Jól állnak a vámpírok a Kádár-korszaknak – megnéztük a Drakulics elvtársat
Bár volt nekünk egy Lugosi Bélánk, ráadásul a Drakula-mítosz is a szomszédból ered, a magyar vámpírfilm műfaja eddig nemlétező fogalom volt. Egészen mostanáig kellett várni arra, hogy magyar vámpírtorkok végre vérre szomjazzanak, ehhez kellett egy olyan bátor rendező, mint Bodzsár Márk, aki már első filmjével is bebizonyította, hogy új színt hoz a magyar filmgyártásba.
A rendező debütáló filmje, az Isteni műszak az első szerencsések között volt, amikor az épp megalakult Magyar Nemzeti Filmalap Vajna-féle új finanszírozási programja támogatást kezdett osztani, abból a célból, hogy végre gatyába rázzák a döglődő magyar filmipart. Bodzsár első két filmje jóformán keretbe is foglalja ezt a korszakot: a Drakulics elvtárs a Vajna-éra végpontjaként is tekinthető, hiszen a producer halálával a Filmalap látványos változásokon ment keresztül, azt az égető kérdést hagyva maga után, milyen filmek fognak készülni a döntőbizottság teljes lecserélése és az új, filmes háttérrel nem rendelkező vezérigazgató ténykedése alatt.
Bodzsár azért még időben elkészíthette második filmjét, amelynél ismét olyat lépett, amelyre valószínűleg kevesen vállalkoztak volna.
Kinek jut eszébe Kádár-korabeli vámpírfilmet forgatni? És miért nem jutott ez hamarabb senki eszébe?
Egy ilyen briliáns ötlettel, persze, amilyen jól hangzik, annál nagyobbat lehet zakózni, a rendező azonban tisztességes munkát végzett.
Kun elvtárs és munkatársa/barátnője, Mária fontos küldetést kapnak: az Adjunk vért Vietnamnak elnevezésű véradó-program keretein belül az országba érkezik a titokzatos Fábián elvtárs. A kémelhárításnak szemet szúr, hogy a férfi nem öregszik, így azzal bízzák meg hőseinket, hogy a speciális öregedésgátló technológiát szerezzék meg tőle, mert Brezsnyevéknek igencsak fáj rá a foga. Fábián elvtárs rendszeresen rájár a véradó tasakokra, és naptejet sem lehetne túl sikeresen reklámozni vele fényérzékenysége miatt, így a kémelhárításnál is hamar rájönnek, hogy egy vámpírral van dolguk. Máriának ráadásul kiadják az ukázt, hogy akár a bájait is vesse be a vámpír megpuhítása céljából, ez pedig sajátos szerelmi háromszöget rajzol a három főhős köré.
A vámpírtörténet megjelölés azonban ne tévesszen meg senkit: felejtsük el Drakulát és csillogó fajtársait. A Drakulics elvtárs sokkal inkább hasonlít a formabontóbb vámpírfilmekhez, mint amilyen a Halhatatlan szeretők, de még közelebb áll a Hétköznapi vámpírok (What We Do in The Shadows) világához. Halhatatlansága a szocializmus tükrén keresztül ráadásul sokkal tágabb jelentést kap: értelmezhetjük úgy is, mint az adott generáció vágyódását valami elérhetetlen iránt, de a Brezsnyev-féle vezetők igényeként is az örök hatalomra.
Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja, hogy a fokhagymát gránátként dobáló Nagy Ervin egyszer tényleg vicces lesz, valószínűleg körberöhögték volna, mindez azonban itt mégis működik. A Drakulics elvtárs hozza, sőt sokkal jobban kiforrva hozza azokat az elemeket, ami miatt az Isteni műszak élvezetes volt. Ismét parádés a szereplőgárda: Nagy Ervint jó végre látni olyan szerepben is, ahol nem a pökhendi díszbikát kell eljátszania, hanem annak paródiáját.
Nagy Zsolt tánca szintén nehezen feledhető, ahogy az is, milyen visszafogott eleganciával alakítja a hűvös vámpírt. A két nagyágyú mellett tisztességgel teljesít a viszonylag ismeretlen Walters Lili is, bár egyes pillanataiban nyomokban felfedezhető a rutintalansága, ennek ellenére üdítő egy új, tehetséges női arcot látni a vásznon. A film mellékszereplőit tekintve is igen erős: Thuróczy Szabolcs, Borbély Alexandra, Znamenák István, Szűcs Nelli, Balsai Móni, Kerekes Éva és Rába Roland is megkapja a maga kis műsorát – az utóbbi éppen Kádár Jánossá maszkírozva.
A Kádár-korszak nem csak azért szolgáltat roppant szórakoztató hátteret a filmhez, mert iszonyú vicces, ahogy felcsendül a Játék és muzsika tíz percben szignálja,
hanem mert mi lehetne hálásabb díszlet, mint a hetvenes évek szocreál miliője?
Bodzsárék nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a látvány terén minden stimmeljen – Kádár irodáját például szinte egy az egyben úgy ábrázolják, ahogyan a valóságban is kinézett.
A végéhez közeledve, Kádár elvtárs sokadik tökönrúgása környékén aztán megtörténik a baj: kicsit minden túl lesz tolva.
Az addig jó aránnyal adagolt poénok kezdenek izzadtságszagúak lenni, sok lesz az, ami addig nem volt sok, és a film kibillen az addigi gördülékeny ritmusából. Hasonló hibákat visel magán, mint az Isteni műszak: Bodzsár első filmje is korrekt munka, azonban kisebb egyenetlenségei – a tempó ott is meg-megbicsaklik – miatt mégis volt a végén hiányérzetünk. A Drakulics elvtárs esetében már sokkal rutinosabb kézzel vezényelte le a filmet, ám a végén azért mégis megtörik valami.
Ennek ellenére a Drakulics elvtárs kifejezetten szórakoztató és sajátos film, amelyet ismét elvisznek a hátukon a remek színészi alakítások, a látvány, és mindenekelőtt a tény, hogy mégiscsak egy vámpírfilmet nézünk a Kádár-korszakból. Mi jöhet ezután? Zombifilm a világosi fegyverletétel idejéből? Sci-fi ’56-ról? Ha ilyen bátor és tehetséges alkotók nyúlnának hozzá, mint Bodzsár Márk, akkor tűkön ülve várjuk.
