„Azok mellett alszom most az aluljáróban, akiknek korábban szakácsként hordtam az ételt”
„November óta vagyok hajléktalan. Azért ide jöttem, mert itt már ismertem a srácokat: korábban szakácsként többször is én hordtam nekik az ételt. Ha valaki akár csak pár hónapja azt mondja nekem, hogy én is erre a sorsra fogok jutni, nem hittem volna el neki.”
Így kezdi történetét az 52 éves Róbert, akivel a Kálvin téri aluljáróban találkoztunk. Az arcát nem szeretné, ha lefotóznánk, de kérdéseinkre szívesen válaszol. Érthetően, összefüggő mondatokban beszél, érződik rajta, hogy tanult ember. Ha más környezetben látnánk, soha nem gondolnánk arra, hogy fedél nélkül kénytelen élni.
– meséli. Elmondása szerint azóta több mint 40 kilót fogyott, gondok vannak a tüdejével, valószínűleg soha többé nem fog tudni a szakmájában dolgozni.
„Egyik reggel kihűlt és meghalt egy barátunk nem messze innen. Ekkor úgy döntöttünk, nem akarunk ilyen sorsra jutni, úgyhogy bementünk az egyik szállóra. Két napon belül ruha- és fejtetűt is kaptunk. Azóta kétszer cseréltem le minden ruhámat – szerencsére van olyan nappali melegedő, ahol adományból lehet újat kérni –, a patikából speciális sampont is szereztünk, de időnként még mindig úgy érzem, mintha mászna rajtam valami.”
A fentiek fényében nem csoda, hogy még ilyen hidegben is inkább az utcát választják, pedig veszély itt is bőven leselkedik rájuk.
Róbert a kilátástalanságban is bizakodni próbál: bár szakács a tüdőproblémái miatt már szinte biztosan nem lehet belőle – mivel nem bírja a forró gőzt –, reméli, hogy valahol el tud majd helyezkedni. Gyárban, vagy akár közmunkásként is szívesen dolgozna, a lényeg, hogy legyen pénze albérletre.
„Van a közelben egy internetkávézó, ahol nagyon kedvesen meg szokták engedni, hogy bemenjünk álláshirdetéseket nézni. Mondtuk, hogy nem szeretnénk kellemetlenkedni, de azt felelték, nincs semmi gond. Szóval próbálkozom – hiszen a remény hal meg utoljára.”
A fedél nélkül élőket segítő utcai szolgálatot a Menhely Alapítvány koordinálása mellett több szervezet (például a Vöröskereszt, a Máltai és a Baptista Szeretetszolgálat, illetve a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) látja el összehangoltan, felosztva egymás között a hét napjait és a budai/pesti oldalt.
Mi a MET két munkatársát, Zsoltot és Orsit kísértük el. Az Iványi Gábor által vezetett szervezet hétfőnként van ügyeletben a pesti oldalon. Délután 4-kor indulunk a Dankó utcából, a hőmérséklet fagypont körül lehet, estére azonban már -7 fokot mutat az előrejelzés.
A krízisautó ilyenkor bármelyik pesti kerületből kaphat bejelentést – akár járókelőktől, akár autósoktól, vagy a hatóságtól –, hogy láttak valakit az utcán feküdni. Emellett az V. kerülettel is szerződésben állnak, ennek keretében egy hatórás sávban járják a belvárosi utcákat minden hétköznap.
– mondja Zsolt.
Vörös kód idején csak a legszabadelvűbb hajléktalanok maradnak kint az utcán – leginkább az aluljárókban –, őket gyakorlatilag lehetetlen rávenni arra, hogy elmozduljanak. Legtöbben a Róbert által is említett tetvekre, poloskákra hivatkoznak, illetve a sok lopásra és verekedésre, de olyanok is vannak, akik egyszerűen nem szeretnék feladni a szabadságukat és alkalmazkodni a benti szigorú szabályokhoz.
Ennek ellenére a választási lehetőséget mindig felkínálják nekik, és néha akad is kivétel: néhány napja az Astorián találkoztak egy addig soha nem látott hajléktalannal, feltették neki a szokásos kérdést, az illető pedig végül velük tartott és azóta is a szálló lakója.
Szabad férőhely mindig van, különösen, hogy a vörös kód a kapacitások megnövelésével is jár: ilyenkor az ágyak mellett matracokat is tesznek a földre, hiszen a hidegben fagyoskodásnál még az is jobb.
A Menhely Alapítvány által üzemeltetett diszpécserszolgálat átfogó adatbázissal rendelkezik az utcai gondozó szolgálatokról, az éjjeli menedékhelyek aktuális telítettségéről és az éppen beosztott kollégákról. Náluk fut össze minden.
Lista a vörös kód idején elérhető befogadóhelyekről
Most is tőlük kapunk bejelentést: a Rákóczi út egyik mellékutcájának sarkán, egy kihasználatlan üzlethelyiség oldalsó beugrójában láttak egy takarókba burkolózott férfit rengeteg csomaggal.
Zsolt és Orsi odalépnek hozzá, mi valamivel távolabbról figyelünk, mivel újságírókkal nem akar szóba állni.
Mint kiderül, Józsefnek hívják, 68 éves, van valamennyi nyugdíja, és egy 55 éves barátjával együtt húzza meg magát itt, aki most épp máshol tartózkodik. Ismeri a Fűtött Utcát (ez a MET Dankó utcai szállójának neve), járt is már ott, de nincs jó véleménnyel róla. Csak olyan helyet lenne hajlandó elfogadni, ahol egy szobában mindössze ketten vannak.
– fejti ki Zsolt, majd a Menhely-diszpécsernek is jelentést tesz telefonon arról, mit tapasztaltak. A fentieket Józsefnek is elmondta, innentől már rajta múlik, él-e a lehetőséggel.
Új bejelentés egyelőre nincs, így mialatt az ellenőrző kört folytatva a Deák tér felé vesszük az irányt, arról kérdezzük Zsoltot, hogyan éli meg azt, hogy napi szinten testközelből találkozik mélyre csúszott, végtelenül kilátástalan sorsokkal.
Mint mondja, ehhez hozzá lehet, sőt hozzá is kell edződni. Ő mára már teljesen el tudja választani a munkát a magánélettől: néhány éve egy vidéki kisvárosba költözött, onnan jár be a 24 órás műszakokra, így a szabadnapjain a környezetváltozás is segít neki a regenerálódásban, hogy aztán újult erővel folytathassa. Persze nem volt ez mindig így.
„Amikor bő 20 évvel ezelőtt elkezdtem ezt a munkát – akkor még Miskolcon –, olyan reményeim voltak, hogy tényleg lehetséges úgy segíteni ezeken az embereken, hogy egyszer majd hozzám hasonlóan rendes egzisztenciájuk, lakhatásuk, társas kapcsolataik legyenek. Régebben egy-egy megrázóbb történeten sokszor napokig sírtam, mert egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges, hogy embereknek így kell élniük. De ahogy telnek az évek és az ember egyre jobban rálát az ellátórendszer hiányosságaira, hozzászokik az adott intézmény napi rutinjához, ezzel párhuzamosan pedig megkeményedik a szíve és megtanul reális célokat kitűzni.
Aki tartósan belefolyik egy intézmény napi rutinjába, egy idő után már az apró dolgokban is meg tudja találni a sikerélményt. Lehet, hogy valaki, akinek korábban biztos megélhetése, családja és lakása volt, már soha nem fog kikerülni a Fűtött Utcáról, de nekünk ezt sem szabad személyes kudarcként megélni. Ha neki ez a végső menedéke, akkor az a feladatunk, hogy támogassuk a hátralévő éveiben, akár csak néhány jó szóval, vagy beszélgetéssel.”
Zsolt szerint irreális elvárás, hogy egy hajléktalant úgy integráljanak vissza a társadalomba, hogy adnak neki egy albérletet és azt hiszik, hogy ettől majd egy csapásra minden problémája megoldódik. Mégis vannak olyan szervezetek – itt hangsúlyozottan nem a mostani munkahelyére céloz –, akik ezt a stratégiát alkalmazzák.
A gyakorlatban ez például úgy néz ki, hogy kivesz az intézmény egy tízemeletes panelházban egy háromszobás lakást, és oda elhelyez szobánként 2-2 embert. Nem nehéz elképzelni, mennyire lesz gördülékeny a mindennapi életük. A munkahelyen hasonlóan sok nehézség vár rájuk – ha egyáltalán sikerül elhelyezkedniük –, különösen, ha alkoholfüggőségük is van.
„Először le kellene hozni őket az italról, majd megtanítani a helyes gazdálkodásra – beosztani a pénzt, rezsit fizetni –, és olyan alapvetőnek tűnő dolgokra is, mint a rendszeres munkába járás. Ne az legyen, hogy ha van kedve, bejár, de ha épp nincs, egyszerűen otthon marad, hiszen ezt nyilván sehol nem tolerálják.”
Ezeknek a problémáknak a megoldása ugyan messze túlmutat Zsolt személyes lehetőségein, ő ettől függetlenül ugyanolyan elhivatottan folytatja a napi rutinját. Ha mással nem, érdeklődéssel, beszélgetéssel, jó szóval.
