„Be kellett ismernem, hogy nem bírom el, és ez teljesen oké” – erős, független nőként a karanténban
Olyan erővel tört rám a magány újból, hogy egyszerűen nem bírtam el. Úgy éreztem, le vagyok fagyva, nem tudok tenni semmi ellen semmit, nem én irányítom az életemet, nem tudom, mi lesz a gazdasággal, a munkámmal, a szeretteimmel, mikor látom a barátaimat, mikor láthatom újra a nagyapámat, MIKOR FOG EGYÁLTALÁN MEGÖLELNI VALAKI ÚJRA? Hetek múlva? Hónapok múlva? Fél év múlva? Mikor?!
Mikor ülhetünk ki a barátaimmal sörözni együtt a Duna-partra, mikor nézhetem meg a kedvenc előadóm koncertjét, mikor mehetek úgy boltba, hogy ne érezzem azt, hogy minden ember fél a másiktól, és maszkban, aggódó tekintettel, sietve kapkodják le a polcokról, amire szükségük van.
Végem volt.
Aztán kiengedtem ezeket magamból. Végre felvettem a telefonomat és a kétségbeesés közepette felhívtam egy barátomat és ő pedig csak hagyta, hogy sírjak, egyszerűen teret engedett annak, hogy kifejezzem a félelmeimet. Megvizsgáltam, megnéztem, megneveztem őket, kimondtam őket és megkönnyebbültem.
Ennek a megkönnyebbülésnek a tudatában vágtam neki a következő napnak, de valami nem stimmelt még mindig. Amikor édesanyámmal arról beszélgettünk, mi zajlik a világban, ingerült lettem és kb. lebasztam a telefont. Eltoltam, elhárítottam magamtól ezeket a dolgokat. Amire nem figyelek, az nincs is ott, azzal nem kell törődni, én csinálom tovább a kis életemet.
Aztán leültem a laptop elé és megláttam, hogy kijött a kijárási korlátozás.
Akkor úgy éreztem, vége van a világnak, hogy végleg nem tudom kontrollálni, ami történik, nem tudom meddig leszek egyedül, és semmit, semmit nem tehetek.
A pánikroham kb. fél órán át tartott intenzíven, de ez volt eddig a legerősebb. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy írtam pár barátomnak, de amikor visszahívtak, mégis kinyomtam mindenkit.
Mert erős vagyok, nem hallhatnak sírni, nem hallhatják, hogy nem bírom el a félelmeim súlyát, erős vagyok, kibírom egyedül, ez csak egy pánikroham, most át kell gondolnom, hogyan szervezem át az életem, de ennyi az egész, vége lesz.
Persze a szüleim is beszartak, mindenki beszart, hirtelen lesokkolt minket a bezártság tudata. Lényegében már egy-két hete ezek szerint a szabályok szerint éltük az életünket, mégis ez a rendelkezés olyan élesen hasított bele mindenkibe, hogy mindannyian megrogytunk tőle. Ki kicsit, ki nagyon.
Bezártságérzés, a szabadságom korlátozása, az, hogy az életem talán gyökerestől meg fog változni, talán nem lesz munkahelyem, nem tudom, hogy 2 hét múlva mit lehet majd kapni a boltban és mit nem, lehet, hogy a változó gazdasági helyzettel nem csinálhatom azt, amiben kiteljesedhetek, egy ideig biztosan nem utazhatok, a külföldi barátaim pedig nem jöhetnek meglátogatni.
Hozzá vagyunk szokva a szabadsághoz, a döntéseink szabadságához, a tetteinkben és a cselekvéseinkben megvalósuló szabadsághoz és a korlátozások olyan erővel törtek ránk, ami hirtelen sokként hathat mindenkire. Mintha le lennénk láncolva.
Igyekeztem pozitívnak lenni, én is minden kibaszott napon MINDENT megtettem azért, hogy pozitív legyek, hogy adjak magamnak és másoknak, hogy a gondolataimat jó irányba tereljem, tettem a lelkemért és a testemért, ezt az egészet mégsem lehet elbírni.
És amit be kellett ismernem, az ez. Hogy nem bírom el, és ez teljesen oké.
Teljesen oké, ha valaki nem bírja ezt egyedül. Teljesen normális, hogy emberekkel akarunk lenni, hogy a korlátozások pánikot keltenek bennünk, hogy félünk és szomorúak, dühösek vagyunk.
Nekem sem kell magányra, egyedüllétre ítélnem magam azért, mert én kemény független nő vagyok, aki kibírja. Lófaszt.
Ember vagyok, emberekre van szükségem, a családomra, a barátaimra, a szeretteimre, az érintésre, az ölelésre, segítségre. Élő beszélgetésekre és nagy sétákra, hiányoznak a görbe péntek esték, egyszerűen minden hiányzik, amit most nem tehetek meg.
Félek, és kurvára dühös vagyok mindenre, ami történik, magamra, hogy játszom az erős nőt, és nem vagyok hajlandó elfogadni a családom és a barátaim segítségét, amikor igazán gáz van, csak simán „kinyomok” mindenkit. Kurva dühös vagyok, hogy velünk, pont VELÜNK történik ez, amikor 26 éves vagyok és ezerrel pörgethetném az életemet tovább, bulikba járhatnék, ismerkedhetnék, ide-oda mehetnék, utazhatnék, de NEM TEHETEM MEG. Miért velünk, miért most, miért miért miért??
Mit akarok bebizonyítani azzal, hogy mindezt eddig eltoltam magamtól?
Most MINDANNYIUNKNAK szüksége van szeretetre, törődésre, gondoskodásra, figyelemre. Eddig is lett volna, csak eddig nem volt olyan éles a helyzet, és nem volt annyira az életünk letisztult a felesleges, figyelemelterelő ingerektől, mint most.
Olyan, mintha a világ megfogta volna az egész társadalmat, és lepucolta volna róla a sarat, a sallangot, a kétszínűséget, az emberi játszmákat. Most nincs semmi, csak TE vagy, a CSALÁDOD van, az EGÉSZSÉGED van, a SZERETET van, és TÖRŐDJ EZZEL.
Félni oké. Szorongani oké. Ha fáj, ha rettegsz, ha hiányoznak a barátaid és a családod, az is oké. Emberek vagyunk. És ez most körvonalazódik igazán.
Legyünk hálásak mindannyian azért a bőségért, ami körülvesz bennünket, és fogadjuk el a segítséget. Adjuk meg azt, amit adhatunk. Mert most az emberség van előtérben, most nincsen semmi más ezen kívül.
