„Kevesebbet kellene használnom a lélegeztetőgépet, de az nehéz” – mondja Farkas Ricsi
Tizenkét éve találkoztam először a jászberényi Farkas Ricsivel. A hatéves fiú épp lélegeztető palackkal összekötve élt. Lassan mozgott, sok gondja volt, de végtelenül barátságos, okos volt. Öröklött immunbetegsége miatt 3 évesen csontvelő-átültetésen esett át és épp tüdőátültetésre várt. Élődonoros operációra készültek, akkor még nem tudták, melyik szülőtől vehetnek egy életmentő darabot.
Két év múlva újra meglátogattam, akkor már megvolt a nagy műtét Ausztriában.
Édesanyja tüdejéből kapott egy kicsit. Felsőtestét beborító vágásait mutatva idézte fel a nehéz napokat: „Néha kicsit féltem meg sírtam is, de sokat gondoltam arra, hogy jó lesz, nem fog fájni. De olyan emlék ez, amit jobb lenne felejteni”.
Anyja, Eszes Ágnes majdnem sírva idézi a 7 éves Ricsi műtét utáni szavait:
„Azt mondta, azért volt erős, hogy ne sírjunk!
Hét hónapig volt kórházban, ezután imádott a szabadban lenni. Épp a befogadott kutyájukkal, Bogyóval labdázott, amikor meglátogattam.
„Levegőzni volt a legjobb a műtét után, meg, hogy focizhatok, szánkózhatok.”
Apja, Zoltán folyamatosan dolgozott. Szerinte majdnem 7 évig felszusszanni sem volt idő. Mindig volt valami egészségügyi probléma, azok pedig iszonyatos anyagi terheket építettek. Tíz éve azonban mindenki boldog volt.
„180 fokos fordulat. A transzplantáció után olyan gyereket kaptunk, amilyenről álmodni sem mertünk. Hat évig a kapuig is alig bírt elsétálni, most meg szaladgál, kakaskodik az apjával és még a házimunkában is segít.”
Ricsi valóban igyekszik kivenni a részét mindenből. A régi képein látszik, hogy szerel, fest, kertészkedik és imád főzni, leginkább rakott krumplit és halat.
Akkor elárulta szüleinek, hogy kistesót szeretne. Ági szíve szerint mindent megadna fiának, de ezt az álmot nem teljesítheti:
„Nem vállalhatunk kisbabát, mert ha fiú lenne, ő is beteg lenne, egy kislány pedig hordozója lenne a betegségnek.”
Mindig pici maradok?
Tízéves volt Ricsi, amikor harmadszor jártam náluk. Addigra a 27 négyzetméteres házuk 42 négyzetméterre nőtt. Külön szobát kapott Ricsi és egy fürdőszobát is felépített a férje barátokkal. Ekkor már sokan ismerték őket, elhalmozták játékokkal a fiút. A kabalák, autók próbálják kárpótolni azért, hogy nagyrészt csak otthon lehet. Fertőzésektől óvva iskolába sem mehetett, kijárt hozzá a tanítónéni.
Már cicája is volt ekkor, rajongott az állatokért, azt mondta, állatorvos szeretne lenni. Majd szemlesütve hozzátette: leginkább felnőtt szeretne lenni. Ricsi félve mondta, mintha valami lehetetlent kérne. 13 kiló volt itt, pont ugyanannyi, mint a műtétkor. 10 kilóval és 15 centivel kellett volna nagyobbnak lennie.
„Többször kérdezi, hogy ő már mindig ilyen pici marad? Én sem tudom a választ”
– mondta Ági.
A kamaszkor is nehezítette Ricsi életét. Aggódott azért, hogy megbámulják mindenütt. Akkor épp influenza volt, ezért rajta maszknak kellett lennie, ha kiment. Akkor még nem volt mindenkin.
„Azt kérte, anyu vegyetek fel ti is maszkot, hogy ne tűnjek ki” – mesélte Ági.
Ricsi
Enjoy the videos and music you love, upload original content, and share it all with friends, family, and the world on YouTube.
Nagymama halála megviselte
Nyolc évvel ezután, a napokban már csak telefonon tudtunk beszélni, leginkább az édesanyjával, de Ricsi is válaszolt pár kérdésre.
Júliusban töltötte a 18. születésnapját. Nagy élményt akartak, de a koronavírus miatt csak családi ünneplés lehetett. A fiú nem nőtt sokat, két kilóval lett több, 15 kiló. Ráadásul április óta folyamatosan ragaszkodik a lélegeztetőgépéhez. Használta ő azt éjszakánként évek óta, de a nagymamája halála óta nappalra is kéri.
„Pánikrohamai vannak, úgy érzi biztonságban magát, ha rajta van. Csakhogy így ellustulnak a légzőizmok. Pszichológus is dolgozott vele”
– mondja Ági.
Ricsi tudja, mi a feladat és igyekszik. Anyja szerint fél órákra le lehet róla venni.
„Kevesebbet kellene használnom a lélegeztetőgépet, de az nehéz. Az volt a jó, amikor még tudtam járni, szaladni és oxigén nélkül élni
– mondja a fiú.
