Lovasi: a többségnek annyit üzen a hatalom, nincs szükség rád
Lovasi András az egyik fő viszonyítási pont a hazai könnyűzenében. Szövegírói stílusa és dalai a mai napig számtalan zenekart inspirálnak, és annak is súlya van, ha nem a szűken vett szakmájához kapcsolódó témákban nyilatkozik. Ennek megfelelően nemcsak az általa megálmodott Fishing on Orfű fesztivál sikereiről és a Kiscsillagról, illetve a Kispál és a Borzról kérdeztük, de például arra is kíváncsiak voltunk, mit gondol a társadalmunk jelenlegi állapotáról és az egyre mélyülő Budapest-vidék szakadékról.
– A húszas éveid elején jártál a rendszerváltás idején. Hogyan élted meg az országban zajló eseményeket?
– Túlzottan sosem voltam benne a politikai-közéleti dolgokban, az mindenesetre tény, hogy a Kispál és a Borz tulajdonképpen a rendszerváltás nyertesének számít. Bár 1987 óta léteztünk, de az első években még nemigen koncertezhettünk, mert ez mindenféle bonyolult engedélyekhez volt kötve. Persze egy-két helyre azért eljutottunk, összességében viszont alig játszottunk Pécsen kívül. 1989-90 után viszont elhárultak az akadályok, így látványosan megnőtt a fellépési lehetőségeink száma. Ha azt nézed, hogy 1991-ben már lemezünk is megjelent, szerintem ez akkoriban relatíve gyors befutásnak számított más vidéki zenekarokhoz képest.
Ráadásul a nyilvánosság csatornái is kitágultak: például egyszer a Fekete Lyukban próbáltunk, amikor bejött a Geszti egy tévéstábbal, és egy hét múlva már ott találtuk magunkat egy milliós nézettségű műsorban. Aztán ez a dolog persze visszarendeződött, és kialakult az úgynevezett kereskedelmileg eladható, valamint az „alternatív” szcéna. Mindenesetre volt egy időszak, amikor a később mesterségesen az utóbbi kategóriába sorolt zenekarok is simán lehetőséget kaphattak az országos médiában. Ez a lehetőség aztán sokáig egyáltalán nem létezett, majd a Petőfi rádió irányváltása hozta vissza valamennyire.
Mervai Márk fotója
Lovasi András 1967-ben született Pécsen. 1987-ben alapította a Kispál és a Borz zenekart, amely pár éven belül az egyik legnépszerűbb hazai együttessé vált. Búcsúkoncertjüket 2010-ben tartották a Sziget Fesztivál nagyszínpadán, de három évvel később bejelentették, hogy évi egy tematikus koncertre visszatérnek a Fishing on Orfű fesztiválon. Tavaly első három lemezük dalait játszották, idén az életmű középső része kerül sorra, jövőre pedig az utolsó albumok és az azóta született számok.
2005 óta a Kiscsillag frontembere is, akikkel rövid idő alatt szintén bekerült az országos élvonalba. Eddig négy nagylemezt készítettek, a legutóbbi tavaly márciusban jelent meg Szeles címmel. Emellett tagja még a Budapest Bár énekesi társulatának, gyakori vendég a Csík Zenekar fellépésein, illetve Lovasi és a Véletlen néven Lackfi János megzenésített verseit is énekli.
Elvált, két lánya van. Munkásságáért 2010. március 15-én Kossuth-díjat kapott, a magyar könnyűzenében eddig legfiatalabbként, alig 43 évesen.
– Milyennek látod ma az általános közhangulatot Magyarországon?
– Azoknak a hangulata, akiket közelebbről ismerek, egy szóval is kifejezhető: szar. Mármint akkor, ha egyáltalán még itthon vannak. A legrégebbi barátaim, akik végigkísérték az életemet, az utóbbi néhány évben szinte kivétel nélkül külföldre költöztek.
Szerencsére a szüleim és a rokonságom még a közelemben vannak, de a gyerekeim például hosszú távon nem hiszem, hogy helyben képzelnék el a jövőjüket. És most nem feltétlenül az országra gondolok, hanem adott esetben csak Pécsre. A nagyobbik lányom például már Pesten él, csak a kisebbik lakik velem, valószínűleg ő se sokáig. Azt hiszem, az igazi tragédia nem is a külföldre költözés, hanem a magyar vidék pusztulása, ami az utóbbi évtizedben nagyon látványosan zajlik.
Juhász László fotója - Forrás: Wikipédia
Ez a tendencia már a nagyvárosokat is elérte, nyilván az egyetemi leépítésekkel párhuzamosan. Szerintem leginkább ennek köszönhető, és nem mondjuk Tarlós érdeme, hogy Budapesten ekkora lett a pezsgés az elmúlt néhány évben. Egyszerűen aki él és mozog, mind ide tette át a székhelyét – akár a munkalehetőségek, akár a kulturális élet miatt.
Amikor nagyjából 20 éve felmerült, hogy én is felköltözzek, még nem láttam semmi értelmét. Mondván az egész város mocskos, tele van dugókkal, a kocsmák meg ugyanolyanok, minek jönnék? Ma viszont azt gondolom, hogy sokkal jobb itt élni, mint bárhol az országban.
Most ott tartok, hogy szinte többet vagyok már itt, mint Pécsen. Pest lényegében olyan, mint egy növény legszebb virága, ami kiszívja az energiát és életerőt a talajból, vagyis az ország többi részéből. Aztán persze ha egyszer majd kimerül a tápanyagforrás, akkor az egész növény elhal.
– Szerinted mi a vidék legnagyobb problémája?
– Úgy tűnik nekem, hogy bizonyos részekről teljesen le is mondtak. A Fideszben 2010 után egyedül az Ángyán-féle vidékfejlesztési koncepció volt a szimpatikus, ami kimondottan a kis- és középbirtokosoknak kedvezett volna. De hamar kiderült, hogy ennek nincs jövője, az akkor kialakulóban lévő nagytőkés-nagybirtokos rendszer fog győztesként kikerülni a párharcból. Ez aztán még jobban felgyorsította a vidék pusztulását. Van néhány kis sziget, vannak tenni akaró emberek, őket jól meglátogatja a Borbás Marcsi, a többi néma csend, maximum közmunkában gazolgatnak kicsit az árokparton. A fiatalok hülyék lennének ottmaradni, ha van bármi ambíciójuk az életben, gazdasági menekültek lesznek Budapesten, vagy valahol az EU-ban.
– Mi a helyzet a te szűkebb közegedben, a könnyűzenében?
– Ezen a téren azért pozitív folyamatok is érzékelhetők, főleg Budapest már említett virágzása miatt. Szerintem sosem működött még ennyi zenekar a fővárosban, mint most. Nagyon jó az utánpótlás, például amikor nemrég basszusgitárost kerestünk a Kiscsillagba, hat jelentkezőt hallgattunk meg és mindannyian kiválóak voltak. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt szerintem maximum egyet találtunk volna, vagy annyit se. Szóval ilyen szempontból nincs ok panaszra, 2014 a magyar popzenében hosszú ideje az egyik legígéretesebb év volt.
Huszár Boglárka fotója
– Mekkora szabadságot ad neked az átlagemberekhez képest, hogy zenélésből élhetsz?
– Hogy meg tudok belőle élni, az leginkább annak köszönhető, hogy lassan 30 éve a pályán vagyok, és írtam rengeteg dalt, amit szerencsére játszanak is. A bevételeim egyre nagyobb részét egy ideje már nem az élő fellépések, hanem a jogdíjak teszik ki. Amit a koncertezéssel keresek, az nagyjából elég a napi költségek fedezésére, de ha csak erre hagyatkozhatnék, egyáltalán nem tudnék előre tervezni. Régebben azon röhögtünk, hogy ha bárki kidőlt volna a zenekarból egy komolyabb betegség miatt, nagyjából két-három hónap után kis túlzással mind éhen haltunk volna. Ma már jobb a helyzet ilyen szempontból, talán egy évre elegendő tartalékom is van, és ez mindenképp ad egyfajta szabadságot.
– Többször is nyíltan exponáltad már magad a médiában a kormány valamely döntése ellen tiltakozva, legutóbb épp a jogdíjak kapcsán. (Az üres adathordozókból befolyó összeg 25 százalékát vonták el egyoldalúan, részletek ITT – a szerk.) Mi az a pont, amikor úgy érzed, hogy muszáj megszólalnod?
– Ez tipikusan olyan dolog volt, amikor a zenészek megosztottságát kihasználva toltak le valamit a szakma torkán, bármifajta egyeztetés nélkül. Pedig még a kormány politikájával amúgy egyetértők közül is mindenki elítélte. Gondolj bele:
az egész ahhoz hasonlít, mintha bemennének a szobádba, kinyitnák a zoknis fiókodat, kivennék belőle a félretett pénzed egy részét, és azt mondanák, hogy akkor ezt most elviszik. Mit lehet erre mondani? „Oké, és az alsógatyám nem kell?”
Az a baj, hogy tényleg mindenhol ott vannak. Kiss Tibi is kitért rá a vele készült interjúban, hogy bármennyire is akarod, nem tudod kihúzni magad.
Pedig én nem szeretném, hogy a nappalimban és a hálószobámban is politikusokkal kelljen szembesülnöm. Van tévém, de azt ki is lehet kapcsolni, ha úgy akarom. Viszont ha azt látom, hogy olyan jogszabályokat hoznak, amelyek folyamatosan beleszólnak a magánéletembe és elveszik a pénzemet, de nekem ettől nem lesz jobb, akkor előbb-utóbb akaratlanul is betelik a pohár. Egyébként is van véleményem, de általában nem érzem szükségét, hogy a nyilvánosság elé tárjam. De ebben az ügyben eljött a pont, amikor azt mondtam, hogy eddig és ne tovább. Persze nem voltak illúzióim, hogy úgyis keresztül fogják vinni. Viszont ha senki nem emelt volna szót ellene, az csak még inkább bátorította volna őket, hogy folytassák a lenyúlást – hiszen akad még ott pénzt, ahonnan ezt elvették.
Pozsonyi Roland fotója
Egy család éppen otthon vacsorázik, amikor bekopogtat hozzájuk egy csavargó. Megkérdezi, bejöhet-e, de senki nem válaszol, így beljebb megy. „Ehetek kicsit a levesből?” – kérdezi, de erre se kap választ, úgyhogy szed magának. Erre vérszemet kap és odaszól a családfőnek: „És a kedves lányát esetleg elvihetem egy körre?” Szintén senki nem ellenkezik. Végül amikor a feleséget is megpróbálja bevonni a buliba, csak feláll az apa, hogy „Na azt azért nem kéne!” Mire a legkisebb fiú megszólal: „Te viszed ki a szemetet!” Merthogy csendkirályt játszottak.
A politikusok szerinte ugyanígy ránk telepedtek, és folyamatosan csodálkoznak rá az egyre meredekebb dolgokra: „Jé, ezt is szabad? Ezt is szabad?” Amit simán megtehetnek a társadalmi ellenállás hiányában, azt meg is teszik. Ha nem szól oda nekik senki, maguktól aligha fogják abbahagyni, és csak még tovább durvul a helyzet.
– Te vagy az egyik legtermékenyebb magyar szövegíró, talán senki más nem képes ilyen régóta ennyire gördülékenyen alkotni. Soha nem csömörlöttél meg az elmúlt évtizedek során?
– Nyilván voltak és vannak is nehezebb időszakok, de ez kifelé nem látszik. Azt gondolom, hogy a dalszövegírás alapvetően ugyanúgy iparművészet, mint például az épületszobrászat. Amikor egy lemez anyagán dolgozom, akkor reggelente olyankor is rákényszerítem magam, ha semmi kedvem nincs hozzá. Legfeljebb csak ülök és járatom az agyamat, aztán valami ötlet majd csak jön. Vannak rá különféle technikák, hogy ösztönözzem magamat, mostanra sikerült egész jól elsajátítanom őket. Egyébként erős a szelekció, rengeteg olyan szövegem is születik így, amit második nekifutásra már nem találok olyan jónak. Ezeket vagy tovább csiszolom, vagy egyszerűen kidobom őket, ha tényleg nem ütik meg az általam felállított mércét.
– A legutóbbi Kiscsillag-lemez több szövegében is erősen ironikus, odamondós hangot ütsz meg, ami ezelőtt nemigen volt jellemző rád. Miért éppen most mozdultál ilyen irányba?
– Ennek kevésbé voltak aktuálpolitikai okai, inkább azért váltottunk, mert az ezt megelőző albumot nem igazán szerettük. Ugyanis olyan volt, mint amikor egy zenekar elkezdi túlzottan komolyan venni azt a képet, amit saját maga számára talált ki. Tehát
Ezzel akartam szakítani, és csinálni egy olyan lemezt, ami nem egy vicces szerepjáték. Hát ez lett belőle.
Ki találja meg, a tavalyi lemez talán legmélyebb dala:
És összehasonlításként a Megjöttünk a nőkért című szám a harmadik albumról:
– A közönségnél hogy csapódott le a zenekar megkomolyodása?
– Azt látjuk, hogy jól érzékelhetően idősödnek, aminek minden bizonnyal köze van a váltáshoz. Bár az is közrejátszik, hogy a mostani tizenévesek egyre kevésbé hallgatnak gitárzenét. Ez most egy ilyen időszak, majd lesz más, gondolom...
– Idén már január végén elfogyott minden bérlet a Fishing on Orfűre, és néhány héten belül valószínűleg teljes teltház lesz. Mekkora út vezetett idáig szerinted?
– A Fishing on Orfűnek már a kiindulópontja is az volt, amihez a mai napig tartjuk magunkat. Szerettünk volna egy barátságos, családias fesztivált, amit a későbbiekben sem fogunk tömegesíteni. Lényegében felismertük a saját korlátainkat azzal, hogy kijelentettük: ez az egész akkor tud olyan maradni, amilyennek elképzeltük és megszerettük, ha nem növeljük az igényekkel párhuzamosan a befogadóképességet.
Ehelyett azt a célt tűztük ki, hogy a fix számú jegyet és bérletet lehetőleg adjuk el már elővételben. Nyilván a Glastonbury szintjét sosem fogjuk elérni, vagyis azt, amikor a fellépők bejelentése nélkül is órák alatt összejön a teljes telt ház. De azt gondolom, hogy az idei így is nagyon szép eredmény. Így belegondolva nem tudok más fesztiválról idehaza, ami már hónapokkal hamarabb teltházas lenne...
Persze egy ilyen szituációban elkerülhetetlen, hogy egyesek kiábránduljanak. Olyan ez, mint mikor valakinek hirtelen befut a kedvenc zenekara: míg azelőtt kényelmesen odabattyogott a koncert napján jegyet venni, most egyszerre azt veszi észre, hogy sorozatban lemarad róluk. Nekünk is rengetegen írnak, hogy évek óta jártak Fishingre, és idén először nem jutott nekik jegy. Nyilván érthető a csalódottságuk, de sajnos nem nagyon tudunk ezzel mit kezdeni, hiszen a lehetőség adott volt már decembertől.
Teljes Kispál-koncert a 2010-es Fishingről, még a feloszlás előtt:
Az idei felállás sajtófotója
– Mekkora részben tartod a fesztivál népszerűségét személyes sikernek, illetve mennyiben köszönhető vajon a Kispál összeállásának?
– Mivel az én koncepciómra épül, kétségtelenül jól esik a hiúságomnak. Természetesen benne van a Kispál újjáalakulása is, de eleve ez volt vele a cél. Ha úgy nézzük, a zenekar tulajdonképpen egy eszköz volt a fesztivál népszerűsítésére, de ha megkérdezed a tagokat, senki nem fogja azt mondani, hogy eszköznek érezte magát az én fesztiválos céljaimhoz. Mondjuk egyikünk sem tervezte a zenekarból, hogy 4 évre rá már újra játszunk. Ha nincs az, hogy a Kispi meg a Ricsi elkezdtek együtt próbálni csak úgy, nekem se jut eszembe ez a koncepció, de így meg benne volt a levegőben, nem kellett sokat erőlködnöm, mindenki azonnal igent mondott.
És abban, hogy van ez a három koncert, vastagon benne van az, hogy a Fishingen van, hogy ott lehet. Szerintem ez a helyszín, ez a közönség a lehető legjobb nekünk. Sokkal inkább, mint ha mondjuk a Sportarénában csináltuk volna a visszatérést. Pedig ha az orfűi bulira fél évvel korábban már nincs jegy, ki lehet következtetni, hogy akár két-három teltházas arénakoncertre is simán lenne kereslet. Nem kell magyaráznom, hogy ez mennyivel több pénzt jelentene, de ez legyen a mi bajunk. Szerencsére így sincs okunk panaszra.
– Mennyire vagy bizakodó a könnyűzene jövőjét illetően?
– A budapesti pezsgés biztató, de hiába az egész, ha közben a vidéki koncertezési lehetőségek egyre csökkennek. Vagy mondok egy másik példát. Szép dolog, hogy a Cseh Tamás programmal végre támogatják a fiatal zenekarokat, de arról nem beszél senki, hogy összesen úgy 1,3 milliárd forintot vontak el tőlünk, aminek alig a felét költik a programra. Vajon a többinek mi lett a sorsa? Engem igazából ez érdekelne.
Az is nagy kérdés, hol találhatnánk piacot azoknak a produkcióknak, akik esetleg tényleg fellendülnek a támogatás következtében. A hazai színtér nagyjából telített, ennél sokkal több elsővonalas előadót nem tud befogadni. Marad a külföld, de a magyar könnyűzene exportálására hosszú távú koncepció kéne. Annak pedig, hogy Magyarországon kulturális területen egy ilyet végig lehessen vinni, a reménysugara sem volt meg soha a rendszerváltás óta.
Ahhoz arra lenne szükség, hogy ne a feltétlen lojalitás legyen az elsődleges káderválogatási szempont, hanem a kreativitás, a szervezőkészség, a civil kurázsi. Ha anno a kilencvenes évek elején konszenzus lett volna a kultúra, az oktatás, az egészségügy hosszú távú céljaiban, és az odavezető út építésében, ma pont látnánk annak az eredményeit. Ennek most még a távoli lehetőségét sem látom, csak a teljes káoszt, és a meg-megújuló ötletelgetést, átszervezést, újabb átszervezést.
Pozsonyi Roland fotója
Csákvári Péter fotója
– Az elvándorlás és az általános pesszimizmus csökkenésére van esély szerinted?
– Nem látok semmi okot, amitől ez megfordulna. A Fidesz vezérkarához közel álló gazdasági vállalkozók gyakorlatilag minden potenciális erőforrást kisajátítottak maguknak a következő évtizedre. Hogy ezzel mit kezdenek, azt nem lehet pontosan tudni. De több mint valószínű, hogy az én szűkebb környezetemnek például nem származik majd előnye belőle.
– Azért összességében szeretsz itt élni?
– Persze, szeretek, nem véletlenül vagyok még itt. De miért kell mindig azt mondani, hogy ennek ellenére? Egyáltalán minek politikáról beszélni? Az a baj, hogy mint mondtam, ha akarom, ha nem, ebbe ütöm a fejemet. Ha pályázok, ha koncertezek, vagy ha csak kiteszem a lábam az utcára. Sőt, most már a zsebemben is turkálnak. Pedig k*rvára nem akarok velük foglalkozni. A saját közegemben nagyon jól érzem magam, bőven akadnak olyan szép pillanatok, amelyek miatt megéri itt maradni és tovább csinálni. De még ideálisabb lenne a helyzet, ha olyan közeg venne minket körbe, ami nem rontja el rendre ezeket a pozitív pillanatokat.
Néhány évvel ezelőtt Spanyolországban nyaraltam a gyerekekkel, és pár nap alatt teljesen hozzászoktam ahhoz, mennyivel kedvesebbek ott az emberek úgy általában. Aztán miután hazajöttünk, elmentünk egy plázába, ahol abszolút minősíthetetlen hangnemben rám dörrent egy tipikusan besavanyodott eladó valami semmiségért. Először nem értettem, miért nem tudta kicsit kedvesebben mondani. Utána viszont rájöttem, hogy ha én is napi tizenkét órát robotolnék ennyi pénzért, és nekem is ennyire kilátástalan lenne a sorsom, valószínűleg pont ugyanilyen bunkó módon viselkednék. Mindig azt hallani, hogy legyünk vidámak és optimisták, de ehhez az kell, hogy legalább egy távoli pontot láss az életedben, amiért érdemes. Ha valaki azt látja, hogy maga körül az emberek jutnak egyről kettőre azzal, hogy elvégzik becsületesen a munkájukat, annak nyilván jobb kedve lesz, mert azt gondolja, hogy ez majd rá is vonatkozik.
Ehelyett az általános tapasztalat az, hogy vagy felkapaszkodsz az aktuális pénzosztó hálózatra, és a lojalitásodért cserébe kiemelkedhetsz a hasonló képességűek közül, vagy olyan makacs, kitartó és tehetséges vagy, hogy azért valami összejön, de egy olyan ellenséges közegben, ami miatt logikus, ha egy idő után elhúzol innen.
Aki meg nem elég kitartó, elszánt és tehetséges, nem születik a felsőbb körökbe se, de nem is akar, vagy tud segget nyalni, annak egyet tud csak üzenni ez a mostani leosztás: Nincs szükség rád.
És mivel ma Magyarországon az emberek többségének ennyit tud csak üzenni az uralkodó osztály, nyilván nem annyira vidámak, meg pozitívak az alantvalók.
Ha tetszett az interjú, oszd meg!
