Kulka János: annyira szeretek itt élni, hogy nem adom fel
- Úgy tudom, a Belvárosi Színházban műsorra tűzött Esőemberre nagyon intenzíven készültél, olyan mélyen beleástad magad az autizmussal élők világába, hogy már magadon is észleltél „tüneteket”. Ez nem gyengített el? Vagy éppen ellenkezőleg: segített, hogy hitelesebb legyen a játékod?
- Orlai Tibornak (a darab producere - a szerk.) köszönhetően jutottam el a Delej utcai Autizmus Alapítványhoz. Megengedték, hogy eljárjak a szerda délutáni foglalkozásokra, amelyeket tizenöt-húsz autizmussal élő látogat rendszeresen. Elképesztő élmény volt – köztük lenni, megtalálni a helyemet úgy, hogy ne zavarjam meg őket és megpróbáljak a lehető legsimábban integrálódni. Talán az ott töltött délutánok tették rám a legnagyobb hatást.
Egyfelől nagyon irigylésre méltó a – látszólag – végtelen szabadságuk; minden helyzetre úgy reagálnak, amilyen éppen a hangulatuk, semmiféle viselkedési normát nem tartanak be. Ettől úgy tűnik, mintha iszonyatosan szabadok lennének, de közben be vannak zárva a borzalmas indulataikba, dühkitöréseikbe, állandóan korlátokba ütköznek.
Szörnyű lehet így élni, ennyi kényszerrel. Ilyenformán a világ tényleg az ellenséged, egy olyan hely, ahol semmi nem úgy van, mint ahogy lennie kellene.
Pontosabban annak különböző formáiról, és a vele járó nehézségekről. Hőse tipikus „korunk gyermeke”, egy arrogáns és magabiztos yuppie, a vállalkozások bajnoka, aki a körülötte élőket csupán mozaikként illeszti az üzleti tervek és kitűzött célok közé. Mindezt még az sem tudja megváltoztatni, amikor rég nem látott apja meghal – sokkal inkább megrázza a tény, hogy nem ő az örökös. Ki lehet a titokzatos kedvezményezett? Némi nyomozás után fedezi fel, hogy egy intézetben él egy autista zseni, aki az ő testvérbátyja, és akinek a létezéséről sem volt fogalma sohasem – és ő örökölte a milliókat.
Elkezdődik egy hosszú, valóságos és lelki utazás, amelynek során két külön világ csiszolódik egymáshoz, és a furcsa, magába zárt autista talán képes megnyitni öccse kérges szívét. Barry Levinson 1988-as, Oscar-díjas filmjét nemrég adaptálták színpadra, és a londoni premieren Josh Hartnett alakította Charlie szerepét.
- Családtagokkal, hozzátartozókkal is találkoztál?
- Igen. Többször is beszélgettem azokkal a fantasztikus emberekkel, akik velük foglalkoznak, elképesztően áldozatos, odaadó munkát végezve nap mint nap. A Delej utcában töltött idő nagyon sok kérdésemre adott választ, amit addig nem értettem magamban – például, hogy miért reagálok így vagy úgy bizonyos dolgokra. Miután egyre inkább odafigyeltem rájuk, az embertársaimra,
- Egy interjúdban azt mondtad: minden színésznek megvan a maga Macbethje, Lear királya, Hamletje. Kulka János Rain Manje milyen?
- Olyan, mint én.
Ez egy nagyon személyiségfüggő szerep, tehát jó esetben, ha játszom, akkor olyan, mint Kulka János, ha autista lenne.
Szerintem nem is lehet máshonnan közelíteni hozzá. Sokan mondogatták, hogy hú, ezt milyen nehéz lehet játszani – de valójában semmi nem nehéz benne. Föl kell venni egy melegítőnadrágot, ami ráadásul a sajátom, egy kockás inget. Onnantól kezdve én vagyok az. Persze bizonyos szempontból mégiscsak nehéz, fizikailag is, de annyira ismerős valahogy ez az egész habitus, ez a fajta emberekhez való viszony. Hasonló ahhoz, mint amikor egy színész idegenül mozog egy civil közegben.
- A szerep személyiségfüggőségéhez visszatérve: a darabban eredetileg Garas Dezső és Kézdy György játszották doktor Bruenert, de sajnos ma már egyikük sincs köztünk, a karaktert Nagy Viktor alakítja. Volt ennek hatása a játékotokra?
- A mai napig nagyon fájó a hiányuk. De, bármilyen kegyetlenül is hangzik, akkor is tovább kell lépni és tovább kell játszani. Nyilván egy előadáson – akár észrevétlenül is – formál valamit, ha nem ugyanaz az ember áll a színpadon, aki korábban állt. Ilyen értelemben, bármennyire is úgy tűnik, hogy a színészek kicserélhetők és csak az a lényeg, hogy valaki eljátssza azt a karaktert, szerintem egy-egy személyiség nagyon is meghatároz egy-egy szerepet és előadást.
- Évek óta vállalsz szerepet és érzékenyítesz rendezvényeken, kampányokban az Autisták Országos Szövetségének nagyköveteként. Mit gondolsz, elmozdult-e bármilyen irányba a társadalmi felelősségvállalás a közelmúltban?
- Én hiszek abban, hogy ezeknek van értelme, bár illúzióim nincsenek.
Az a helyzet, hogy hatványozódik az autizmussal élők száma, tíz éven belül minden általános iskolai osztályban lesz egy beteg gyermek, ami most még teljesen elképzelhetetlen.
Muszáj felkészülni a velük való foglalkozásra, az integrálásra. De túl mindenen, ez egy nagyon komoly pénzkérdés is, hiszen itt nem pusztán magukról az autistákról van szó, hanem az őket gondozókról, akik kiesnek a munkából – ez nagyon komoly terheket rak egy családra és sok esetben megoldhatatlannak tűnő helyzetek elé állítja őket. Meg vagyok döbbenve, mert azt látom, hogy egyre hátrányosabb helyzetbe kerülnek azok, akik éppen a legnehezebb munkát végzik.
Az, hogy egy társadalom – vagy nem is: egy kormány ennyire érzéketlen legyen az elesettek, esélytelenek iránt, teljesen példátlan.
- Jól érzed ma magad itt, Magyarországon?
- Nem.
- Nem gondoltál arra az elmúlt években, hogy külföldre menj? Több külföldi filmben, előadásban is szerepeltél.
Azt gondolom, ez csak egy kormány, ami egy ideig kormányoz, aztán lesz egy másik. Ez a mostani egy igazságtalan rendszer. Ennyire nem állni az esélytelenek mellé, ennyire a nyerteseket pártolni, ennyire támadni civil mozgalmakat – ennek nem szokott jó vége lenni. Az a baj, hogy itt már rég nem baloldalról meg jobboldalról van szó.
Már szabad és független sem lehetsz, mert óhatatlanul besorolnak vagy megpróbálnak benyomni valahova. Ez ellen kell foggal-körömmel harcolni.
Azt, hogy lehetséges független civil embernek lenni ma Magyarországon, muszáj képviselni, különben tényleg vége a világnak.
Ha érdekes volt az interjú, nyomj egy lájkot!
