„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
Odakint van például a jól megtermett, kék overallos mesterember, aki meglátta, hogy egy (szintén szerencsétlen, de ezúttal tajt részeg) hajléktalan véletlenül épp rám készül zuhanni, ahogy megpakolva tartok hazafelé a bevásárlásból. Erre kiugrott a kisbuszából, két kezét széttárva elém állt, és megvédett a rám zuhanó testtől: “Na, na, ember, nem törjük darabokra a kis hölgy csontjait, jöjjön, odakísérem egy padhoz.” És odakísérte, leültette, adott neki egy cigit, még egy kis aprót is. Az én megkönnyebbült hálálkodásomra csak egy cinkos félmosollyal válaszolt.
És odakint van a csaknem kilencven éves öregasszony, a szomszédom, akit néha át szoktam hívni kávézni, mert szeret mesélni a régi időkről, a kórházi menzáról, ahol évtizedekig konyhásként dolgozott, és imádta. Aztán a múlt héten megfáztam, és este fél tízkor átkopogtam hozzá a lázmérőért, mert az enyém bekrepált. Odaadta, de azt se tudta szegény, hol van, már a fogát is kivette, meg az altatója is hatni kezdett. Mégis, másnap reggel ott topogott az ajtómban, egy kistányéron két hevenyészett, sajtos pirítóssal, hogy “hogy vagy, lelkem, hoztam egy kis reggelit, enni kell, ha az ember beteg.”
És ott van a fáradt, lakótelepi anyuka, aki néhány elszáradt gesztenyéből meg faágakból összeeszkábált egy kutya-félét a kislányával, aztán bátorítóan nézte, ahogy a gyerek odajön hozzám, és az izgalomtól elfúló hangon megszólít: “Szia, odaadnád ezt a kutyádnak? Neki csináltam.” Zavartan néztem körül, a tacsim valahol egy messzi bokorban szimatolt, álmomban nem gondoltam, hogy ez a gyerek végig őt figyelte, és neki csinálta a gesztenyekutyát. Lehajoltam hozzá, és csak annyit kérdeztem: “Oké, de megmondod a neved? Hogy elmondhassam a kutyámnak, kitől kapja.”
A kicsi riadt arca ekkor megdicsőült – szerintem ezt a fajta a ragyogást csak a gyerekek tudják produkálni –, és kivágta: “Lilitől.” Az anyja a háttérből rám villantott egy fáradt mosolyt, szép pillanat volt.
Azért írtam le mindezt – tartsatok érzelgősnek vagy fellengzősnek, mindegy – mert szerintem a mindennapjainkban még mindig rengeteg jó érzés maradt. Segítőkészség, jóakarat, gesztus, hála. Még csak nem is kell nagyítóval keresni, elég észrevenni. Igen, ezek meglapulnak az össznépi depresszió meg utálkozás mögött, de ott vannak. Mint egy búvópatak, amelynek tükrén időnként megcsillan a fény.
A hétvégén egy olyan, kétezer évvel ezelőtt élt emberre – prófétára, istenre, mindenki annak tartja, aminek akarja – emlékezünk, aki hitt a hétköznapokat átszövő jóságban. És abban talán megegyezhetünk, hívők és nem hívők egyaránt, hogy ebben igaza volt. Az embertelenség ellen az egyetlen hatásos fegyver az emberség. A két szót csak egy fosztóképző választja el egymástól. Dobjuk sutba néha azt a képzőt, és maradjunk emberek. Higgyétek el, megéri.
Boldog ünnepet mindenkinek!
