 6.7%. Újabb rekord. És az életem másik fele ebbe az őrületbe ment vissza ma is. Míg ő már megint a frontvonalon harcol, én csak facebook üzeneteket és kommenteket olvasok tehetetlenül. Rengetegen írták, hogy tartsunk ki. De ez a kitartás saját maguknak is szól, hiszen a helyzet Magyarországon is könnyedén ilyen pokollá válhat, ha képtelenek viselkedni az emberek.
Hálásan látom, hogy vannak, akik imádkoznak értünk és vannak, akik szerint mi is térdeljünk le és kérjük Isten segítségét. Talán minden imánknál többet ér, amit Linda tesz az emberekért nap mint nap, alázattal, harmad annyi pénzért, mint körülötte a nővérek.
Igen. Óránként 14 dollárért kell egy rezidensnek az ilyenkor halálosan veszélyes, szakszerű intubálást végrehajtania. Csak az arányok kedvéért: 14 dollár alig két sör egy átlagos New York-i bárban borravaló nélkül.
Az intubálás életmentő eljárás, ami alatt egy csövet helyeznek le a beteg torkán, hogy a lélegeztetőgéphez tudják csatlakoztatni. Az ügyességet és gyakorlatot követelő eljárás nagymennyiségű vírust spriccel szét a levegőben, a legkisebb hiba is fertőzéshez vezet. Végülis ő “rezidens doktor”, azért jött, hogy tanuljon. Amerikai, indiai, kínai vagy magyar, nem számít. Ők az első vonal, mint háborúban a közkatonák.
Elfojtom a negatív gondolatot és tovább olvasom az üzeneteket. Van, aki egyszerű orvosi kérdéssel fordult hozzánk, és van, aki választ vár egy komplett kínai tanulmányra. És én válaszolnék, de még elolvasni se tudom a dokumentumot, nemhogy megérteni.
Aztán van olyan, akinek a beteg édesanyja New Yorkban ragadt a lezárások miatt, fogytán a gyógyszere és a Magyar Nagykövetség nem tud, vagy nem akar segíteni, és van olyan, akinek a családtagja tegnap halt meg a vírusban. Mind magyarok.
Mindeközben azt is írják, hogy Magyarországon csak kevesen tartják be a korlátozásokat. Nem veszik komolyan, nem akarják megérteni, hogy mi szükség van a feleslegesnek tűnő felhajtásra.
Divat a hobbi ellenállás, hiszen az egész csak egy rémhír, egy összeesküvés, és még ha van is vírus, biztosan nem olyan komoly. Szerintük nincs is annyi halálos áldozat, csak a lefizetett kormányok minden halálesetet koronavírus áldozatnak könyvelnek el, hogy félelemben tartsák az embereket, így majd a gonosz gyógyszercégek el tudják adni a vakcinájukat a rettegő embereknek. Ők előbb hisznek el bármit, mert az kényelmesebb. Vagányabb. Pánikkeltéssel vádolják azokat, akik szembesítik őket a tényekkel, de még azokat is, akik a saját szemükkel látják, élik át a borzalmakat. Azt persze egyikük se magyarázza meg, hogy például itt, a Bronx-i kórházunk melletti Hart Island-en miért temetik a hozzátartozóval nem rendelkező embereket tömegsírba. Biztos mind csak cukorbeteg volt.
Ahogy hallom egy New York-i magyar bártulajdonostól, vannak, akik bedeszkázták egy szórakozóhelyük ablakait és most titkos koktélbárként (“speakeasy bar”) üzemeltetik. Vannak Facebook ismerősei, akik elautóznak egy-egy New York-i kórházhoz, lefotózzák a kívülről nyugodtnak tűnő épületeket, aztán felposztolják, hogy lám-lám, nincs itt semmi különös, csak a média hisztériázik a lefizetett, rémhírkeltő orvosoknak köszönhetően. Dr. Youtuberek bűvészkednek számokkal, értelmeznek félre tanulmányokat direkt vagy csak szimpla butaságból, majd a videójuk végén fél-flegmán összetákolt cikküket reklámozzák, amin keresztül vitamint, honosított keleti-gyógymódot, vagy éppen csak az edzőtermük havibérletét akarják eladni - direktben vagy épp sunyi módon - a COVID-19 hátán.
Csakhogy ők nem álltak a koronavírus frontvonalában, nem kellett harmincéveseket újraéleszteniük, nem kellett egy mexikói családnak elmondaniuk, hogy nagyapjuknak a kora miatt esélye sincs lélegeztetőgépre kerülni, és nem kellett bevallani egy levegőért kapkodó negyven fokos anyának, hogy a lánya, aki mellette feküdt az intenzíven, már soha többet nem fog felébredni.
Mire végre eltudok aludni szombat hajnalban, már a zubogó vízre ébredek. Szakmai témájú podcast hangja szűrődik ki a fürdőből. Orvosi ruhája a külön szennyesben. Mindjárt megtelik és mehetek a mosodába. Törölközőbe csavart hajával leül az ágy végébe. Nem engedi, hogy megöleljem. Arcán fájdalmas, vörös csíkokat hagyott a 12 órán keresztül viselt dupla maszk.
“Ma egy 24 éves, amúgy egészséges, lányt kellett CPAP gépre tennünk. Egyelőre stabil.” - mára ennyi jutott a sikerből.
Fáradt sóhajjal még nekiáll elolvasni egy többek által is posztolt kínai tanulmányt a COVID-19-ről, ami szerint a vírus a hemoglobint támadja, és valójában az abból felszabaduló vas-ionok okozzák a szervezetben a károkat, többek között a tüdő gyulladásos reakcióját is. “Szerintem ez nem így van.” - suttogja és kitartóan keres referenciákat. Sajnos beigazolódik, hogy ez a kínai tanulmány se valódi kutatásokon alapul és az elmélet is több ponton sántít, megbukik. Laptoppal az ölében alszik el. Leveszem róla.
Délután háromkor ébred. Azonnal a mobiljáért nyúl és ekkor találja meg a New York Times riportját. Pontosan azokat a folyosókat mutatják, ahol ő dolgozik. Egyszer, fél éve, én is voltam bent. A lakáskulcsát hoztam el, mert kizártam magam. Felismerem a színes falfestést.
“Őt ismerem, és őt is, ezzel a nővérrel dolgoztam, ezzel a rezidenssel pont múlt héten beszéltem…” - sorolja Linda, és könnyes szemmel éli át ugyanazokat a pillanatokat, amiket az éjszaka során. De nem érdekli, akkor is végigküzdi magát minden egyes képkockán.
A feleségem három kórházban dolgozik, és a Weiler Hospital, amiben a riporter járt, az egyik. Zsibbadt csendben nézem végig a képsorokat. Hát így néz ki a csatatér, ahova nap mint nap bevonul. Ahova az ellenségemet se engedném.
De őt nem állíthatom meg. Ez a dolga, erre tette fel az életét.
Lapozz a továbbiakért és a videóért:
