Honvágyat érzek, itt, Budapest kellős közepén
Nagypapám hat évig volt hadifogoly a második világháború után, Ukrajnában. Mivel eredetileg borbélynak tanult, kiváltságos helyzetbe került, mert ő borotválta az orosz tiszteket (az akkori egypengés inkvizítor-borotvákkal ez komoly szaktudást igényelt.) Az orosz tisztek azt mesélték neki: mindenféle nemzetiségű rab van a táborban, olasz, brit, még japán is, de velük lelkileg nincs túl sok gond. Két nép van, akik a honvágytól időnként szabályosan ”bediliznek”, ezért nagyon oda kell figyelni rájuk: a magyar és a francia.
Honvágy. Az utóbbi napokban sokat ízlelgetem ezt a szót. A családom és a közeli barátaim előtt nem titok, hogy életem során időről időre elkap a mehetnék, talán a fél év Amerika még huszonévesen, talán a sok angol és aztán belga barát (jó, flamand, ez most mindegy), az öt év szinte teljesen nemzetközi munkakör az Operaházban, ahol a francia rendező úgy kiáltott át nekem angolul a művészbejáróval szembeni kis kávézó teraszáról: „Van egy fél órád egy kávéra? Beszéljük már meg ennek a Don Giovanninak a plakátját!”, mintha ezer éves szomszédok lennénk a nagymamámék falujában.
Mindig is egy kicsit „hibridnek” éreztem magam, valahol félúton az európaiság és a mélyen szeretett magyarságom között
(sajnos ez, úgy érzem, nem igazán ugyanaz). Időnként felszabadultan sétáltam a kint élő barátaimmal Dél-Anglia szeles-harsogó zöld füves mezőin vagy Shakespeare-korát idéző ékszerdoboz kisvárosainak utcáin, boldogan legeltettem a szemem Belgium rendezett kertes házainak mesébe illő hortenzia-bokrain, imádtam külföldiekkel dolgozni, angolul szenvedélyes, éjszakába nyúló vitákat folytatni, és érezni, hogy azon a nyelven is „ember vagyok”, nemcsak a sajátomén. De aztán jó volt hazajönni, az enyéimhez, a családomhoz, a kutyám farkcsóválásához, az erkélyemen virító muskátlikhoz.
Olyan sokáig azt hittem, hogy ez a lelki „kétéltűség”, ez a kozmopolita lazaság örökké fenntartható, soha nem kell igazán választanom.
Az utóbbi egy-két évben már kezdett belém kúszni a kétség, hogy talán ez még sincs így. Aztán az elmúlt hónapokban ezt a kétség felerősödött. Az elmúlt napokban pedig átfordult reményvesztettségbe.
Aki most azt várja tőlem, hogy a választások eredményének bármilyen irányú elemzésébe, aljazásába kezdek, tévedni fog. A közérzetemhez és a jövőképemhez – egy egész ország közérzetéhez és jövőképéhez – nyilván köze van a politikának, de én nem vagyok szakember, hogy ezt elemezgessem. Igazából ez már nem is számít.
Az viszont számít, hogy a baráti köröm – minden rendű-rangú, korú, lakhelyű, státuszú emberek, családok – ijesztően nagy része szervezni kezdett. Az emigrációt.
Tudom, mert elmesélték, van, aki a fészbukra is kiírja, keresi a megfelelő célországot, nemzetközi életrajzokat gyárt, a gyereknek külföldi iskolák után kutat. Egy Angliában élő barátnőm, akivel nemrég beszéltem, azt mondta, hogy az elmúlt két napban 12 családos barátja kereste meg, harmincas-negyvenesek, hogy adjon nekik gyakorlati tanácsokat a kitelepüléshez. Olyan nagy az érdeklődés, hogy külön titkos fészbuk-csoportot kellett létrehoznia, mert nem tud mindenkinek egyenként válaszolgatni. A varrónő, akinél néha megigazíttatom egy-két ruhámat, nadrágomat, a szívbeteg férjével együtt indul a Németországban élő lánya (és a két unokája) után. Ötven évesen. A barátnőim gyerekei sorra jelentik be (14-18 évesig), hogy kizárólag külföldi egyetemben, főiskolában gondolkodnak, nem baj, ha mosogatni kell mellette.
Én pedig látom, hallom, olvasom ezeket a történeteket, és csak ürességet érzek. Nem kapcsolom be a tévét, nem kattintok rá a net komment-szekcióira, nem beszélgetek a munkahelyemen senkivel, barátokkal és családdal is csak csínyján, mert mindenfelől ömlik a depresszió, a hibáztatás, az egymásra mutogatás, vagy épp a kárörvendés.
Hogy jutottunk idáig? Mi lesz, ha ezek az emberek tényleg elmennek? Hol lesz az én hazám, ha az általam szeretett emberek nem itt lesznek?
Minek ültetem a muskátlit a balkonládáimba, ha az erkélyemen nem ül majd egy barát sem, akivel egy kávé mellett megváltjuk a világot?
Tudom, hogy most sokan azt gondolják: ha így érzel, húzz el innen te is a fenébe, nincs szükség rád. Sokan megvádolnak, hogy keltem itt a hangulatot, meg hazudozom, meg nem tudok belenyugodni, hogy a nép akarata, meg itt milyen jó, stb.
Pedig higgyétek el, belenyugodtam. Az elmúlt húsz évben – amióta úgymond felnőtt, önálló életet élek – nagyon is sok mindenbe. Csak most épp a lelkemből szakadnak le a darabok. Kiszakít belőle egy részt minden egyes újabb szeretett személy, aki elmegy.
És az a furcsa helyzet állt elő, hogy honvágyat érzek, itt, Budapest kellős közepén.
Mert a hazám – a huszonévesen még imádott, csillogó szemmel éltetett és minden hitemmel, reményemmel felruházott hazám – egyre távolabbi ködbe vész. Nem ismerek rá. És már nem tudom, hol lennék igazán otthon.
Nem tudom, hogy jutottunk idáig.
Címlapkép: illusztráció, forrása: Pixabay