Iványi Gábor: A neheze csak most jön, ezt csak áldozatok árán lehetséges felépíteni, működőképessé tenni
Iványi Gábor a héten is a bíróságon ült, ahol hatóság elleni erőszakkal vádolják. Az elmúlt 16 évben az általa vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget megfosztották egyházi státuszától, iskoláit törvénytelenül bezáratták, a jogtalanul ki nem fizetett állami pénzek miatt keletkezett adótartozásaik miatt eljárások sora indult ellenük. Azt mondja, fontos a múlttal való szembenézés, kimondani, hogy Orbán Viktor keresztapa volt, de még fontosabb, hogy a jövővel foglalkozzunk.
Iványi Gáborral a De! akciócsoport „Nem köszönjük meg? De!” című rendezvényén beszélgettünk.
— Amit önnel tettek, sokak szerint Orbán Viktor személyes bosszúja. Mit gondol most róla, van önben harag?
— Harag is van, meg sajnálat is. Nehéz jól megfogalmazni, hogy igazán miért haragszom. Alapvetően azért, hogy az ő egója, az ő önző szempontjai, az ő kapzsisága miatt szétverte ezt az országot, és olyan veszedelmes oldalt talált, hogy Európának a perifériájára sodorultunk. Ez nem a magyar nép érdeke és nem is a szándéka volt. Ő maga alá gyűrte, eltaposta ezt a népet, ez megbocsáthatatlan. És szemrebbenés nélkül tud a rengeteg halálos áldozattal kapcsolatban beszélni, nem is érez bűntudatot, hanem másokra tolja a felelősséget.
eljátszva azt, hogy ő kizárólag a miniszterelnökségből él. Közben mindenki tudta, hogy a teljesen alkalmatlan gázszerelő a strómanja és a pénztárosa. Egy olyan hazugsághálót épített fel, amit még mindig nem tudott elengedni, és még mindig arról zagyvál, hogy most a nemzeti oldalt neki valahogy újra kell szervezni, mintha mi nem lennénk a nemzet része. Nincs ilyen, hogy nemzeti oldal. Mindannyian a nemzetnek vagyunk a sokszínű részecskéi, és csak egy népben lehet gondolkodni. Csak a szabadság lehet az a hívószó, amire – bárhogy is gondolkodunk – mindenkit mozgósítani kell. És el kell fogadtatni, hogy az én szabadságom korlátozható, hogyha korlátozva szeretném gyakorolni, de az én szabadságom határa ott van, ahol a másik ember szabadsága kezdődik. Ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor megint lesüllyed ez az ország.
Ebben hallatlanul nagy lehetőség és öröm van, és nem lehet erre csak vágyakozni, itt a pillanat, cselekedni kell.
— Úgy tűnik, 30-40 évente belecsöppenünk egy rendszerváltásba. Miben más a mostani, mint a '89-es volt?
— Majtényi László nagyon érdekes dolgot mondott. Szerinte a magyar társadalomban 1848 után úgy 30-40 évente volt egy-egy fordulat. 1848-ban, amikor kitört a forradalom, Batthyány Lajos Pozsonyból érkezett Pestre, és a hajón értesült a dolgokról. Az volt az első mondata, hogy „Istenem, csak most az egyszer ne szúrjuk el”. Sajnos sikerült elszúrni azt is, persze sok minden közrejátszott ebben. A rossz csillagzat is, ami elpártolt a magyar szabadságharctól, de a széthúzás, a dőzsölő magatartás és az, hogy
Azt is mondta most Majtényi László, hogy ha ezt elpuskázzuk, akkor lehet, hogy megint 40 évet kell várni arra, hogy egy fordulat bekövetkezzen. Hát Istenem, hol leszünk már akkor? Én legalábbis hol leszek 40 év múlva? És nem a magam szempontjából mondom ezt, hanem a gyerekeim, az unokáim és az utánunk jövő generáció boldogsága és értelmes élete miatt, hogy ne szúrjuk el ezt a dolgot. Ahhoz, hogy ebből a gyönyörű fordulatból, ebből a vértelen, szelíd magyar forradalomból valami jó dolog legyen, mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy
Most nem a szabadság eredményei teljes körű élvezetének az ideje van itt, hanem a további értelmes munkának. Ennek a lehetőségének a megteremtése volt az, ami történt. Abban szeretnék bízni, és arra akarok mindenkit buzdítani, hogy vállaljuk ezt föl. Szép dolog részeseivé válni egy ilyen újjáépítésnek, ez nagyon-nagyon lelkesítő. Mint a pionírok, akik mocsarat csapolnak le, romokat szednek szét, és akár a régi kövekből építik fel azt, ami volt. Szóval ez egy szép munka, és boldog az, aki részese lehet.
— Mi volt az első figyelmeztető jel a '89-'90-es fordulat után, amikor érezni lehetett, hogy ezt elszúrhatjuk?
— Amikor villámgyorsan mindenki azt képzelte, hogy holnap reggel egy Ausztria-típusú, komfortos országban fogunk fölébredni. Az előnyöket kezdték látni, de például mindenki azonnal belenyugodott abba, hogy az ügynökaktákat nem nyitották ki.
Senkiben nem volt bűnbánat azért, aminek részesei, cinkosai voltak, és úgy érezték, hogy megint nekik áll a zászló. Lustaságból, szellemi restségből, kényelemszeretetből és kiskorúságból nyugodtunk bele abba, hogy ezekben a kérdésekben az új parlament dönt. Ebben a 386 fős parlamentben, aminek én is tagja voltam, a korábbi pártállami frakciónak, a szocialistáknak, ha jól emlékszem, 33 képviselője volt. Nem voltak rossz emberek, nagyon is műveltek, jól képzettek, és köztük nem egy igazán kellemes személy volt, de elmaradt a szembenézés, és ezt nem fogalmazta meg senki más.
— Mit kellene másképp csinálni?
— Mondok egy példát.
El kellene kezdenünk alkotmányozni, amire óriási szükség lenne. Megint köztársasággá kellene válnunk ebből a magántársaságból, amiben az elmúlt 16 év eltelt. Tehát Magyar Köztársasággá. Én egy alkotmányozást úgy képzelnék el, hogy ahogy egy-egy darabjával készen vannak, azt nyilvánosságra hoznám, hogy lehessen hozzászólni. Úgy nem lehet csinálni, ahogy az Alaptörvény született valahol Brüsszel és Strasbourg között a vonaton, Szájer József laptopján. Ez nem így működik. És úgy sem, hogy valamikor este tíz után elfogadunk valamit, ami másnap reggel megjelenik a közlönyben. Ezeket feltétlenül ki kell hajítani, és
Én darabonként, amikor valami elkészül, nyilvánosságra hoznám, hogy bárki, ha már ez lehetséges, Facebookon, bárhol egyebütt hozzászólhasson. És hogy a törvényalkotók, akik jó szakemberek, és a parlament, amely most nagyon erős felhatalmazást kapott, vegye figyelembe azt, ami kívülről behallatszik a házba. Találkozzanak a képviselők a választóikkal, kérdezzék őket, és vigyék el a véleményüket a Parlamentbe. Nagy szükség van egy ilyen össznépi alkotmányra, ami végre egy többségi akaratot hoz létre úgy, hogy a többségi akarat soha nem hagyhatja figyelmen kívül a kisebbséget sem. A kisebbség véleménye, ha nem is kerül bele az alkotmányba, de az a gondolat mindenképpen bele kell, hogy kerüljön, hogy nem feledkezünk el azokról, akik másként gondolkodnak. Természetesen az alapvető emberi jogok megerősített tisztelete az övéké akkor is, ha egy bizonyos képviselő máshogy vélekedik.
— Az elmúlt 16 évben rengeteg törvénytelenség történt. Ha most nem történik meg a teljes körű szembenézés és felelősségre vonás, akkor tényleg csomagolnunk kell?
— Van ebben valami. Mondok neked néhány dolgot. Az egyik például, hogy nem tudjuk még mindig, ki állt 2009-ben a romagyilkosságok mögött, vagy a tévészékház felgyújtása kinek az ötlete volt. És akkor csak két dolgot emeltem ki, mert ezen kívül is voltak bőséggel olyan dolgok, amelyek valahogy sosem jutottak nyugvópontra. Ha azt mondjuk, hogy nem volt elég erőnk megvédeni zsidó és cigány honfitársainkat, akkor hazugságot mondunk. Mert nem erről van szó, hanem arról, hogy nagyon aktívan közreműködtünk, és hogy az antiszemitizmus máig ott van egyházakban és a civil társadalomban. Hívószó ez. A Soros-plakátoknak ezért volt a Fideszre nézve olyan sikere, mert a társadalomban ott van ennek az ősbűnnek a vírusa.
Vagy ott a Trianon-kérdés: ha ezt nem vesszük le a napirendről, és nem hagyunk fel ezzel, ha nem tudjuk bevonni a székely zászlót a Parlament épületéről, és ha nem tudunk a politikusok mögötti háttérben, minden második magyar zászló helyett egy uniós zászlót kirakni… Ezek lehet, hogy szimbolikus dolgok, de ha ezekben nincs változás, akkor megint fel kell ébrednünk és cselekednünk kell.
Szóval van mit rendbe tenni. Ehhez bátorság kell, hitelesség kell és állandó párbeszéd. Döntően fontos, hogy kezdjünk el beszélgetni a társadalommal, az emberekkel, ki-ki a maga fórumán, a választott önkormányzati és parlamenti képviselők is. Máris óriási dolognak tartom, hogy a leendő miniszterelnök 700 településen megjelent. Óriási emberi teljesítmény ez, és rendkívül fontos és hasznos dolog. Itt vannak az egyházak, a színházak, az iskolák, a sajtó, a szabad sajtó. Annyi, de annyi fórum, ahol rengeteget lehetne tenni azért, hogy valóságos, fontos hírek, tényfeltáró riportok és párbeszéd formájában állandóan beszéljünk egymással, és beszéltessük az embereket. Engedjük meg nekik, hogy ráébredjenek arra, hogy az ő sorsukról, az ő gyerekeik sorsáról van szó, és ebben igenis nekik nagyon-nagyon komoly szerepük van.
Akkor is lehet, hogy rosszra fordulnak a dolgok, de akkor legalább mi megtettük, ami rajtunk múlt, és békességgel távozhatunk innen, erről a Földről, ki-ki a maga hite szerint vagy a mély álomba, vagy az örökkévalóságba. Ilyen szempontból nem tudjuk befolyásolni a dolgot, legfeljebb jó döntéseket tudunk hozni. Ennek most megint van egy lehetősége, és nagyon remélem, Batthyány Lajosra gondolva, akivel együtt utaznánk ott a hajón, Pozsonyból Budapest felé, hogy nem fogjuk elszúrni.
Ő nem szúrta el. Akkor sem, ha golyót kapott a végén érte, de amit ő tett, az örökre meghatározó példa, hogy még ilyen áron is vállalni kell a változást és a szeretett ország jó irányba fordításának a kockázatát.
— Az Orbán-rezsim alatt megpróbálták a teljes életművedet megsemmisíteni. Lehet ezt még újraépíteni a romokból?
— A romokat mindenképpen el kell takarítani. Az az érdekes, hogy én eleve, '90-ben is olyan helyeket kaptam arra, hogy az elképzeléseimet megvalósítsam, amikben ezzel kellett kezdeni. Mondok két ilyen dolgot: a főiskola és a hajléktalanellátó intézmények olyan épületekben vannak, amikből hiányoztak a födémek, a tető, minden hiányzott, csak a falak álltak, és a falakból fák nőttek ki. Én egy ilyen ingatlant kaptam, ami utoljára, mielőtt bezárták, egy húsüzem volt, ki is égett, kormos falak voltak benne. Legfeljebb hajléktalanok vették igénybe, hol aludni, hol vécé céljaira, és kifűrészelték a százéves, finom vörösfenyő gerendákat belőle. Azzal kaptam meg 99 évre, úgymond bérmentesen, ha tíz év alatt felújítom. Mintegy négyezer négyzetmétert nyolc év alatt újítottunk fel úgy, hogy egy fillér pénzem nem volt, amikor nekifogtunk.
Szóval, ha nem lenne hit a mindennapi, hétköznapi életben, akkor örök zavarodottságban, egy helyben toporognánk, mert nem mernénk elhinni, hogy az a busz odavisz, ami ki van írva a táblájára. Hanem azt mondanánk, hogy ezt akkor hiszem el, ha egyszer már jártam ott. Na de ha nem merek felszállni, hogy eljussak a célba, akkor hogyan fogom tudni, hogy tényleg odamegy? Tehát a hitben mindig ott van a csalódás kockázata, de érdemes vállalkozni rá, különben nem jutnánk sehova, soha a világon.
