Országgyűlési képviselőből falusi kocsmáros lett Kónya Péter: „Beírtam a Google keresőbe: zsákfalu, eladó, ingatlan”
Kónya Péter 25 évig volt hivatásos katona, ezzel párhuzamosan szakszervezeti vezető is. Ő az egyik alapítója a Magyar Szolidaritás Mozgalomnak, amely annak idején csatlakozott a Bajnai Gordon által létrehozott Együtthöz. Így jutott listás parlamenti mandátumhoz a 2014-es választásokon, ezt követően négy évig országgyűlési képviselőként dolgozott. Utána viszont újabb éles váltás következett az életében: vett egy üzlethelyiséget az Ausztriával határos Velemben, ahol azóta kocsmát és lottózót üzemeltet.
Szóbe került, mennyire ment könnyen a beilleszkedés, találkozott-e valaha a haláláig szintén ott élő Törőcsik Marival, és visszatérne-e még a politikába.
– Menjünk vissza az időben 2018-ba, a parlamenti mandátuma végére. Mi történt, miután kiesett az Országgyűlésből, és hogy került Velembe?
– Gyakorlatilag 2017-ben már eldöntöttem, hogy nem indulok a '18-as választásokon, ezért elkezdtem gondolkodni azon, mivel fogok foglalkozni, ha lejár a mandátumom. Első körben kiléptem a pártból, amit alapítottam és aminek elnöke voltam, mert volt egy olyan ötletem, hogy megpróbálom magam reaktiváltatni, mint hivatásos katona. Annak idején, 2012-ben elég kurtán-furcsán ért véget a katonai pályafutásom, a szolgálati törvény ugyanakkor lehetőséget biztosított volna arra, hogy folytassam. Beadtam egy kérvényt a honvédelmi miniszterhez, de elutasítottak azzal, hogy nincs szabad beosztás. A válaszlevelemben leírtam 35 szabad beosztást, amit a végzettségemmel és a rendfokozatommal betölthettem volna abban az időben, ennek ellenére nem vettek vissza. Ezt követően több munkahelyre beadtam a pályázatomat Budapesten, de sikertelenül: sehová nem mertek felvenni, mint egykori ellenzéki képviselőt, annyira féltek a lehetséges retorzióktól. Így két opcióm maradt: vagy külföldre költözöm, vagy megpróbálok egy olyan helyet találni az országon belül, ahol meg tudok élni.
Viszonylag gyorsan lezajlott az adásvétel, leköltöztünk, azóta ezt a kocsmát és a vele egy épületben lévő lottózót üzemeltetem. Eleinte a bátyámmal kezdtük, jött velem segíteni, de aztán rá kellett jönnünk, hogy két embert nem tart el a hely. Így aztán ő visszament Pécsre, ahol lakik, azóta egyedül csinálom.
– Milyen az élet ebben a szerepkörben? Elég éles váltás lehetett a korábbiakhoz képest...
– Éles váltásnak éles váltás, különösen a környezet, bár azért sok szállal kötődöm a falusi élethez a nagyszüleim és más rokonok által. Mégis, a fővárosból leköltözni egy 300-350 lakosú kis faluba egészen más életet hozott magával. Ráadásul ez valamikor egy zárt övezet volt, hiszen közvetlenül az osztrák határ mellett helyezkedik el az Alpok lábánál, a rendszerváltást megelőzően a vasfüggöny miatt szinte egyáltalán nem jártak erre turisták. Ennek megfelelően eléggé zárkózottak az itteni emberek, viszont nagy szerencsémre engem azonnal befogadtak, és nyugodtan mondhatom, hogy kaptam egy nagy családot a környező falvak lakosai jóvoltából. Itt a környéken nem is csak egy faluból áll a közösség, a települések lakói szoros viszonyban, barátként élnek együtt.
A kocsmában az egyik törzsvendégével– A „gyüttment” származását nem érzékeltetették önnel?
– Viccelődve mindig megkapom, de tegyük hozzá, hogy azok is, akik már harminc éve laknak itt a faluban. Abból a szempontból nagy szerencsém volt, hogy nagyon sok egykori kollégával, határőrökkel, rendőrökkel, katonákkal találkoztam, akiket a korábbi életemben ismertem, vagy ők ismertek engem, akár tévéből vagy a szakmai múltam alapján. Ez is sokat segített a beilleszkedésben.
– Hányan voltak képben a falusiak közül a korábbi politikusi tevékenységével?
– Meglepően sokan, teljesen le is döbbentem ezen. Én azt hittem, hogy eljövök ebbe az isten háta mögötti kis faluba, és nyugodt életet fogok tudni élni inkognitóban. Ehhez képest már az első vendégek is felismertek, akik bejöttek a kocsmába. Két hét múlva pedig visszajutott hozzám, hogy már az egyik szombathelyi általános iskolában is arról beszéltek, hogy ideköltöztem Budapestről. Az előző tulajdonos unokái mesélték, hogy a tanító néni megkérdezte tőlük, tényleg a Kónya Péter vette-e meg a kocsmát. Ennyire gyorsan végigfutott az információ.
– Törőcsik Marival találkozott valaha a faluban?
– Nekem nem sikerült találkoznom vele, a bátyámnak viszont igen. Még együtt dolgoztunk, én épp Budapesten intéztem az ottani lakásom eladását, amikor egyszer csak bejött a kocsmába. Korábban egyébként gyakori vendég volt ott, amíg az egészségi állapota megengedte. A bátyámról tudni kell, hogy egyetemistaként a József Attila Színházban dolgozott kellékesként, és volt egy turné Leningrádban, amin Törőcsik Mari mellett ő is részt vett. Így aztán fel tudták eleveníteni a régi emlékeiket.
– Mennyire nehéz mostanában fenntartani a kocsmát és a lottózót?
– Azt kell mondjam, hogy nagyon nehéz, nyereségesen gyakorlatilag lehetetlen.
Egyrészt megváltoztak a szokások: régen a kocsma egyfajta közösségi helyszín volt, ahol összejártak az emberek, kártyáztak, beszélgettek, söröztek, akár a vasárnapi templom előtt vagy után is benéztek. Ma ezek a szokások már abszolút nincsenek meg. A fiatalok közül nagyon kevesen járnak kocsmába, ők már inkább mobiltelefonon és számítógépen élik a közösségi életüket. Akik bejárogatnak, azok inkább a középkorú és idősebb korosztály, de ezen is nagyon sokat rontott a Covid. Ez a lottózóra is jellemző egyébként, hiszen elég sokáig zárva kellett tartanom. Ezalatt elterjedtek a telefonos applikációk, hozzászoktak az emberek, hogy ott is tudnak játszani, visszaszokni pedig nyilván nem fognak. A kata szabályok megváltoztatása és az energiaválság is nagyon keményen érint engem, horribilis árakat kell fizetnem. A vendégeimen is látszik, hogy kevesebb pénzük van, bár ez még mindig az ország jobb helyzetben lévő területe, itt az emberek kilencven százaléka kint dolgozik Ausztriában.
– Lehet, hogy hamarosan ismét másik megélhetés után kell néznie?
– Az biztos, hogy nagyon megszerettem az itteni életet, szóval költözni nem szeretnék. Az viszont, hogy mivel fogok foglalkozni, ha nem ezzel, még a jövő zenéje. Nyilván keresem én is a megoldásokat. Amíg csak tudom, nyitva tartom a kocsmát és a lottózót is, aztán majd meglátjuk.
– A háború kitörése után volt egy posztja, miszerint egy „békemenet” keretében gyalog elindul Moszkvába Putyinhoz, aki régen a bajtársa volt. Végül aztán feladta, elmondása szerint azért, mert Szombathely előtt „belelépett egy kátyúba”. Komolyan gondolta ezt az egészet?
– Volt egy vízióm: egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt a háborút meg lehet állítani, ha a civil lakosság nagy létszámban fölkel ellene.
Nyilván ez az én vízióm volt, és rá kellett jönnöm, hogy egy kicsit naivan gondolkodtam ebben. De továbbra is hiszek benne, hogy a harcoknak akkor lesz vége, ha a civilek egyszer csak azt mondják, hogy elegük van belőle. Amíg a politikusok és a gazdasági szereplők irányítanak, és nem a nagy tömegek állnak ki a háború ellen, addig itt nem lesz béke.
– Valóban feltett szándéka volt, hogy elgyalogol egészen Moszkváig?
– Igen. Nem egy olyan horribilis távolság egyébként, tehát meg lehetett volna csinálni, ha nem sérülök le. De ennek tényleg akkor lett volna értelme, ha nem egyedül indulok el, hanem folyamatosan csatlakoznak az emberek, és egy hatalmas tömeg indul el Moszkva felé, nem csak Magyarországról, hanem Európa különböző országaiból. Nyilván ezt jobban meg kellett volna kezdeni szervezni, akkor lehet, hogy másképp alakul az egész.
– És hogy értette azt, hogy Putyin a bajtársa volt?
– Én négy évet leszolgáltam a szovjet hadseregben, később pedig egy évet az ukrán hadseregben is, ekkor fejeztem be a tanulmányaimat. És amikor visszamentem a független Ukrajnába, akkor előkerültek olyan dossziék, amelyekből kiderült, hogy gyakorlatilag az összes parancsnokunk és az összes tanárunk a KGB-nek volt tisztje. Erre céloztam, mivel Putyin is egykori KGB-s volt.
Kónya Péter, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke, az Együtt-PM társelnöke beszél a Városliget tervezett beépítése, a múzeumi negyed létrehozása ellen tartott fáklyás felvonuláson a budapesti Felvonulási téren 2013. december 20-án (MTI Fotó: Mohai Balázs)– Befolyásolja az Ukrajnához fűződő viszonyát, hogy ott tanult és szolgált?
– Nyilván nagyon nehezen tudom megemészteni ezt a háborút, mert most is azt gondolom, hogy két testvérnépről van szó, és amikor testvérek egymással háborúznak, az mindig szörnyű. Nehéz ezt feldolgozni, ráadásul nagyon sok ismerősöm érintett, valószínűleg a katonák közül is, akikkel együtt képeztek ki, sokan most ott vannak a fronton. A legjobb az volna, ha minél hamarabb megtalálnák azt a kompromisszumot, ami elvezet a békéhez, mivel ez a háború igazából senkinek nem használ.
– Egykori tüntetésszervezőként mit gondol a most zajló tanár-diák megmozdulásokról?
– A legnagyobb baj (és ez az elmúlt évek számos másik demonstrációjára igaz), hogy mindannyian ugyanabba a hibába esnek: a tüntetés maga nem lehet cél.
öncélúnak tartom a tüntetéseket és a sztrájkokat, így pedig az eredményessége is sokkal könnyebben elveszik az egésznek.
– Érhet még el valamilyen kézzelfogható eredményt a mostani hullám, vagy ön szerint kudarcra van ítélve?
– Én azt látom, hogy a kormány megint taktikusan játszott: a béremelés jelentősen tompítani fogja a dolog élét, még úgy is, hogy a pedagógus-tüntetések nemcsak az alacsony fizetésekről szólnak. Mindazonáltal egy olyan értelmiségi körről beszélünk, akiket nehéz lesz leállítani, főleg akkor, ha a diákok melléjük állnak. És egyre inkább az látszik, hogy a diákok is érzik azt, hogy ki kell állniuk a saját igazukért is, meg a tanárok igazáért is.
– A szakszervezetek szerepét milyennek látja ebben az ügyben?
– Nagy hibának tartom, hogy a szakszervezetek átpolitizálódtak. Név szerint kiemelni senkit nem szeretnék, de azt látom, hogy nagyon sok szakszervezeti vezetőnek nem a közjó szolgálata az elsődleges célja, hanem mindössze a saját megélhetésük biztosítása, ahogy számos politikusnak is. Ezek az emberek készek voltak az elveiket is feladni azért, hogy megmaradjon az állásuk, és ezzel az egész szervezet hitelességét játszották el. Persze egy szakszervezeti vezető akarva-akaratlanul is politizál a munkájából adódóan, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül el kellene köteleződnie egy konkrét párt mellett. Ha ezt megteszi, abban a pillanatban jelentősen csökken a szervezet hatékonysága.
Kónya Péter, az Együtt-PM társelnöke a pártszövetség fõvárosi majálisán, a Szabadság téren 2014. május 1-jén (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)– Nyerhet-e ön szerint a jelenlegi ellenzék választást? Ha igen, mi kellene ehhez?
– Nem látom ezt a potenciált a jelenlegi ellenzékben, nem volt véletlen a négy kétharmad egymás után.
Meg kell tisztulnia az ellenzéknek is nagyon sok szempontból ahhoz, hogy változás lehessen, emellett elő kell jönnie egy olyan új pártnak, amelyiknek van víziója, és amelyik adott esetben képes lesz legyőzni a Fideszt. És van még egy nagyon fontos dolog: a vidéki életben is megtapasztaltam azt, hogy a magyarságtudat, a hazaszeretet, ezek olyan fontos kérdések az ember szempontjából, amit egy politikai pártnak nem szabad elhanyagolnia. A baloldal egyik legnagyobb problémája az, hogy ódzkodik ettől a kérdéstől, vagy legalábbis nem tudja jól kezelni.
– Ön büszke bármire a négy éves képviselői munkájából?
– (hosszan gondolkodik) Nem. Nekem nagy csalódás volt a parlamenti tevékenységem. Egyrészt kezdődött azzal, hogy miután független képviselőként jutottam be és nem volt frakcióm, Kövér László döntött arról, melyik bizottságban dolgozhatok. Huszonöt éves rendészeti és katonai múlttal nyilvánvaló volt, hogy azt a szakmai tudást, amivel rendelkezem, leginkább a Honvédelmi és Rendészeti Bizottságban vagy a Nemzetbiztonsági Bizottságban tudnám kamatoztatni.
Persze kiképeztem magam, amennyire tudtam, de azért nem mindegy, hogy az ember abban dolgozik, amihez ért, vagy kényszerből egy olyan területen, amihez korábban semmi köze nem volt. Ez már önmagában óriási csalódás volt számomra. A másik pedig az, hogy a független képviselőknek, akik nem tartoznak frakcióhoz, rendkívüli módon korlátozottak a lehetőségeik. Napirend előtti hozzászólásra és interpellációra sem volt lehetőségem, pedig ezek azok, ahol talán még egy ellenzéki képviselő is bele tud szólni valamennyire a közéletbe. Időnként azért bejutottam a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság üléseire, bár nem mint tag, hanem a benyújtott törvényjavaslataim tárgyalásakor. Azon kevés ellenzéki képviselő közé tartozom, akiknek három törvényjavaslatát is elfogadták a Parlamentben, azonban egyik sem az én nevemen futott. Épp azért, hogy ne derüljön ki a forrásuk, végül bizottsági indítványként mentek a Parlament elé. Ezt is egyfajta kudarcélményként éltem meg.
Azt hittem, hogy ott mindenkinek az a célja, hogy az embereken segítsen, azonban rá kellett jönnöm, hogy ez messze nem így van. Amit én szerettem volna megvalósítani, abból szinte semmire nem volt lehetőségem. Ezt látván feltettem a kérdést, hogy csak azért üljek ott bent, hogy felvehessem a fizetésemet? Ez nem az én világom, valószínűleg egészségileg is tönkrementem volna benne, ezért döntöttem úgy, hogy abbahagyom a politizálást.
Kónya Péter független képviselõ, az Együtt-PM társelnöke az Országgyûlés plenáris ülése elõtt 2014. május 12-én (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)– Tartja-e még a kapcsolatot bárkivel az egykori szövetségesei vagy ellenfelei közül?
– A nagypolitikából nem, alsóbb szinteken néha előfordul. Egy-két szakszervezeti vezetővel vagy újságíróval, akikkel korábban jóban voltam, időnként elvitatkozgatunk egy-egy politikai történésen. Illetve tavaly nyáron volt egy eset, amikor egyszer csak bejött a kocsmámba Hende Csaba a feleségével (korábban Velemben volt nyaralója). Tudta, hogy én vagyok a kocsmáros.
Orbán is többször járt Velemben, de ő soha nem jött be hozzám, csak a TEK-esek jártak nálam a látogatásai előtt „környezettanulmány” céljából...
– Ha tényleg létrejönne egy olyan új párt, amiben lát fantáziát, elképzelhetőnek tartja, hogy csatlakozik hozzájuk?
– Aki bármikor politikus volt, soha ne mondja azt a folytatásra, hogy soha. Jelen pillanatban ugyanakkor nem hiszem, hogy bármilyen módon vissza szeretnék térni a politikába. De azt is tudom magamról, hogy még tele vagyok energiával, ötletekkel, és nem biztos, hogy egy kis falu kocsmárosaként akarom leélni az életemet. Viszont egyelőre nem látom azt a politikai erőt és azt a vezetőt, aki olyan vízióval és energiákkal rendelkezne, valamint annyira tisztességes lenne, hogy érdemes lenne beállni mögé.
