„20 napig feküdt a halott kislány az udvarunkban, nem tudtuk eltemetni se a bombázások miatt”
A 44 éves Elena a hónap elején menekült el gyerekeivel, valamint barátnőjével és annak fiával. Az ő történetük itt olvasható:
Marina 5 éves fiával és 2 éves lányával hagyta el Ukrajnát, miközben férjének maradnia kell harcolni.
– kezdi történetét Marina.
Azt mondja, egyszer csak egyre több robbanást hallottak és káosz lett körülöttük. Nem a háborús zajok, hanem az emberek viselkedése döbbentette meg leginkább.
Mielőtt az orosz hadsereg szétbombázta Mariupolt, a saját lakosai rombolták, fosztották ki. Azon morfondíroztam, mit fognak gondolni ezek az emberek, ha vége lesz a háborúnak.”
Ez volt az első sokkja, aztán jött a második, az információk blokkolása.
Most már értem azokat az embereket amelyek orosz rádiót és orosz tévét néztek mindig is. Nagyon könnyű ilyen propaganda után összetéveszteni a fehéret a feketével. Intelligens emberek is elveszhetnek ebben a propagandában. Én nem akartam többet hallani az orosz médiáról.”
Marina úgy érzi, a nehezén túl vannak, innen már minden csak jobb lehet (a család mellett egy önkéntes segítő)
A légiriadóra eleinte nem figyeltek Marináék, megszokták a hangját, nem érezték, hogy menedéket kellene keresniük.
Először az ő lakását bombázták szét, ekkor a hozzájuk költözött Elenával és fiával együtt átköltöztek a szüleihez. Ott sem volt sokkal jobb, mert már ott is betörtek az ablakok.
„Akkoriban még fagyok voltak felénk.
Legalább a főzés könnyebb volt, nem kellett az utcára menni, volt egy fával rakható tűzhely.”
Akkor már eldöntötték, hogy nem akarnak Mariupolban maradni, de menni még nem tudtak.
Anyósa lakása a központban volt, ahol heves harcok folytak. A ház leégett és a férje testvére bennégett. Sokáig nem tudtak odamenni. Amikor végre bejutottak, csak egy leégett holttestet láttak. Apró részletekből jöttek rá, hogy ez a sógora maradványa.
Marina szerint az első bomba rombolta szét az ő lakását is március 8-án. A ház előtt volt egy kislány, aki meghalt.
„Annyira sűrűn bombáztak minket, hogy egy hétig nem tudtunk csinálni semmit a holttestével, csak kikerülve és sietve az egyik pincéből a másik pincébe mozogtunk. Borzasztó volt.
Marina két napja volt Zaporizzsjában, amikor beszélni tudtunk vele. Akkor azt sem tudta, hová megy, csak azt, hogy el akarja hagyni gyerekeivel az országot.
Egyetlen dolog nyugtatja: „A legfontosabb az, hogy a legszörnyűbbön már túl vagyunk.”