Kriminálpszichológus a miskei tragédiáról: Hajlamosak vagyunk abban bízni, hogy „valaki más már intézkedett”
Ahogy arról korábban írtunk, a rendőrség elfogta a 24 éves férfit, akit azzal gyanúsítanak, hogy megölte párja 22 hónapos kislányát. Hogy miért, azt egyelőre nem tudni. A tragédia megrázta a települést. Közben sorra bukkannak fel meg azok a történetek a közösségi médiában, amelyek arra utalnak, hogy a gyermek körül korántsem volt minden rendben.
A rendőrök két településen is felszálltak, de egy szemtanún kívül senki nem erősítette meg a történteket. A szülők azt mondták, a gyerek fogzott, ezért volt nyűgös. Egy másik szemtanú a Facebookon arról írt, a pár veszekedett, az apa alkoholt ivott, a kisgyerek előrebukott az ülés alá, ők pedig nevettek. A nő zavartnak, megfélemlítettnek tűnt; azt is mondta a férfinak, hogy el fogja hagyni. A pár később valóban szétvált, ezután került össze az anya a gyilkosság gyanúsítottjával. Az ő egyik ismerőse arról beszélt, a férfi korábban expárja gyerekeit is bántalmazhatta: úgy tudja, eltörte egy kisgyerek kezét, de a sürgősségin nem mondták el, mi történt. Miért nem lépett a rendőrség vagy a gyámügy? Lehet-e az anyának felelőssége a történtekben? Végh József kriminálpszichológussal beszélgettünk.
– Nem minden nap történik ilyen gyilkosság, bár mintha egyre gyakoribb lenne. Ennél az esetnél is kiderült, hogy voltak látható előzmények: a család életmódja, az erőszakosság. A konkrét esetről és személyekről egyelőre a kevés információnk van. Mégis: hogyan történhet meg ilyesmi?
– Jól tudjuk, hogy a gyermekkori szülői mintákat továbbadjuk, mert nincs más mintánk arra, hogyan bánjunk emberekkel, családtagokkal, gyerekekkel. Az agresszív megoldásminták gyakran generációkon át húzódnak. Emellett a társadalmi közeg is sokszor abba az irányba tol, hogy
A bűnözés mindig társadalmi jelenség: követi a társadalmi folyamatokat, reagál rájuk, az egyén pedig ebben a közegben él. Így, bár nem tetsző mintakövetésről van szó, sokan bátorítva érzik magukat: ha gyerekkorukban ők is túlélték és „ember lett belőlük”, akkor megengedik maguknak, hogy a gyereket is így „neveljék”, irányítsák, végső soron agresszióval éljenek vele szemben.
– Amikor egy gyermek sérelmére történik ilyen cselekmény, az már nem puszta agresszió. Néha olyan, mintha infantilizmus is lenne benne: mintha ezek az emberek csak papíron lennének nagykorúak.
– Nem infantilizmusról van szó, hanem a megtanult mintáról. Aki ebbe szocializálódott, ezt tudja tovább élni. Támogatás nélkül nem tud új módszert találni az élet vezetésére: megvan a kapott minta, és azt örökíti tovább, úgy viselkedik, ahogy vele viselkedtek. A drámaháromszög logikája működik: az áldozat előbb-utóbb üldözővé vagy megmentővé válik.
– Úgy tűnik, ebben a családban különösen erős lehetett ez a minta. Tudjuk, hogy az édesanya a gyerekek vér szerinti apjával is konfliktusos életmódot folytatott. Több tanú írta le, mit láttak a buszon: hogyan viselkedtek tavaly ősszel a gyerekekkel és egymással. A nő végül megszabadult a férfitól, de mintha egy másik, hasonlóan, ha nem még erőszakosabb kapcsolatba került volna...
– Szakemberként azt látom, hogy az áldozat „megkeresi” a maga üldözőjét, az üldöző pedig a maga áldozatát. Népi mondással: „a zsák megtalálja a foltját”. A szeretet helyett gyakran a „fontosság” és a féltékenység kerül előtérbe: „csak azt bántom, aki fontos”.
Ugyanez a helyettesítés jelenik meg a megbántódás–megbocsátás dinamikájában: „csak annak bocsátok meg, aki fontos”. Innen következik, hogy a kapcsolatban egyre nagyobb megbántásra van „szükség”, hogy a másik fontossága újra és újra igazolódjon. Ez ördögi kör, a drámaháromszög tipikus játszmája.
– A buszos eset idején hívták a rendőröket, akik azonban gyakorlatilag nem tettek semmit. A rendőrség közleménye szerint viszont nem láttak okot intézkedésre. Hogyan lehet végre hatékonyan fellépni?
– A rendőri intézkedésnek jogalappal kell bírnia: szükséges feljelentés vagy közvetlen tapasztalat. Ha a rendőr nem látja, hogy ütik-verik a gyereket, és nincs, aki a beszállás előtt történt bántalmazásról feljelentést tesz, akkor hiába lehetne szakszerű az intézkedés, jogszerű alapja nem feltétlenül van. Ilyenkor nem lehet beavatkozni. A jogszerűség nagyon fontos: a rendőr nem intézkedhet „csak úgy”.
– A rendőrök jelzést tettek a gyámügy felé. De nem tudni, utána mi történt. Hol és hogyan tudna a gyámügy beavatkozni?
– Meg kellene erősíteni a gyámügyet szakemberekkel, pénzzel és biztonsággal. Sokszor nem mernek kimenni, mert attól tartanak, hogy megverik őket; fenyegetést is kapnak: „ha még egyszer ilyen véleményt ad, kinyírjuk a családját is”. Ilyen közegben mit tehet a gyámügyes? Anyagi, szakmai és biztonsági értelemben is támogatni kellene őket, hogy merjenek intézkedni.
– Hogyan lehetne ezt elkezdeni? A pénz nem minden, és nem lehet minden gyámügyes mellé biztonsági kíséretet állítani.
– Mennyi a fizetésük? Nem sok. Épphogy meg lehet élni belőle. Meg vannak becsülve? Aligha.
Ezt gyökeresen csak úgy lehet megváltoztatni, ha ebbe is invesztálnak nem csak más területekre.
– Egy ismerős ugyanarról a feltételezett elkövetőről azt mondta: „Jó embernek ismertem meg, sokat beszélgettünk, nem vettem észre, hogy erőszakos lenne, csak hallottam róla.” Később viszont azt állította: „Egy szeretője kisgyerekét úgy bántalmazta, hogy eltört a keze, de a sürgősségin nem mondták el, hogy ő bántalmazta.” Hogyan lehet, hogy ezt ugyanaz az ember mondja?
– Gyakran a kollektív felelőtlenség érvényesül. Hajlamosak vagyunk abban bízni, hogy „valaki más már intézkedett”. Aronson kutatásai is mutatták: ha az utcán balhé van, sokan azt gondolják, más már riasztotta a rendőröket.
Ugyanez látszott a buszon is: volt, aki „csak” összenézett a mögötte ülővel, ettől az áldozat helyzete nem lett jobb.
– Most hangsúlyosan nem a konkrét esetről kérdezem, hanem a mintáról: mennyiben áldozat és mennyiben tettestárs a másik szülő?
– Maradjunk is az általánosságnál. Nem egy esetben hívnak ki rendőröket családi balhéhoz: a nő jelzi, hogy veri a férje. Mire a rendőrök intézkedni kezdenek, a nő a férfi pártjára áll, és ketten támadják a rendőröket.
A biztonság és az állandóság igénye áll szemben a szeretettel és a változatosság igényével egyfajta „jin és jang”. A drámaháromszög logikája él: az áldozat a szeretetet helyettesíti ebben a játszmában.
– Egy helyismerettel rendelkező tanú szerint Miskén az agresszió sokak között nagyon gyakori, ha nem az egyetlen kommunikációs forma. Hogyan lehet ezt a láncolatot „megszakítani”, hogy ne következzenek be napról napra ilyen esetek?
– A bűnözés társadalmi jelenség. Ha egy településen így kezelik a feszültséget, az azért van, mert így tanulták.
Léteznek jó gyakorlatok: például egy színházi program, ahol színészek játszanak el konfliktushelyzeteket, mi, szakértők pedig elmondjuk, hogyan lehetne jól megoldani, majd úgy is eljátsszák. Ebből munkahelyi tréningek mellett családi, baráti, párkapcsolati kurzusokat is tervezünk, helyes megoldásokat keresve és azokat bemutatva. Fontos lenne a helyreállító igazságszolgáltatás is: az iskolában a bántalmazót leültetni a bántalmazottal, hogy beszéljenek róla. A büntetés-végrehajtásban is terjed, hogy ha vállalja az áldozat, találkozzon az elkövetővel. Ez együttérzést alakíthat ki. Sok érintett valójában nem tanulta meg, mi a szeretet: akit nem szerettek, az gyakran helyettesítőkkel (fontosság, fájdalomokozás stb.) operál.
– Vissza Miskére: most alakul egy civil drogellenes csoport, hogy „felvegyék a harcot” a dílerekkel. Reális ez?
– Milyen eszköze van egy civil csoportnak a dílerekkel szemben? Gyakorlatilag semmi. Ez a rendőrség feladata lenne, őket is meg kellene erősíteni, pedig létszámhiány van. Sok településen küzdenek hasonló helyzettel. Indulnak drogellenes kampányok, a rendőrök dolgoznak, vannak eredmények és nagy akciók, tudom, mert rendőröket és különleges egységeket is képzek. De a jelenség társadalmi gyökerű:
Egy időre „jobban érzik magukat”. Belövik magukat, mert így menekülnek a realitás, a mélyszegénység elől.
