„Ki kell mondanom: mi, ápolók szarba se vagyunk véve”
Március 1-ig kell dönteniük az egészségügyben dolgozóknak arról, aláírják-e a jogviszonyról szóló szerződést, ami kötelező feltétele annak, hogy tovább dolgozhassanak szakmájukban.
Az előírás sokaknál verte ki a biztosítékot, az elmúlt napokban sorra érkeztek a hírek arról, hogy egész kórházi osztályok bénulhatnak meg, mivel a munkavállalók egyöntetűen elutasítják a számukra kínált feltételeket.
Az orvosok követeléseinek azóta több ponton is engedett az állam, az ügyeleti díjakkal és a pihenőidővel kapcsolatban is közeledtek az álláspontok. A mellettük dolgozó személyzet kilátásai viszont közel se ilyen biztatók: a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Kincses Gyula is kitért arra a kórházi főigazgatóság vezetőivel folytatott egyeztetés során, hogy az egészségügyi szakdolgozók helyzete aggodalomra ad okot. Bár ők szintén a szolgálati jogviszony hatálya alá kerülnek, béremelésre nem számíthatnak ennek köszönhetően, csak kötöttségekre.
A harmincas éveiben járó Gábor (nevét kérésére megváltoztattuk) ápolóként dolgozik a szegedi klinikán, több mint öt éve. Elmondása szerint eszközök és felszereltség terén nincs oka panaszra, átlagon felüliek a körülmények.
Azt viszont teljesen érthetetlennek tartja, miért egy világjárvány közepén akarnak átnyomni egy ekkora horderejű változtatást az egészségügyi rendszeren. Ráadásul úgy, hogy olyan alapvető szabályokat sem tartanak be, mint például, hogy a szerződés kézhezvételétől számítva 30 napjuk van eldönteni, aláírják-e.
(A határidőt azóta március 1-re módosították – a szerk.)
Elmondása szerint a szöveg jogi részéhez egyáltalán nem ért, így azt meg sem próbálta értelmezni. Ami viszont a szabadságok és a jövedelem szabályozását illeti, ezen a téren szerinte nincs benne csúsztatás az eredeti bejelentéshez képest (az orvosok esetében ez okozott jelentős feszültséget, például az ügyeleti pótlékoknál).
Persze ettől maga az összeg még egyáltalán nem kielégítő, nála mégse ez volt a döntő érv az aláírás ellen, hanem maga az eljárás, ahogyan az egészet intézik.
Ráadásul szerinte ez az egész nemcsak róluk szól, hanem a zavartalan betegellátásról is, hiszen ha manapság akár csak 2-3 ember kiesik egy osztályról, gyakorlatilag megbénul a működés, akkora munkaerőhiány van.
Gábor szerint egyértelmű, hogy el is fog menni, és külföldön helyezkedik el. A járvány miatt még könnyebb dolga lesz, mint egyébként, hiszen mindenhol hiány van egészségügyi szakdolgozókból.
„Egyelőre még nem gondolkodtam, hová megyek, csak annyi biztos, hogy hétfőtől nem kell bejárnom. Egyhavi végkielégítést kapok, vannak megtakarításaim is, tehát nem siettet semmi. És szerintem bármelyik országot választom, tárt karokkal fognak várni.”
Roland tavaly végzett diplomás ápolóként szintén Szegeden. Miután befejezte a tanulmányait, júliusban a gyermekklinikán helyezkedett el, novemberben azonban átvezényelték a helyi járványkórházba.
Megmondták neki, hogy számítson akár havi 240-260 óra munkára (180-nál többet addig szinte soha nem kellett dolgoznia), valamint a beosztása is egyik napról a másikra megváltozhat.
Ennyi tapasztalat elég volt neki: mivel még épp tartott a próbaideje, azonnal és egyoldalúan felmondott, hiszen később a veszélyhelyzet miatt ezt már nem tehette volna meg.
Elmondása szerint nem is a fentiek nyomták a legtöbbet a latban, hanem a teljesen bizonytalan beosztás. Ugyanis a diplomázás után továbbtanult, elkezdett egy orvos- és egészségtudományi szakfordító képzést nappali tagozaton, így az órarendjével se tudta volna összeegyeztetni, ha egyik napról a másikra derül ki, mikor kell dolgoznia.
„Tartom a kapcsolatot néhány korábbi kollégával, tőlük tudom, hogy azóta sem javult a helyzet. Egyiküknek 240 feletti túlórája volt, ami alapból is brutális, de iskola mellett végképp nem ment volna.”
A jogviszonyról szóló szerződés így őt már nem érintette, de ha még benne lenne a rendszerben és döntenie kellene róla, nem írná alá.
Szerinte a két legnagyobb probléma a szerződéssel a másodállások engedélyhez kötése – hiszen anyagilag sokan rá vannak szorulva –, illetve az átvezénylés. Azt is elképesztőnek tartja, hogy több volt kollégája csak a napokban kapta meg a szerződését, ráadásul először azt sem akarták megengedni nekik, hogy hazavigyék. Végül az óriási felháborodás miatt mégis engedélyezték.
„Aki aláírja, kizárólag azért teszi, mert nincs más lehetősége. El kell tartania a családját, lakáshitele van, stb. Senkiről olyanról nem hallottam, aki ne kényszerből tenné.”
Roland most abban bízik, hogy szakfordítóként meg tud majd élni Magyarországon is, miután elvégezte a képzést, de azt se zárja ki, hogy később külföldön helyezkedik el ápolóként. Itthon viszont a jelenlegi körülmények mellett ezt biztosan nem szeretné folytatni.