„Hazajövök és felismernek a növények, ezért nem tudok magányos lenni” – a Németországból hazatelepült anyuka ökoprojektet tervez a magyar faluban
Sokat álmodtam mostanában a gyerekkori házunkkal. Apám halála után, évekkel ezelőtt eladtuk, sok éve nem jártam arra. Álmomban - ahogy az a középkorúaknál lenni szokott - a gyerekkort próbáltam feldolgozni. Olyasmiket, amiket ébren nem bír el a lélek. Utoljára végigsétáltam a szobákon, majd már csak kívülről néztem álmomban az udvart, a gangot - ahogy felénk mondják a tornácot -, és búcsúztam tőle, a falu közepén csordogáló patak partján ülve. Reggel megkönnyebbültem. Gondoltam, ezzel túljutottam a több évtizede cipelt lelki kálvárián.
Aztán pár héttel később a józan, éber valóságban levelet kaptam: keressem meg Geresdlakon Pásztor Zsófit, és beszélgessek vele, mert érdekes ökoprojektet tervez a faluban, közösséget szeretne építeni, termelni, egyéni, kreatív elképzelésekkel.
Amikor a képeket is megnéztem, megrándult a gyomrom. Zsófi a kislánykori barátnőmék házát vette meg, a Hajniékét, ami pont a patak túlsó felén van, a mi régi házunkkal szemben.
Zsófi eljött értem autóval, mert busz ritkán jár arra hétvégén. Én első perctől feszült érdeklődéssel figyeltem, és fegyelmeztem saját magam. Vajon milyen a régi ház? Vajon kibírom-e, hogy újra látom?
Pásztor Zsófia gyönyörű 35 éves nő, három gyerek édesanyja. Tetszik a tiszta szeme, az érzékeny mozdulatai, a kreatív nyaklánca, az érdeklődő, mély tekintete, és az igazi figyelem, amiben részesít első pillanattól. No, és az autója, ami egy lestrapált, régi kocsi, arra való, hogy két falu között ingázzon vele az ember. Pont annyira rendezetlen, amennyi ahhoz kell, hogy az ember isteni, természetes kényelemben érezze magát benne. Ez az a nő, aki ökoprojektet tervez Geresden. Gazdálkodik. A Hajniék telkén és házában, és a mi udvarunkba hordta legelni a kecskéit, amikor gazdátlanul állt a ház, és a tetőig nőtt a gaz.
Szorongással kémleltem előrefelé az utcát, a szomszédok házait, ahogy közeledtünk a miénk felé. Vajon kilátszik a gazból? Vajon áll még egyáltalán? Vagy összedőlt a sok év mindenféle súlya alatt? Látni akartam mielőbb, hogy a fájdalom hasítson szét végre, legyen már vége a gyomorrángásnak egyszer és mindenkorra.
– Mióta élsz itt?
– Tíz éve.
– Honnan kerültél ide?
– Berlinből 2005-ben jöttem Magyarországra. Apám magyar, anyukám német. Az volt a célom, hogy rendesen megtanuljam a magyart. Kislánykorom óta tudtam, hogy nekem magyar férjem lesz.
Én ott születtem, ott érettségiztem, de ahogy lehetett, 20 évesen azonnal leléptem. Belső parancsszóra. Pestre költöztem a legjobb barátnőmhöz.
Megismertem Csabit, a későbbi férjemet, aki néptáncos volt akkoriban. Nagyon megszerettem az egész népi kultúrát, főleg az éneket.
– Magyarul mennyire tudtál?
– Egy gyerek szintjén. Egy nagyobb társalgást nem tudtam követni, sem írni, sem olvasni. Szótárral és füzettel jártam-keltem. Először Budapesten felújítottunk egy hatalmas, nyolcszobás lakást hostelnek. Ott is közösséget akartunk építeni. Mindig ez volt a fontos nekem – talán valami hippi gén van bennem, nem tudom.
Felértünk a házunk elé. Se gaz, se összedőlő tető. A ház udvara munkaterület. A gang kibővült egy terasszal. Az ólak és a góré lebontva, a régi füstölő sem áll már. Téglák és építési anyagok mindenhol. Nem volt széthasító fájdalom, csak tántoríthatatlanság: be kell mennem. Az új lakók szívesen láttak, végigvezettek a még romos falak között. Mindent átépítettek, amit csak lehetett. Az ablakkeretek maradtak csak meg eredetinek, azok segítettek beazonosítani, mikor hol járok a százéves parasztházban. A spájz, a pajta, tiszta szoba, az én egykori ágyam helye, és a rettegett szoba, ahol aput láttam a koporsóban. Mozdulatlanul. Én is. 18 év telt el. Azt mondják, 9 év egy cikluskör. Kettő körnek kellett eltelnie, hogy az akkor megállt idő újra elinduljon. Engedély legyen az életre.
– Miért épp ide jöttetek?
– Mindig érdeklődtem a vidék iránt. Volt a néptáncos társaság, akikkel jártuk a vidéket minden hétvégén. Egyszer Csabival megtaláltuk Geresdlakot, egy „ingyen telek” hirdetés csalogatott bennünket ide. De végül nem emellett döntöttünk.
Találtunk egy telket, ami nagyon bozótos volt, csalán a nyakamig, mégis azt éreztem, na itt! Volt sok olcsó, eladó ingatlan, iskola. Úgy éreztük, a csapatunk többi tagja is könnyen találna itt magának jó portát, hiszen együtt szerettünk volna gazdálkodni.
Két éven keresztül csak nyáron laktunk itt, télen mindig anyósoméknál voltunk az Alföldön. 2011-ben költöztünk ide állandóra, akkor vártuk a második gyerekünket. Akkor még csak a konyha és egy szoba volt kész.
Geresdlak a Geresdi-dombságban található település. Alig nyolcszázan lakják. Két település és egy településrész, Geresd, Püspöklak és Kisgeresd egyesítéséből jött létre 1968-ban. Geresd már az Árpád-korban is lakott hely volt. Napjainkban nagy számban svábok, magyarok, cigányok, horvátok élnek itt. Ma finn faluként emelgetik, ugyanis 100-150 finn állampolgár él a 6-8 melegebb hónapban a faluban. A település legnagyobb turisztikai vonzerejét mára a geresdlaki Gőzgombóc Fesztivál jelenti.
– A cél a gazdálkodás volt?
– Nem az volt a cél itt, hogy bevételt generáljunk, hanem hogy elindítsunk egy új életet. Aztán a harmadik gyerek születése előtt Csabinak volt egy balesete, otthagyta a munkahelyét, ezt követően csak gazdálkodtunk. Felvásároltunk olcsó területeket, amiket nem műveltek, lekaszáltuk, odavittük legelni a kecskéinket. Gabonát – rozst, zabot, lucernát, krumplit termeltünk.
– Ti értettetek ehhez?
– Egyáltalán nem. Könyvekre és a tapasztalatra építettünk, illetve Csaba ősei parasztok voltak, úgyhogy tőlük is tudtunk néha tanácsot kérni.
Biogazdálkodást próbáltunk, nem a hagyományos módszereket, ezt a család nemigen támogatta és értette, sőt, a falu sem. Volt, hogy itt az asszonyok arra panaszkodtak, hogy elszáradt a paprikájuk, én meg épp akkor szedtem le 6 kilót.
Ők csak csodálkoztak, hogy honnan van ez nekem, hisz ők az utcáról csak annyit látnak, hogy nagy a fű. Sok dolog nem fért be az ő értékrendjükbe, amit mi csináltunk.
Sok időt töltöttem ebben a házban gyerekkoromban. Ahogy hallgatom Zsófit, szinte látom magam előtt a régi családot, a barátnőmet kislány korában, ahogy bundáskenyeret süt, emlékszem az illatokra, és arra is, hol volt Lajos bácsi asztala, ágya. Ma kemence díszíti a szobát - Csabi építette - , a sparhelt platniján szárad a paradicsom. Az ablakpárkányt ötliteres dunsztos üvegekben házilag aszalt füge, kajszi és alma díszíti. Nagyon finom mindegyik.
– Hogy ment az élet?
– Segítség nélkül. Csabi reggeltől estig kaszált, két éven keresztül ő termelte meg a takarmányt egymaga az öt kecskének és az egy lónak. Semmi gépünk nem volt hozzá. Varrtam neki egy hímzett népi inget, és abban volt napestig a földön. És amikor pont rosszul esett az eső, odalett az egész. Tűzifát úgy szereztünk, hogy kinéztük, hol van kidőlt fa, azt összeszedtük, és lovaskocsival hazahordtuk.
Kivertük a biztosítékot a közösségben. De nem foglalkoztunk azzal, ki mit gondol, csak csináltuk, ahogy gondoltuk és ahogy tudtuk.
– Jó nagy hit és elszántság kell ehhez. Meg bízni abban, hogy amit csinálsz, az jó. És szövetség.
– Jó munkaszövetség voltunk. Azt nem szerette, ha valami kárba vész. Erős fajfenntartó, alapellátó ösztön munkálkodott benne.
– De elváltatok.
– Igen, mert én nem bírtam. Minden a család és a kapcsolat rovására ment. Csak a munka volt előttünk. 8 évig éltünk így.
– És a többiek, akikkel együtt akartatok ideköltözni?
– Nem jöttek. De mi elkezdtük a magunkét csinálni, annyira elfoglaltak voltunk, semmire nem volt időnk. Ahogy a gyerekek már nem csak a szoknyám mellett voltak, onnantól probléma volt, hogy nem volt társaságunk és nekik sem.
Igyekeztem a falubeli gyerekekkel összehozni az enyéimet, csináltam nekik színházat. Ők főleg cigánygyerekek voltak, ők laktak a közelünkben. Na, kaptam emiatt is hideget-meleget a faluban, de idővel, ahogy a gyerekek nőttek, egyre világosabbak voltak a szocializációs különbségek, így ők sem akartak már úgy kapcsolódni hozzájuk.
Kevés a hasonszőrű gyerek a faluban. A falu másik oldalán, Lakon vannak többen, de ők meg ritkán jönnek ide át, Geresdre, mintha lenne egy láthatatlan fal, ami nem engedi a kapcsolódást.
– Ez régi jellemzője a falunak. Nem könnyű a régi szabályok közt élni...
– Itt a faluban mindennel próbálkoztam. Szerveztem magyar táncházat, ott is a cigány kisebbség volt, aki eljött. Aztán csináltunk szabadtéri mozit, ami jól sikerült és a faluban is jó visszhangot keltett. A házunk oromfalára vetítettünk. Piaccal is próbálkoztam kétszer. Facebookon próbáltam hívni az embereket. Az első alkalommal alig voltunk négyen. Zoli hozott hózentroglit, Linda hozott csípőspaprikát és aloe vera palántát, én házilag sütött kenyeret vittem, és ott vártuk, mikor özönlenek a népek. Hát, nem özönlöttek. A finnek kezdték ugyan kicsit felfedezni, épp akkor jöttek volna, amikor nekem alábbhagyott a lelkesedésem.
Sok mindenbe belefogtam, azt hittem, megváltjuk a világot, és az hamar megy. Nem megy hamar. Ma már sokszor csak mosolygok magamon, és a múlton. Ez egy zárt közösség. Az újonnan jövők jobban összetartanak, a magyarok is, de a svábok az újakkal nemigen állnak szóba, ők a saját közösségükben tartanak össze.
Szerintem kialakult a faluban egy ilyen vélemény, hogy ciki velünk összekeveredni, és csak az tette, akinek van annyi tartása és rálátása a dolgokra.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!
