Könyörögtek az emberek a gyógyszerért és az élelemért – egy túlélő vallomása Mariupol pokláról
A 400 ezres ukrán városban a legóvatosabb becslések szerint is 5 ezer ember halhatott meg az orosz támadás alatt. Andrej négy hét után menekült ki, addig önkéntesként segítette a rászorulókat. A Szeretlek Magyarországnak elmesélte, mit látott, és hogyan jutott ki az ostromgyűrűbe zárt Mariupolból.
A háború kitörésekor február 24-én megdöbbentette a támadás, ahogy a barátait is. Az első nap megkereste a helyi önkénteseket, és beállt segíteni. Barátnője máshol lakik, akkor még arról beszéltek telefonon, remélhetőleg hamarosan találkozhatnak.
Az oroszok szinte azonnal megtámadták Mariupolt is. Ettől gyorsan megváltoztak a dolgok. Pár nap múlva leálltak a buszok, lezártak utakat, Andrej is biciklivel járt mindenhová. Végül inkább beköltözött az önkéntes központba. Elkezdték gyűjteni az ételeket, italokat, amikre hamarosan nagy szükség lett.
– emlékezett, milyen rettenetes volt a bajban ezzel is szembesülni.
Az önkéntesek a legtöbb élelmiszert helyi boltokban vásárolták. Akadt azonban olyan, aki ebből is hasznot húzott, jóval magasabb áron adta a kenyeret, mint békeidőben. Végül az egyik bolt pékségben maguk kezdték sütni a kenyeret, így ők állíthatták elő a legfontosabb élelmet.
Először a villany, majd a víz, végül a gáz szűnt meg a városban.
- meséli.
Nem tudta, láthatja-e még valaha menyasszonyát.
Az oroszok rendszeresen ágyúztak, néhány önkéntesük otthonát rakétatámadás érte, de életben maradtak.
A szülészeti és gyermekklinika bombázása után Andrej hazament az önkéntes központból. Összegyűjtött minden fontos emléket, fotókat a szerelmükről és elrejtette.
A központban napról-napra romlott a helyzet. Egyre többen jöttek. Sokan gyógyszerért könyörögtek, néha kifejezetten rákra, asztmára vagy cukorbetegségre.
Egyre több volt a holttest a közelükben. És napról napra borzalmasabb dolgokat látott. Egy óvóhelyről súlyos sérülésekkel vittek kórházba egy nőt, akinek három darabban volt az álkapcsa, és egy férfit, akinek csak egy izom tartotta a kezét. De nem ez volt a legrosszabb.
Egy alkalommal szájsérüléshez kerestek segítséget egy férfinak, és helyben találtak egy fogorvost. Ő gyógyszert kért az önkéntesektől, Andrej később visszament a kért csomaggal. Gyorsan távozni akart, de a doktor beszélgetni kezdett. „Megmentette az életemet ez az ember! Hallottuk a repülőgép hangját és a bomba becsapódását. Amikor kijöttem, láttam, hogy eltalálták az iskolát 200 méterre tőlünk. Ott mentem volna el.”
Másnap üzletekbe törtek be helyiek. Ukrán katonák segítettek megállítani őket. A fosztogatók azt mondták, vizet láttak bent, azért törték be a kirakatot. „A kérdésre, hogy hol van a víz, elszaladtak. A bolt már majdnem üres volt, csak rengeteg alkohol volt bent. A söröket, vodkát és más italokat összetörtük a katonákkal.”
Március 15-én azt hallották, hogy nyitottak egy humanitárius folyosót az evakuálásra.
Feltankolták az autót és két barátjával beültek. Elmentek egyikük édesanyjáért is.
A lépcsőházaban Andrej összefutott egy orosz katonával. „Átkutatta a hátizsákomat és megkérdezte, van-e cigarettám. Két másik is igazoltatott. Ők azt kérdezték, voltam-e katona?”
Barátjuk anyja is csatlakozott, majd elindultak kifelé a városból. Az első ellenőrzőponton az oroszok ukrán katonákat kerestek az autójukban.
Utána ki kellett szállniuk, mert a kocsit vezető barátjuk másfelé ment. Stoppoltak. Először az anyát és fiát vitték el, majd egy család Andrejt is felvette.
Az autó rossz állapotban volt, sokat kellett szerelgetni menet közben. Éjszakára megálltak egy faluban, befogadta őket egy család. Ezért nagyon hálás Andrej.
„Tokmakban megnézték a telefonomat is. Isten tudja, hogy nem találtak számukra kedvezőtlen képeket benne. Másnap elhagytuk az utolsó orosz ellenőrző pontot is. Még egy óra volt egy aláaknázott mezőn kijutni a biztonságos területre. Nagyon örültünk az első ukrán ellenőrző pontnak. Rendőrök kísértek Zaporizzsijáig.”
28 óra alatt tették meg a 300 kilométert.
Óriási volt az öröm, amikor végre élőben találkozhatott családjával és menyasszonyával. Andrej nem felejtette el a közös képeiket magával hozni. Csak pár képeslapot hagyott Mariupolban, azt reméli, egyszer majd azokat is megtalálja, ha visszamegy. Ha visszamehet.
A legösszetörtebb azt mondja akkor volt, amikor megpróbált kapcsolatba lépni szerelmével, de nem sikerült.
Visszagondolva az bántja a legjobban, hogy nem segíthettek mindenkinek. Az önkéntesek által működtetett központban csak csoportoknak tudtak segélyeket adni, egyéni segítségre nem volt lehetőség. Az embereknek kellett összeállniuk csapatokba. Emlékszik egy nagymamára, aki nagyon dühösen ment be hozzájuk ennivalóért.
„Felrúgtuk a szabályt és adtunk neki levest, lepényt, gyógyszert. Sírva köszönte meg. Borzasztó, hogy olyan sok segítségkérőt kellett visszautasítani, de nem bírtuk volna másként."
Andrej azt mondja, nagyon sokáig megvolt benne a harci kedv, de Mariupolban fel kellett adnia.
“Különféle forgatókönyveken gondolkodtunk, de a helyzet napról napra változott. Maradni akartam, de megértettem, hogy a terveink elbuktak. Csak arra tudok gondolni most, hogy továbbra is aktívnak kell lennem."
Sajnálja, hogy a világ több pontján sokan nem értik, nem érzik, mi történik Ukrajnában.
„Nem tudják, milyen az, ha harckocsik tüzelnek a közeledben, amikor nem tudod, hogy felébredsz-e reggel, és látod-e még valaha a menyasszonyodat.”
