Jobban sajnálunk két kutyát, mint egy embert? – ha Újszászon az én kutyáim gyilkoltak volna, én is elaltatnám őket
A két állatot én azért altatnám el, mert ezeréves kutyatartóként nagyon is jól ismerem a kutyákat. A falkaszellem irányítja őket, amelyben a falkavezér mindenkori és megkérdőjelezhetetlen felsőbbsége az egyetlen komoly fegyelmező erő. Magyarul amit a gazdájuk – ideális esetben ő a falkavezér – megenged nekik, vagy legalábbis nem torolja meg a kutyák által értelmezhető módon, azt legközelebb is meg fogják csinálni.
Ha a falkavezér "engedte", hogy embert öljenek, akkor az ő felfogásuk szerint ezt máskor is szabad. Minden kutya így működik.
Elég profán a hasonlat, de ha egy csivavának egyszer megengeded, hogy felugorjon az ágyra, onnantól kezdve mindig fel fog. Lehet, hogy csak akkor, ha félrenézel, de fel fog. Én legalábbis ezt tapasztaltam. A két újszászi kutya tehát hiába cselekedett teljesen érthető ösztönből (egy nyolc hete ellett szukát egyébként sem szabad hagyni a kicsinyével szabadon az udvaron kószálni, el kell különíteni, mert a kölykéért tényleg ölni képes), gazdaként én soha többé nem tudom garantálni, hogy ha legközelebb gyilkolni akarnak, bármilyen okból, meg tudom őket fékezni. Innentől kezdve pedig a kutya sajnos nem tartható emberek közelében. Olyan, mint egy kiélesített fegyver: örökre életveszélyes marad.
Ezt gondolom én a dologról, bár tény, hogy nem vagyok a téma szakértője. És igen, talán jobban át kellene gondolni azt is, hogy a kutyatartás törvényi kötelezettségeit nem kellene-e szigorítani. Mindegy, milyen fajta, egy kutya sokszor kiszámíthatatlan, és tud galibát okozni. Egy tacskó is lazán képes belekapni egy mellette elszaladó kisgyerek bokájába, mert ideges fajta, alapvetően vadászkutya, és ha megijesztik, támad. Tudom, tacsim (is) van.
A kutyatartás (minden fajta esetében) szakértelmet igényel. Tanítani kéne, el kellene várni a kutyaiskoláztatást, vagy legalábbis valamilyen általános, közös, gazdis oktatást. Az udvari kutyatartást pedig szintén szigorú szabályokhoz kellene kötni, hiszen itt még a területvédő ösztön is bekerül a képbe.
Az újszászi asszony tehát véleményem szerint az adott körülmények között helyesen döntött. Felvállalta a felelőtlensége következményeit, és nyilván szembe fog nézni a többi konzekvenciával is. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogy az áldozathibáztatás, egymásra mutogatás, és a racionális érveket felülíró kutyaimádat mellett mit tehetnénk azért, hogy az embert évezredek óta hűségesen szolgáló állatfajjal hozzáértőn, és az állat szükségleteit, határait ismerve és betartva éljünk együtt. Egyetlen ember se haljon meg az emberi hülyeség miatt.
Az áldozat, Mária pedig nyugodjék békében. Sok erőt kívánok a családjának.