„Ijesztő, hogy Trump alatt a végrehajtó hatalmat mindenben az elnök akaratának rendelik alá” – Tábor Áron Amerika idei évéről
Trump második elnöki ciklusa úgy indult, mintha forgószél söpört volna végig az amerikai politikában: fantomszervezetek, rendeleti kormányzás, a „fékek és ellensúlyok” informális részeinek gyors kopása. Kifelé pedig a szövetségesekkel való nyílt konfrontáció, területi igényekre utalgatások, és egy olyan külpolitikai logika, amely egyre inkább a 19. századi reflexeket idézi.
Évértékelő sorozatunk újabb részében Tábor Áron Amerika-szakértővel arról beszéltünk, mi történt az Egyesült Államokban 2025-ben. Szóba került Elon Musk DOGE-ja, a Project 2025 visszhangja, a nemzetbiztonsági stratégia Európát pellengérre állító részei, valamint az a kiszámíthatatlanság, amely a vámrendelkezésektől az orosz–ukrán háborúig mindenre rátelepszik. És persze a nagy kérdés: ha így nézett ki az első év, mit hoz a következő, hiszen félidős választások lesznek 2026-ban, ami átrajzolhatja a belpolitikai térképet Amerikában.
– Jövőre 250 éves lesz az Amerikai Egyesült Államok. Idén viszont Trump második ciklusával az amerikai demokrácia minden eddiginél erősebb kihívás elé került. Nagyon sokak szerint ez egy autoriter fordulat. Elég erős lesz-e ez a lassan 250 éves intézményrendszer ahhoz, hogy ezt megakadályozza, vagy legalább kordában tartsa?
– Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert az intézményrendszernek van egy formális és egy informális része. A formális része az amerikai alkotmány, amelyik, ha nem is 250 éves, de közelítőleg annyi idős. A változtatására voltak nyilván fontos példák, mint a rabszolgaság eltörlése vagy a női választójog bevezetése, de ezek kitüntetett pillanatokban, nagy konszenzussal történtek meg. Egy alkotmánymódosításnak olyan intézményi akadályai vannak, mint a kongresszus mindkét házának kétharmados többsége, illetve az államok ratifikációjának a háromnegyede, tehát ez nem fog megtörténni a Trump-érában, ahol még két, viszonylag hasonló erejű oldal áll egymással szemben. A republikánusoknak van többsége mindkét kongresszusi házban, de nagyjából hasonló erőviszonyok mellett zajlik a politikai küzdelem.
Az intézményrendszer, pont a fékek és ellensúlyok rendszere miatt, rászorul arra, hogy a különböző hatalmi ágak együttműködjenek: hogy a kongresszus két háza és az elnök egyetértsen abban, hogyan néz ki a költségvetés. Szükség van informális egyeztetésekre, legalább informális egyetértésre arról, mik a fő prioritások, és mi a bevett módja a problémák megoldásának. Ezeknek az informális normáknak az erózióját viszont nagyon nagy tempóban észlelhettük az elmúlt hónapokban. Szerintem ebben komoly fenyegetést jelent továbbra is a Trump-kormány.
– Nehéz elhinni, hogy még egy év sem telt el Trump beiktatása óta.
– Az év elején valóban úgy tűnt, hogy elképesztő tempóban indul el az elnökség: a kormányzat átalakítása az Elon Musk által vezetett, DOGE nevű intézmény révén, ami igazából nem valódi kormányzati szerv volt, inkább egy fantomszervezet, nem volt helye a kormányzati hierarchiában, mégis az alkalmazottai lényegében az egész kormányzat működésére ráláttak, és változtatásokat hajthattak végre benne. Emellett az elnöki hatalom rendeletek útján történő kiterjesztése is nagyon nagy tempóban indult. Aztán volt egy pont, a Charlie Kirk-merénylet ideje táján, amikor úgy tűnt, hogy közhangulat is kialakul: az elnöki véleményt meg sem lehet kérdőjelezni, és ha valaki kritikát fogalmaz meg, akkor olyan nyomásgyakorlás indul ellene, mint amit például a Jimmy Kimmel-ügy kapcsán is láttunk. Ez tényleg azt mutatta, hogy
Aztán november tájékán, amikor a republikánusok fontos választásokat elvesztettek, és a párton belül is konfliktusok jelentek meg, az elemzők hirtelen a másik végletbe csaptak át, és olyanokat írtak, hogy Donald Trump akár „béna kacsa” is lehet. Szerintem valahol a kettő között van az igazság.
Az elmúlt napokban is voltak olyan elnöki rendeletek, amelyekkel lényegében a tagállami jogköröket próbálják elvonni, például a mesterséges intelligencia szabályozása kapcsán. A külpolitikában is, például Venezuela ügyében. Tehát akár „béna kacsának” gondoljuk, akár nem, a bevett normák megváltoztatása és az erózió folytatódik.
– A közbiztonságra hivatkozva katonaságot vezényeltek ki elsősorban demokrata vezetésű városokba. Ezeket megszokhattuk kevésbé fejlett demokráciáknál, de az Egyesült Államokban egy ilyen lépés elképzelhetetlennek tűnt. Nem arról van szó, hogy ez a rendszer mégiscsak gyenge?
– Ha az intézményrendszernek olyan sajátosságai vannak, hogy a törvényhozó hatalom gyengül, például mert nagy belső feszültségei vannak, és a többségben lévő párt mindent alárendel az elnök akaratának; illetve ha a bírói hatalom tetején egy olyan Legfelsőbb Bíróság áll, amely fontos kérdésekben aláveti magát az elnöki hatalomnak ideológiai okokból, vagy mert a tagok egy részét ez az elnök jelölte, vagy legalábbis az ő politikai irányzatát vallják, akkor a gyengülés mindenképpen látható. Újdonság az is, hogy a végrehajtó hatalmon belül olyan történt, ami az eddigi amerikai politikai kultúrára nem volt jellemző: szervezetek megszüntetése, bizonyos függetlenségek felszámolása.
Az igazságügyminisztériumból kiszorítják azokat, akik nem akarnak eljárásokat indítani, illetve olyan ügyészeket szorítanak ki, akik nem akarnak politikai ellenfelek ellen eljárásokat indítani. Hogy ezekből az eljárásokból mi lesz, az külön kérdés. James Comey volt FBI-igazgató, illetve a New York-i főügyész ellen is volt ilyen próbálkozás, és ezeket végül dobták: a bíróság nem adott teret, vagy legalábbis, ha jól emlékszem, vádemelésre sem került sor az utóbbi esetben. De látszik, hogy magát a végrehajtó hatalmat mindenben az elnök akaratának rendelik alá.
A közalkalmazotti, közszférabeli „megtisztítás”, vagy legalábbis a bürokraták kiszorítása, nagyon gyors tempóban haladt. Ezek közül sok ügy még bíróság előtt van, de úgy tűnik, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem fogja ezt lényegesen akadályozni. Elfogadhatja, hogy az elnöknek széles hatásköre van abban, hogy a végrehajtó hatalom alá tartozó intézmények közül melyik létezhet és melyik nem. Lényegében úgy alakíthatja a végrehajtó hatalmat, ahogy akarja.
A választási kampányban sok szó esett a Project 2025-ről, ami egyfajta kormányzási recept volt a Trump-kormány számára: a második Trump-adminisztrációra felkészülő, a Trump-mozgalomhoz köthető think tankek munkája. Trump egy ponton azt mondta, hogy ehhez semmi köze, próbált távolságot tartani, mert a terv nagy visszhangot váltott ki. Nem akarom azt mondani, hogy pontosan ez valósult meg, de sok minden visszaköszön belőle. Például a bürokrácia politikai jellegű revíziója, „megtisztítása”, politikailag lojális emberekkel. Nyilván a minisztereket, államtitkárokat lecserélik, de egy adott szint alatt stabil apparátus működött eddig. Ez most sokkal mélyebbre ment.
– Sokakat meghökkentett, amikor Trump Grönland és Kanada kapcsán arról beszélt, hogy az Egyesült Államok ezekre a területekre igényt tart. Úgy tűnik, Trump próbálja elhidegíteni az eddigi szövetségeseit, amelyekre pedig támaszkodhatna az amerikai külpolitika.
– Nyilván az ő értelmezésében ezek a szövetségesek nem „megfelelően” szövetségesek, ha az ideológiai vagy személyes érdekeivel nem esnek egybe azok a dolgok, amiket képviselnek. A napokban sok szó esett az új Nemzetbiztonsági Stratégiai Dokumentumról, ami kikerült. Van olyan szakértő, aki úgy idézte, hogy ez komoly fenyegetés Európára, egy korábbi, illetve jelenlegi hivatalos szövetségesre. Nyilván nem ennyire egyszerű a helyzet, de az biztos, hogy lényeges az eltérés ahhoz képest, hogy a korábbi stratégiai dokumentumok, Trump első ciklusa alatt is azt hangsúlyozták, hogy az Egyesült Államoknak partnerei, szövetségesei vannak, akikkel együtt kell dolgoznia. Ehhez képest most konfliktusok vannak a szövetségesekkel, és a szövetségesek belső ügyeibe is be akar avatkozni. A Grönland-téma az első hetekben szimbolikus ügy volt, de egy tágabb jelenséget is mutat.
Ez látszik a hangsúlyokból, hogy milyen sorrendben szerepelnek a fenyegetések és a régiók, mennyi szó esik Kínáról, Oroszországról, Ukrajnáról (az új dokumentumban ezekről alig), miközben a nyugati féltekén való politizálás hangsúlyosan megjelenik. Ez részben objektív körülmények változásával is összefügghet, a hidegháború utáni amerikai szerep átértékelésére szükség volt vagy szükség lett volna. De az az irány, amelyik erősen konfrontatív a szövetségesekkel, nem nevezhető egyszerűen visszahúzódásnak. Bizonyos területeken, például az amerikai kontinensen kifejezetten expanzív. Emellett vannak külpolitikai célok, értékek képviselete, a demokrácia védelme, amelyeket teljesen elenged. Nem szükségszerű, hogy ezt az irányt kellett volna választani.
– Ha már itt tartunk: a külpolitikai attitűdben fel lehet fedezni, hogy átlép azokon a normákon, amelyek eddig meghatározták az amerikai és általában a nemzetközi politikai normákat. Akár a vámpolitikát nézzük, akár a „béketeremtések” különböző vízióit, egészen odáig, hogy egy pillanatban ingatlanfejlesztésként emlegette Gázát, vagy ahogy megpróbálja Európa és Ukrajna torkán lenyomni azokat a dealeket, amiket Putyinnal köt. Nem tudok erre jobb szót, mint hogy ez egy imperialista szemléletű külpolitika.
– Van benne ilyen elem. Trumpnál már a beiktatási beszédtől kezdve világos volt, hova helyezi a hangsúlyokat: a 19. század végi, 20. század eleji elnököket idézte meg, McKinleyt, majd Theodore Rooseveltet. Ők valóban mondhatjuk, hogy imperialista külpolitikát folytattak. Ez az időszak az amerikai történelemnek kifejezetten terjeszkedő időszaka volt, például nemcsak a spanyol–amerikai háború után Kubában, hanem a Fülöp-szigetek felett is kontrollt szereztek. Ez az az időszak, amit szimbólumokban is szívesen képvisel. Ha a stratégiai dokumentumot nézzük, a külpolitikai gondolkodásban is szembetűnő, hogy inkább egy olyan világhoz nyúl vissza, ahol a politikai normák, amit a hidegháború után, sőt már az 1945 utáni intézményrendszer legalábbis szavakban képviselt, háttérbe szorulnak. A nemzetközi intézmények szerepe, a területi változások békés elvének hangsúlyozása kevésbé jelenik meg, és
Lényegében kimondja, hogy ez az úgynevezett realista külpolitika. Még akkor is, ha akik magukat realistának tartják, sokszor kritizálják Trumpot. De a gondolkodásmódot előtérbe helyezi: hatalmi egyensúly kell, az állam a legfőbb egység, mások belügyeibe nem „dolgunk” beleszólni; a nagyhatalmak akkor fenyegetnek, ha hegemóniára törnek; egyébként valamiféle érdekszférák logikája jelenik meg, bár ezt így nem írja le, de a gondolat ott van. A dokumentumban szerepel az a gondolat, hogy a Monroe-doktrínának egy Trump-féle kiegészítése
A Monroe-doktrína az 1820-as évek elve volt, amely szerint az Egyesült Államok elvárja az európai államoktól, hogy ne avatkozzanak be az amerikai kontinens ügyeibe, defenzív elv volt. Ennek volt egy Roosevelt-féle kiegészítése, és ezt idézi fel Trump is. A Roosevelt-kiegészítés a 20. század elején, 1903 tájékán született meg, érdekes módon éppen Venezuela kapcsán. A „ne avatkozzanak be” elvet átfordította egy pozitív irányba, azaz az USA viszont beavatkozhat, ha úgy gondolja, hogy valami olyan történik Venezuelában, ami az érdekeit sérti. Érdekes, hogy 120 évvel ezelőtt is Venezuela volt a kiindulópont, és most is Venezuela körül látunk ilyen logikát. Ennyiben valóban megjelenik az imperializmus, a birodalmi hagyomány.
– Mi is történt béketeremtés címén? Kezdődött a nagyon rosszul sikerült Zelenszkij–Trump találkozóval a Fehér Házban, ahol gyakorlatilag nem egyenrangú félként kezelték Zelenszkijt. Olyan volt, mint egy rossz szappanopera részlete, ráadásul ezt így, egy az egyben a sajtó felé ki is kiengedték. Innentől meg lehetett figyelni, hogy hullámzott Trump hozzáállása, de egy dolog különösen érdekelte Ukrajnával kapcsolatban: a ritkaföldfémek. Erről gyorsan megállapodást is kötött, és ebbe Ukrajna is belement. Most viszont nem úgy tűnik, hogy ezzel Ukrajnának bármit sikerült volna „megvásárolnia”. Bár most nem megyünk bele magyar belpolitikába, de az Orbánnal való találkozójáról is kiderült, hogy minden másképp volt.
– A magyar példa valóban azt mutatja, hogy a szóbeli megállapodás Trumpnál nem feltétlenül jelent sokat. Nyilván nem tudjuk, mi hangzott el pontosan, de ha nem készült írásos megállapodás, utólag mindenki másképp értelmezheti. Szerintem ez jelentős erózió, ugyanakkor akik Donald Trumpot, akár az Egyesült Államokban, akár azon kívül a „bevett világ” felforgatójának tartják, és ezt helyesnek gondolják, azok azt mondják: ez eszköz, a kiszámíthatatlanság zavarba hozza az ellenfeleket és más szereplőket. Én persze azt gondolom, hogy ez nyilvánvalóan hozzájárul az Egyesült Államok hitelességének csökkenéséhez. Valószínűleg az is a háttérben van, hogy
Van egy zsigeri hozzáállása, a vámok például régi témája, de hogy ez a valóságban hogyan néz ki, az gyakran reakció: a különféle tanácsadók különféle dolgokat mondanak, és az számít, hogy kinek „áll jobban a szénája”, ki az, aki meggyőzőbb, ki van ott egyáltalán. Amikor például volt egy Kínával kapcsolatos, engedékenyebb fordulat, akkor lényegében tettek arról a közvetlen tanácsadók, hogy Peter Navarro, a legvéresebb szájúbb vámpolitika-párti kereskedelmi tanácsadó ne legyen ott a teremben.
Az ukrajnai háborúval kapcsolatos ingadozásoknál szerepet játszhatott, hogy amikor Vlagyimir Putyin eljött Alaszkába, egy ideig úgy nézett ki, hogy ez látványos, nagy megállapodás lesz. De amikor az a kép alakult ki, hogy Putyin átverte Trumpot, vagy nem engedett, és Trumpot megalázó helyzetbe hozta, Trump ösztönösen visszafordult Ukrajna felé, támogatóbb lett, de aztán ebben is újabb változás jött.
– Trump esetében nagyon nehéz feltenni azt a kérdést, hogy mit várhatunk tőle jövőre, de az illendőség kedvéért felteszem.
– Jövőre az Egyesült Államokban félidős választások vannak. Ezt egy ponton Trump is, meg a környezete is, a mozgalmához tartozó emberek, például Steve Bannon lényegében élet-halál kérdésként kezelte. Azt mondják: ha a félidős választásokon jól szerepelnek, és a kongresszusban át tudnak vinni dolgokat, akkor hatalmas sikerek lesznek, Amerika új pályára áll, és ők úgy kerülnek be a történelembe, mint az Egyesült Államok „megmentői”. Ha viszont elbuknak, akkor onnantól vizsgálatok jönnek, kongresszusi vizsgálatok, és patthelyzet: állandó viták az elnök és a törvényhozás között. Bannon még olyat is mondott, hogy ha ezt a választást elvesztik, akkor valószínűbb, hogy elvesztik a 2028-as elnökválasztást is, és akkor, egy teremben, ahol kifejezetten a saját mozgalmához tartozó emberek és kormányzati intézményekhez kötődő szereplők ültek, azt mondta:
Tehát ők valóban egzisztenciális fenyegetést látnak abban, hogy mi lesz a félidős választásokon. Demokrata oldalon a félidős választások a reményt jelentik, hogy az amerikai intézményrendszer megmutatja az erejét, és lesz kontroll. Nem akarom úgy beállítani, hogy ha megváltozik a kongresszusi többség, attól Trump kezében ne maradnának széles hatáskörök, például a bevándorlás vagy a külpolitika terén. Ezeken általában nagyon limitált a kongresszusi kontroll. De ennek mégis nagy jelentősége van.
Szerintem tehát 2026 főleg arról fog szólni, hogy Trump és főleg a Trump mögötti mozgalom mindent megtesz, hogy a félidős választásokat megnyerje, vagy legalábbis limitálja a veszteségeit. És van még egy fejlemény: 2028-ban Donald Trump nem indulhat az elnökségért. A félidős választások végére egyre inkább kikristályosodhat, hogy ki akar utódként feltűnni. Jelen pillanatban J. D. Vance alelnök van a legjobb pozícióban, de ha Trump elnöksége inkább kudarcnak tűnik, az Vance-t is magával ránthatja, és akkor más szereplők is megjelenhetnek.
