Két kéz kevés három babakocsihoz
Első ránézésre nem gondolnánk, hogy a három ikerfiúkat egy gyönyörű családi házban, idilli környezetben nevelő Tatyjana és férje bármiben is segítségre szorulna. Pedig alig egy évvel ezelőtt nagyon is összecsaptak a fejük felett a hullámok: a rokonok messze éltek, nagyszülők nem voltak a közelben, Tatyjana pedig szinte ki sem mozdult, mert két kézzel három babakocsit nem lehet tolni. Aztán jött Brigitta.
Alex, Iván és Viktor hárompetéjű ikrek, idén ősszel kezdték az óvodát. Amikor éppen nem a kisautót húzogatják a radiátor tetején vagy a nappaliban futkorásznak, akkor szünet nélkül Brigittát ölelgetik és puszilgatják. Ahogy kiszállunk az autóból, a kapu alatti, párcentis résen leskelődnek a fiúk, alig várják, hogy Brigitta nyakába ugorjanak. Hosszú percekig nem is tudjuk elkezdeni a beszélgetést, mert csak egymással vannak elfoglalva.
Tatjana, Brigitta és Judit nagymama a fiúkkal. Fotó: Hajdú D. András
Brigitta nem rokon, mégcsak nem is fogadott nagymama, mégis olyan otthonossággal mozog a család 18. kerületi házában, a gyerekek pedig olyan szeretettel csüngnek rajta, mintha mindig is ott élt volna. Ő az Otthon Segítünk Alapítvány önkéntese, és tavaly júniusban találkozott először a gyerekek orosz származású édesanyjával, Tatyjanaval, aki – nagyjából utolsó lehetőségként – az alapítvány telefonszámát tárcsázva a segítségüket kérte.
“Amikor a doktor közölte, hogy hárman vannak a hasamban, azt hittem, ez csak valami vicc. De hamar világossá vált, hogy ez bizony a valóság” – kezdi Tatyjana. Magyar származású férjével tervezték, hogy lesz kisbabájuk, bár nem egyszerre három, a kezdeti sokkot mégis hamar felváltotta az öröm. Csakhogy Tatyjana rokonai mind Oroszországban élnek, férje édesanyja pedig Veszprémben, és a családban már volt két unoka, ahol bizony számítottak a nagymama segítségére. Amíg meg nem születtek a fiúk, a szülők azon aggódtak, hogy minden rendben legyen velük. A szülés után azonban szembesültek vele, mit is jelent egyszerre három csecsemővel az élet.
Alig akarják a fiúk elengedni Brigittát. Fotó: Hajdú D. András
Tatyjana háromóránként szoptatta a fiúkat, de az igazi nehézséget a sétálás jelentette: az édesanya hamar realizálta, hogy a lakásból elindulni még egy kisbabával sem egyszerű, hárommal meg kifejezetten a lehetetlenség határát súrolja. Az orosz nagyszülők legfeljebb három-négyhavonta tudtak Budapestre jönni, de a veszprémi nagymama is csak hétvégenként, mivel akkor még dolgozott.
Már álmosak a fiúk. Fotó: Hajdú D. András
“Még az elején mondták az önkormányzatnál, hogy tudnak biztosítani gondozót napi négy órában, vagy hívjam fel az Otthon Segítünk Alapítványt. De úgy voltam vele, hogy biztos vannak nálunk sokkal rászorulóbbak is, egyszerűen nem volt szívem elvenni tőlük ezt a lehetőséget” – meséli az anya.
Tatyjana férje erőn felül próbálta kivenni a részét a gyerekek körüli teendőkből, annak ellenére, hogy reggeltől estig dolgozott. A család azonban egy idő után úgy érezte, összecsapnak a fejük felett a hullámok. Jött a bébiszitteres megoldás, de ez sem tudott tartósan működni. Volt, akit az anya nem talált szimpatikusnak, más azért nem vált be, mert sok volt neki egyszerre három gyerek, akivel pedig végül megtalálták a közös hangot, egy hétfői napon bejelentette, hogy szerdán kiköltözik Amerikába.
“Amikor nem volt segítségem és a gyerekek még nem tudtak járni, a lakás előtti kis gangon levegőztettem a fiúkat. Amikor egy évesek lettek és már jártak, akkor kimentünk a belső udvarra játszani” – emlékszik vissza Tatyjana.
Tavaly tavasszal épp a Hunyadi téren sétált a gyerekekkel – pont itt volt az édesapja Oroszországból, így volt segítsége – amikor a parkban megszólította egy anya. Megkérdezte, hogyan bírja a három gyerekkel, majd azt tanácsolta neki, hogy hívja az OSA alapítványt. Végül fel is emelte a telefont és júniusban megtörtént az első kézfogás Brigittával.
Fotó: Hajdú D. András
Amikor otthoni segítségnyújtásról hallunk, legtöbbször idős, támogatásra szoruló emberekre gondolunk, akiknek egy másik ember elintézi a bevásárlást, a főzést vagy a receptkiváltást. Az OSA azonban másképp segít: azoknak a kisgyerekes családoknak a helyzetén próbálnak könnyíteni, akik valamiért úgy érzik, elakadtak. A rászorultság nem szempont: ugyanúgy kérhet önkéntest a nyolcadik kerületi bérlakásban élő egyedülálló anya, mint a második kerületi, tehetős család.
Legtöbbször azért keresik meg az alapítványt, mert az édesanyák bizonytalannak, magányosnak, elszigeteltnek érzik magukat, vagy egész egyszerűen kimerültek és tanácstalanok, újak a környékükön és nem ismernek senkit. De az sem ritka, aki egyedül neveli a gyerekét. Viszont azoknak nem tudnak segíteni, akiknek lakhatási problémájuk van, vagy pénzre van szükségük.
Az alapítvány önkéntesei maguk is szülők, munkájuknak nem feltétele semmilyen képzettség, Brigitta például korábban teljesen más területen dolgozott, egy magánklinikán volt mindenes. Egy negyven órás felkészítő tanfolyamot viszont mindenkinek el kell végezni, mielőtt megkezdenék a családokban a munkát. A segítség ingyenes, heti pár órát jelent, és legfeljebb hat hónapig tarthat.
Amikor teheti, meglátogatja őket. Fotó: Hajdú D. András
Brigittában régóta megvolt a segíteni akarás érzése, de sokáig nem tudta pontosan, hogy milyen területen is önkénteskedne szívesen, a saját családja és a munkája mellett pedig ideje sem volt rá. Amikor azonban az állása megszűnt, úgy gondolta, eljött az ideje, hogy jelentkezzen egy civil szervezethez. Addigra az is körvonalazódott, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni, ehhez nagy lökést adott az a pótnagymamákról szóló riport, amit évekkel korábban egy női magazinban olvasott.
Nagyon fontos a segítő és a család közötti szimpátia, enélkül nem is igazán működhetne a dolog, hiszen praktikusan egy idegen embert engednek a gyerekeik mellé. Brigittáéknál ez szerencsére az első pillanatban kialakult. Egyszerre mondják, hogy az együtt töltött fél év alatt nem volt köztük konfliktus.
És, hogy pontosan miben is segített Brigitta? A válasz jóval egyszerűbb, mint amire számítok: egyszerűen jelen volt. Együtt mentek a játszótérre, vagy sétálni a fiúkkal, de volt, hogy abban a pár órában csak beszélgettek. Néha bármi másnál többet jelentett, ha az anya kiönthette a szívét valakinek, aki nem a közvetlen családjához tartozik, és feltétel nélkül megbízhat benne. Ez ugyanis szintén nagyon fontos része az alapítvány elveinek: a segítőknek minden titkot meg kell őrizniük, amit megosztanak velük.
Tatyjana nem kért segítséget a házimunkához, azt megoldotta egyedül is, azt mondja, semmi nem jelentett többet neki abban az időszakban, mint az, hogy talált valakit, aki imádja a fiúkat, és akiért az ikrek is rajonganak. A szerepekkel sem volt gond, mindenki tudta, hogy miről szól ez az egész, Brigitta nem képzelte magát fogadatlan nagymamának, Tatyjana pedig nem tekintett rá ingyen alkalmazottként. A tágabb család is teljesen elfogadta, hogy Brigitta van, Tatyjana férje és édesanyja is szinte az első perctől hálás volt neki a segítségért.
Az együtt töltött több mint fél év hamar elröppent, a fiúk már óvodába járnak, így Brigitta hivatalosan elengedte a család kezét. Párszor azért még visszatért hozzájuk segíteni, például, amikor a fiúk az év elején betegek lettek. Az elválás azonban nem végleges: telefonon beszélnek, ha születésnap, névnap van, keresik a másikat, és ha Brigitta időt tud szakítani, akkor meglátogatja őket személyesen is. A fiúk pedig ilyenkor mindig már az udvaron várják, hogy belépjen.
via Abcúg
