Jójárt Krisztián: Ukrajnában a felőrlő háború tovább folytatódik, és tartós béke akkor sem lesz, ha Putyin fegyverszünetet köt
2025 Donald Trump beiktatásával indult, aki azt ígérte, 24 óra alatt békét teremt Ukrajnában. Azóta eltelt egy év, és gyökeresen megváltozptt az amerikaiak hozzáállása a konfliktushoz, a béke mégsem került közelebb.
Az évet értékelő sorozatunk mostani részében Jójárt Krisztián biztonságpolitikai szakértővel, a Svéd Nemzetvédelmi Egyetem posztdoktori kutatójával beszélgetünk arról, mi történt az orosz-ukrán háború negyedik évében.
— Az orosz–ukrán háború lassan olyan régóta tart, mint a világháborúk Európában. Meddig lehet ezt így folytatni, mi történt valójában az elmúlt évben?
— Azt fontos látni, hogy ha a háború korai szakaszában nem sikerül döntő stratégiai vereséget mérni az ellenfélre, a háborúk elhúzódnak. Európában elszoktunk az ilyen típusú háborúktól szerencsére, de láttuk például az 1980–1988-as iraki–iráni háborúban, mennyire véres és hosszú tud lenni egy ilyen konfliktus.
Ennek megfelelően érdemi változások alig látszanak a frontvonalon. Az elmúlt 1–1,5 év dinamikája nagyjából annyi, hogy havonta 400–500 négyzetkilométernyi terület cserél gazdát, az idén az oroszok november végéig körülbelül 4500 négyzetkilométernyi területet szereztek. Az orosz előrenyomulás rendkívül lassú. Moszkva elfogadta, hogy felőrlő háborúról van szó, ehhez igazította az államberendezkedést és a haderőt is: hosszú, anyagigényes konfliktusra rendezkedtek be. Nemrég Valerij Zaluzsnij, volt ukrán főparancsnok, most Ukrajna Nagy-Britanniai nagykövete, írt egy hosszú elemzést, amelyet a LIGA.net publikált. Kritikájának tárgya, hogy a háború során az ukrán politikai vezetés nem határozott meg olyan politikai célt, melyre koherens stratégiát lehetett volna alapozni. Ezzel szemben az oroszok politikai célja világos, és bár az eredeti stratégiájuk, a „különleges katonai művelet” terve kudarcot vallott, újraterveztek:
2022 őszétől meg is próbálták teremteni ennek a materiális feltételeit, hogy hosszú távon viseljék a terheket. Ezzel szemben Ukrajna és nyugati támogatói abban bíztak, hogy még mindig lehetséges gyors, döntő vereséget mérni az Ukrajnában állomásozó orosz erőkre, és így katonai erővel megnyerni a háborút. Pedig már akkor is látszott: még ha sikerül is a 2023-as nagy ukrán ellentámadás, és jelentős területeket visszafoglalnak, az sem zárta volna le a háborút, mert Oroszországra stratégiai vereséget akkor sem tudtak volna mérni. Moszkva viszont felkészült a hosszan tartó küzdelemre. Lényegében 2022 április–májusa óta felőrlő háború zajlik.
— Hogyan készítette fel az országát Putyin erre?
— Az orosz stratégia három pilléren áll. Az egyik: állandó nyomás a fronton: ez a nagyon lassú előrenyomulás, amit látunk, lehetőleg újabb részleges mozgósítás nélkül. Utóbbira 2022 szeptemberében került sor (300 ezer tartalékost hívtak be), de ezzel párhuzamosan majdnem egymillió orosz menekült külföldre a behívó elől. Márpedig a politikai stabilitás megőrzése abszolút prioritás a Putyin-rezsim számára, eddig sikeresen. A második pillér a nagy hatótávolságú csapásmérések rendszere, amellyel az ukrán társadalmi akaratot próbálják megtörni. A harmadik a diplomácia: Oroszország megpróbálja leválasztani Ukrajnáról a nyugati támogatókat, megbontani a Nyugat egységét.
Ezzel párhuzamosan az oroszok kompromisszumkészséget színlelnek: immár nem az összes, orosz jog szerint Oroszországhoz csatolt területet követelik, mely területeket Luhanszk megyét leszámítva egyébként sem sikerült teljes egészében elfoglalniuk. A háborút a jelenlegi kontaktvonal mentén befagyasztaná, viszont cserébe a Donbasz még ukrán kézen lévő részeinek harc nélkül való feladását várnák el Ukrajnától. A polgári lakosság szenvedésének növelése az elektromos hálózat elleni csapásokkal ennek a kikényszerítését célozza.
— Mit próbálnak elérni az ukránok ?
— Az ukrán stratégia az aktív védelem, legalábbis elvben: a fronton minél nagyobb veszteségeket okozni az oroszoknak, addig tartani egy adott pozíciót, amíg a veszteség aránya az ukrán félnek kedvez, ezzel párhuzamosan pedig a nagy távolságú csapásokkal gyengíteni az orosz katonai-gazdasági képességet. Emellett abban is reménykednek, hogy Oroszországban történik valami: az orosz hátország elleni ukrán csapások egyik fő célja a politikai destabilizáció előidézése. Csakhogy mindeközben a háború az információs térben és a diplomáciában is zajlik, ahol az ukrán vezetés úgy érzi, folyamatosan sikert kell felmutatni, mert a harcászati kudarc közvetlenül kihat Kijev pozíciójára a tárgyalóasztalnál. Különösen igaz ez most, amikor az amerikai vezetés álláspontja, hogy Ukrajna helyzete folyamatosan romlik, ezért olyan területek feladásába kellene beleegyeznie, amiket egy éven belül amúgy is el fog veszíteni, ahogy azt Dan Driscoll, az amerikai hadsereg minisztere nyíltan ki is mondta kijevi látogatásakor.
Az információs hadviselésnek köszönhetően ugyanis a kudarcok vagy sikerek a harctéren a valós jelentőségüknél jóval nagyobbnak tűnhetnek. Erre a jelenségre utalnak az orosz hadtudósok akkor, amikor azt állítják, a harcászati szintű események az információs hadviselés hatására stratégiai jelentőségre tehetnek szert. Az ukránok tehát diplomáciai fronton is védekezni kényszerülnek: ellen kell állni az amerikai nyomásnak, megtartani az európai támogatókat, és az amerikaiakat is bent tartani a tárgyalási keretben. Legfőképp pedig elkerülni, hogy a tárgyalások kudarcáért a Trump adminisztráció az oroszok helyett Kijevet okolja. Ukrajnának ugyanis létfontosságú, hogy az amerikaiak legalább a hírszerzési támogatást továbbra is biztosítsák, és betartsák az európaiakkal kötött megállapodást, melynek keretében továbbra is szállítanak fegyvereket európai pénzen Ukrajnának.
– Érzik az oroszok, hogy háborúban élnek? Az ukránok meddig bírják? Az európai társadalmak hogyan viselik a terheket?
— Az orosz társadalom természetesen érzi, hogy háború van, függetlenül attól, mit állít a politikai vezetés. Az állami médiában is megjelennek a gazdasági problémák, a magas infláció, a strukturális gondok, és ezeket az emberek is érzik. A háború költségei ugyanakkor nagyon egyenlőtlenül oszlanak meg, különösen az emberi veszteség tekintetében. Az állam ezt hatékonyan „letolta” a perifériára. A 2022 őszi részleges mozgósítás alig érintette a jelentős nagyvárosokat, azóta pedig nem rendelt el újabb mozgósítást az orosz vezetés. Ehelyett pénzügyi ösztönzőkkel biztosítják az utánpótlást a hadseregbe, és elítélteket és külföldi zsoldosokat is toboroznak, de a fő eszköz a pénz.
Ha elesik a fronton a családtag, akár 10–15 millió rubel (40-60 millió forint) kártérítés is járhat. Ez a periférián elképesztő összeg, máshogy szinte lehetetlen megkeresni ennyit. Így a háború emberi költségeit döntően a periféria viseli, miközben paradox módon anyagilag érdekeltté is válik a folytatásban. Ez egyben azt is jelenti, hogy a társadalom más rétegei közömbösek a veszteségek iránt, hiszen a katonák nem kényszerből, hanem anyagi érdekből mennek harcolni Ukrajnába. Eközben Szentpétervár és Moszkva, a társadalmilag és politikailag legszenzitívebb nagyvárosok lakói kevésbé érzik közvetlenül a háború árát. Az ukrán nagy hatótávolságú csapások részben épp azt célozzák, hogy ez a réteg is megérezze a költségeket. Az olajfinomítók elleni támadások kevésbé az állami bevételek „kivételéről” szólnak, mivel Oroszország fő bevétele a nyersolaj-exportból jön, nem a finomított termékek kiviteléből. Sokkal inkább arról, hogy üzemanyaghiány legyen Oroszországban, az átlagember számára is kézzelfogható legyen a háború ára: sorok a benzinkutaknál, üzemanyaghiány.Ezek a csapások azonban eddig nem tudtak áttörést elérni.
Ahhoz, hogy Ukrajna tartós nyomást tartson fenn, irgalmatlan mennyiségű drónra és más eszközre lenne szükség. Az orosz földi légvédelem elég hatékony, sok drónt és robotrepülőt lelő. A finomítói infrastruktúrát pedig viszonylag gyorsan helyreállítják: iparági szakértők szerint ugyanazt a célpontot heti két-három alkalommal kellene ismét támadni ahhoz, hogy tartós legyen a hatás. Nem látszik, hogy az ukrán csapásokkal érdemben növelni tudnák a háború orosz költségeit. Mindettől függetlenül a háború anyagi terhe óriási Oroszország számára, ezt hosszú távon nagyon nehéz fenntartani, a végtelenségig biztosan nem fog menni. De önmagukban az ukrán csapások szerepe ebben korlátozott.
A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet (KIIS) friss felmérése szerint a társadalom 63 százaléka azt mondja: kitart, ameddig szükséges. A lakosság valamivel több mint 70 százaléka elfogadna olyan rendezést, amely a jelenlegi területi front, a kontaktvonal mentén „befagyasztja” a konfliktust, ha cserébe megfelelő biztonsági garanciák járnának. Ugyanakkor nagyjából 75 százalék számára elfogadhatatlan egy orosz feltételek szerinti rendezés, azaz hogy Ukrajna olyan területekről mondjon le, amelyeket az oroszok még nem foglaltak el, és ezért cserébe ne kapjon érdemi biztonsági garanciákat sem és még a haderejét is korlátoznia kelljen.
És az is, hogy nemzetközi jogilag elismerjék az elvesztett területek Oroszországhoz tartozását. Katonai elemzők szerint akár két–három év is kellhet, hogy Oroszország elfoglalja a Donbasz még ukrán kézen lévő részét, részben a nehezen bevehető erődvárosok, Kramatorszk, Szlovjanszk miatt. Ha viszont ezek közelébe jutnak, rövid hatótávú drónokkal folyamatosan tudják támadni őket, és a városok elnéptelenedhetnek.Az orosz kényszerítési stratégia tehát: kompromisszumokat kínálni a tárgyalóasztalnál, miközben a hátországot az elektromos hálózat elleni csapásokkal térdre kényszeríteni; ha elég közel kerülnek a településekhez, terrorbombázással, drónok és siklóbombák alkalmazásával, el is népteleníteni azokat.
Ezek megtartása viszont az ukrán védelem szempontjából kulcsfontosságú, és egyébként sem ez az egyetlen orosz igény. Ha e dilemma mentén konflktust lehet szítani az ukrán társadalmon belül, vagy szembe állítani a politikai és katonai elitet egymással, az orosz siker.
– Európában sincs már teljes egység. Mit lát az európai hozzáállásból?
— Retorikai szinten megvan az egység, Magyarország kivételével. De a lengyel–balti–skandináv megközelítés egészen más, mint mondjuk a spanyol. A „hajlandók koalíciójában” különösen a baltiak, a lengyelek és a skandinávok gondolkodnak úgy: akár akarjuk, akár nem, egy fegyverszünet után is fenyegetést jelent Oroszország.
Az ukrán haderő a legtapasztaltabb egy modern háborúban, az orosz mellett, és létszámban is a legjelentősebb európai erő. Így a tárgyalásokhoz való európai hozzáállás ez: nem szabad engedni, hogy egy fegyverszünet után érdemben csökkenjen az ukrán haderő létszáma, azt magas szinten kell tartani, mert ez a fő garancia Oroszországgal szemben. Más kérdés, hogy hogyan lesz képes Ukrajna hosszútávon egy ekkora haderőt fenntartani.
– Lehet-e olyan belpolitikai kataklizma Oroszországban, amely véget vet a háborúnak?
— Nehéz megmondani, mi történik a Kreml falain belül. Nem látszanak olyan jelek, amelyek érdemi törésre utalnának az elitben, vagy arra, hogy olyan erők vehetnék át a vezetést, akár palotaforradalomban, akik radikálisan másképp gondolkodnak a háborúról. Viszont az is igaz, hogy Putyin idős, bármi történhet vele, ez kiszámíthatatlan. Az orosz gazdaság háborús üzemmódra állt át; nincs azonnali kényszer a befejezésre. Sok érv szól a folytatás mellett, és ezek erősebbek, mint az azonnali lezárás mellettiek. Ha Putyinnal nem történik semmi, nincs szervezkedés ellene, és egészségileg is bírja, akkor a rezsim biztonsága, a hatalom fenntartása az elsődleges.
Ráadásul a befejezés a minimum területi célok nélkül (a Donbasz még ukrán kézen lévő részei), rezsimbiztonsági kockázat. A háború olyan elemeket és ideológiákat szabadított el Oroszországban, amelyek a Kremlnél is szélsőségesebbek. Körülbelül 700 ezer katona van Ukrajnában és közvetlenül a határos területeken, köztük sokan ideológiailag „sajátjuknak” érzik a háborút. Számukra nem lenne elégséges egy olyan befejezés, amelyben a minimum célokat sem érték el. Emiatt sem evidens, hogy a mielőbbi lezárás kedvezőbb volna a rezsimnek.
A politikai elit egy része ugyanakkor már régóta mondja: érdemes volna valamiféle fegyverszünetben megegyezni, mert az eredetileg kitűzött politikai célok (Ukrajna demilitarizálása, rezsimváltás), nem elérhetők. Ez a vonal taktikai fegyverszünetet képzel el, azaz Oroszország erőt nyer, kedvezőbb helyzetbe kerül, és a politikai célokat inkább a tárgyalóasztalnál próbálja elérni.
– Zelenszkij helyzete mennyire stabil?
— Egy friss felmérést szerint az elnök környezetét is érintő, ősszel kipattant korrupciós ügyről a lakosság túlnyomó része hallott. 59 százalék szerint Zelenszkijnek személyes felelőssége is van benne, mégsem esett a bizalom iránta, sőt 59-ről 61 százalékra nőtt. Bármely ukrán politikai elit számára politikai öngyilkosság lenne az orosz feltételek, például területfeladás elfogadása. Épp ezért követelik ezt az oroszok: számukra nyereség a területfeladás is, és az is, ha „kompromisszum” születik, mivel
ahogy arra írásában Zaluzsnij figyelmeztet. Ha pedig Ukrajna elutasítja a javaslatokat, akkor folytatják az előrenyomulást. Ahogy mondtam, Moszkva nem közvetlenül az ukrán politikai elitre gyakorol nyomást, hanem a társadalmat próbálja megtörni az infrastruktúra elleni csapásokkal. Az orosz olvasat a korrupciós ügyről is sajátos: a NABU-t (Nemzeti Korrupcióellenes Iroda) és a korrupcióellenes ügyészséget amerikai mintára létrehozott, „kézivezérelt” szervezetnek tekintik. Hogy az ügy eléhetett az elnöki adminisztrációig, és ebbe Jermak belebukott, az nem lett volna lehetséges amerikai támogatás nélkül, szerintük Trumpék „furkósbotként” használják az ügyet a kompromisszum kierőszakolására. Ténylegesen nyilván nem erről volt szó, és az ukránok többsége sem vitatja a NABU vizsgálatának jogosságát, de tény, hogy a Trump adminisztráció lehetőséget látott abban, hogy a kialakult helyzetet a Zelenszkijjel szembeni nyomásgyakorlásra használja fel.
– Trump nem teremtett 24 óra alatt békét, de tárgyalóasztalhoz kényszerítette Ukrajnát és az oroszokat. Ez közelebb hozza a békét vagy a fegyverszünetet?
– Ttörtént némi közeledés.
Az európai szövetségesek is próbálnak jobban igazodni a realitásokhoz. De nem lehet megspórolni, hogy kiderüljön, el tudja-e még venni Oroszország a Donbasz maradékát vagy sem. Az ukránok nem adják fel harc nélkül, ez politikailag és katonailag is abszurd volna. Orosz részről viszont a rezsimbiztonsági megfontolások miatt ez minimum cél. E két álláspont kibékíthetetlen, ezért kétlem, hogy 2026 első felében fegyverszünet születhet.
– Közben Európában Rutte NATO-főtitkár és Merz kancellár is azt mondja, fel kell készülni a háborúra. Ez tényleg „háborús készülődés”?
— Ennek fő kiváltója az orosz agresszió, de az is fontos, hogy az Egyesült Államokról, mint szövetségesről alkotott európai kép Trump alatt jelentősen erodálódott. Felmerül, hogy Európa magára maradhat, és csak önmagára számíthat Oroszországgal szemben.
— Lehet, hogy Oroszország támadni nem akar, de a dróntevékenység európai repülőterek környékén, balti tengeri kábelvágások nagyon is valóságosak. Azaz nem csak a levegőbe beszélnek a vezetők.
— Természetesen. Kommunikációs értelemben az a gond, hogy Európa évtizedekig alig költött védelemre, és „potyautasként” élt a NATO-ban az amerikai biztonsági ernyő alatt. Most ez megkérdőjeleződött, miközben nő az orosz fenyegetés. El kell „adni” a társadalmaknak a nagyobb védelmi költést, és meg kell indokolni, miért kell a forrásokat más területekről idecsoportosítani. A haderőket is növelni kell, másfajta védelemre van szükség, mint a hidegháború után. Ebben a kommunikációs kényszerben vannak ellentmondások. 2023-ban még azt hallottuk, hogy Ukrajna katonai vereséget mérhet Oroszországra, miközben azt is, hogy ha nem állítjuk meg őket Ukrajnában, tovább jönnek. A probléma ugyanakkor valós.
Bárhogyan ér véget ez a háború, Oroszország átmilitarizált társadalom marad, a hadiipar domináns lesz. Cél a másfél milliós haderő, csökkenés nem várható. A fenyegetés tehát a képességek szintjén reális, a szándékok pedig bizonytalanok. És ahogy arra éppen az ukrajnai háború rávilágított, nincs arra garancia, hogy Putyin pontosan méri fel a katonai erőviszonyokat és lehetőségeket. Az orosz drónos és hibrid akciók, a kritikus infrastruktúra elleni szabotázsok stratégiai jelzések: növelni akarják Ukrajna támogatásának költségét a szövetségesek számára. Presztízsveszteség, ha egy kormány nem tudja megvédeni a légterét, anyagi költség az utasoknak, ha drón miatt késik a repülő. Ezzel azt üzenik: tudunk költséget okozni, ha folytatjátok Ukrajna támogatását.
– De hát Európa népességben háromszor akkora, gazdaságban összehasonlíthatatlanul erősebb, ráadásul nukleáris fegyverekkel is rendelkezik. Miért bizonytalan?
— Van egy kognitív és társadalmi komponens: a jóléti berendezkedés. Nehéz eladni a társadalmaknak, hogy egy nagy léptékű háború Oroszországgal elképesztő veszteségekkel járna. Azokat a veszteségeket, amelyeket az ukránok és oroszok elszenvedtek, egy európai társadalom lehet, hogy nem viselné el. Ez feszül a politikai vezetés és a társadalmak kommunikációjában.
– Akkor még inkább fel kell fegyverkezni, és „beleállni” egy hidegháborúba, hogy ezzel biztosan elkerülhető legyen a forró konfliktus.
— Igen, de az európai hadiipar mennyiségben nem volt felkészülve erre. A háború előtt előállított mennyiségek, bár azóta van előrelépés, nem elegendők. 2024-ben a Bundeswehrnek mindössze 20 ezer darab 155 mm-es tüzérségi lőszere volt. 2022 nyarán volt, hogy az oroszok egy nap alatt ennek többszörösét lőtték el. Mennyiségi probléma van, és kulcsképességekben Európa nagyon függ Amerikától a légierő, a légvédelem, a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek terén. A britek és franciák által szállított Storm Shadow robotrepülőkből is nagyon kevés készül. Nagy intenzitású háborúban olyan ütemben fogynak az eszközök, amire nincs európai volumen. A hírszerzési és műholdas támogatásban is megkerülhetetlenek az amerikaiak, bár az európaiak ezen gőzerővel dolgoznak.
Ukrajna már a háború előtt is tekintélyes képességekkel bírt, például földi telepítésű légvédelemben, önjáró tüzérségben és harckocsikban. A legtöbb európai ország nem rendelkezik ilyen mennyiségű és minőségű kapacitással.
– Ha most belenézne egy varázsgömbbe: egy év múlva mi várható? Ugyanez a „húsdaráló”, meg-megfeneklő béketárgyalásokkal?
— A harctéren nem várok drámai fordulatot. Az ukránok valószínűleg kénytelenek lesznek további területeket feladni. Persze ez nem feltétlenül lineáris, a területvesztés üteme felgyorsulhat vagy lassulhat is. Látunk majd minden bizonnyal ellentámadásokat is (mint a mostani sikeres ukrán művelet, ami Kupjanszk nagy részének felszabadítását eredményezte). Az időjárás, drónfelderítés, terep, mind számít, és természetesen a felek katonai képességeinek alakulása.
Összességében, ha a mostani trend marad, jövő ilyenkor hasonló lesz a helyzet, legfeljebb néhány ezer négyzetkilométerrel előrébb lesznek az oroszok. Nem látszanak ugyanis olyan strukturális problémák egyik oldalon sem, amelyek rövidtávon megváltoztatnák a háború dinamikáját. Persze a „fekete hattyú” eseményeket lehetetlen előre jelezni, történhet például valami váratlan a Kremlben, vagy olyan globális esemény, ami alapvető hatással jár a háború menetére. A legnagyobb bizonytalanságot a tárgyalási front és az amerikai hozzáállás képezi.
illetve, hogy meddig hajlandók elmenni, hogy rákényszerítsék akaratukat a felekre. Lehet, hogy jövő decemberre lesz fegyverszünet, nem kényszerből, inkább azért, mert orosz szempontból a háború folytatása már egyre kevesebb haszonnal kecsegtet, egyre nagyobb költségek mellett, de tartós béke akkor sem lesz. Erre készül mindkét fél. Egy friss felmérés szerint az ukránok többsége úgy véli, még 2027-ben vagy azután is folytatódik a háború, és csak 21 százalék gondolja, hogy 2026 első feléig vagy korábban véget érhet. Én is inkább pesszimista vagyok, de a tárgyalásoknál nehéz megjósolni, mit tart Putyin elégséges feltételnek a megegyezéshez.
