A vezető hírek jó egy hónapja már az elviselhetetlenségig éleződött orosz-ukrán viszonyról szólnak. A konfliktus miatt mára már hidegháborússá fagyott a nyugat-keleti viszony, egyesek már-már az 1961-es kubai rakétaválsággal helyezik egy szintre a mostani szituációt. A világon, nálunk is sokan lehetnek, akik most kapják fel a fejüket, mi is történik tőlünk nem messze, keleten. Érdemes tehát képbe helyezkednünk, legalább a két ország szétválása utáni periódust áttekinteni, milyen események vezettek ide?

A viharos 1991-es évben, egy sikertelen puccsot követően gyakorlatilag pár hónap alatt viharos gyorsasággal omlik össze a szovjet szövetségi állam. A rendszer legitimitását adó SZKP (Szovjet Kommunista Párt) törvényen kívül helyezése után a már addig is meglévő önállósodási törekvések válnak az események elsődleges motorjává. A Baltikum már elismerten elszakadt a Szovjetuniótól, egymás után jelentik be a tagköztársaságok függetlenedési törekvéseiket. Végül 1991 december nyolcadikán Belavezsában az orosz, az ukrán és a belarusz elnök aláír egy szerződést, melyben kimondják a Szovjetunió megszűnését és a Független Államok Közösségének megalakulását. Ekkor úgy tűnt, hogy Oroszország és Ukrajna egyetértésben, és szövetségben áll. Persze azok az aknák, melyek mára teljesen szétzilálták a két ország kapcsolatát, már akkor is ott lapultak, nem is olyan mélyen.

Aki emlékszik történelmi tanulmányaira, emlékezhet rá, hogy az első orosz államalakulatot úgy hívták, hogy Kijevi Rusz, ráadásul területe jó része azonos a mai Ukrajna területével, lefedi továbbá Belarusz és Oroszország európai területeinek jó részét. Tudjuk, hogy a történelemmel mindig csak a baj van, ezt használják fel jogcímként a nacionalista szélsőségesek szerte a világon. Messze sem kell menni térben és időben sem, mert itt van rögtön Koszovó, amely Szerbia történelmi bölcsője, de említhetném még dél-Tirolt, vagy akár a történelmi Erdélyt is. Így hát a valószínűleg vikingek (normannok) alapította fejedelemséget egyszerre tekinti elődjének mindhárom kelet-európai ország. Nacionalista orosz értelmezésben:

Ráadásul, a későbbi cári birodalomnak végig része volt Ukrajna, majd a Szovjetunió tagköztársasága lett. Ukrajna, mezőgazdasága miatt nélkülözhetetlen volt Oroszországnak a múltban is, de mind a mai napig éléskamraként tekintenek rá. Sajnos ezzel az éléskamrával nem bánt a szovjet hatalom a legkíméletesebben. Már Lenin idejében is a vöröskatonák előszeretettel gyilkolták le az ukrajnai parasztokat, hogy a termést elrekvirálhassák, de Sztálin szabályosan kiéheztette Ukrajnát. A szörnyű éhínség Holodomor néven maradt meg mind Ukrajna, mind a világ emlékezetében.

A hruscsovi időkben (maga Hruscsov is ukrán származású volt), a Krím félszigetet, ami addig az Orosz SZSZK (Szovjet Szövetségi Köztársaság) része volt, Ukrajnához csatolták, ajándékként. A szovjet vezető azzal érvelt, hogy a földrajzi közelség miatt egyszerűbb a területet Kijevből irányítani, mint Moszkvából. Ez persze az oroszoknak történelmi sérelem, ráadásul nehezen indokolható status quot jelentett.

Amikor a kilencvenes évek elején a Szovjetunió megszűnt, Oroszország lett a nemzetközi jog szerint a volt kommunista birodalom jogutódja. Ez azt is jelentette, hogy a megkötött nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezményeket magára nézve kötelezőnek fogadta el Jelcin Oroszországa. De maradt egy megoldandó kérdés, ami biztonságpolitikai szempontból  elég aggasztó volt: mi legyen az Oroszország határain kívül állomásoztatott volt szovjet atomfegyverekkel? A Szovjetunió megszűnése után ugyanis hirtelen atomhatalommá vált többek között Ukrajna is.

az oroszokkal már kialakultak a kommunikáció formái és az akkori politikai helyzet éppen egy békés, a Nyugathoz közeledő Oroszországot mutatott, amely megfelelő partnernek bizonyult az együttműködés folytatására.

A többi utódállam, így Ukrajna is úgy érezte, ez egyfajta alkupozíciót jelent. Valójában a hátuk közepére kívánták az atomarzenált, mert azok szakszerű fenntartása, működtetése meghaladta anyagi forrásaikat, de megérezték, hogy azok átadásával megerősíthetik pozíciójukat, frissen elnyert függetlenségüket. Így hát hosszas alkudozás következett. Ukrajna elsődleges célja a függetlenségének szavatolása volt.

Ezért a fegyvereket egy biztonságpolitikai alku ászaként használták fel: a leszerelésért és az atomsorompó egyezmény aláírásáért cserébe nemzetközi garanciákat kértek Ukraja szuverenitásának és területi sérthetetlenségének a garantálására.

Végül 1994. december 5-én, Budapesten írták alá a Budapesti Memorandum néven számon tartott egyezményt, melynek lényege, hogy Ukrajna lemond a területén állomásoztatott atomfegyverekről, cserébe Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság garantálja az ország szuverenitását és területi sérthetetlenségét.

A függetlenség elnyerésével Ukrajna semleges államnak deklarálja magát, és habár sohasem ratifikálta a csatlakozást a Független Államok Közösségéhez, de mind a FÁK, mind a NATO irányába korlátozott katonai együttműködést alakított ki. Mindeközben hatvan százalékos gazdasági visszaesést, hiperinflációt szenvedett el az ország. A szintén tragikus válsággal küzdő Oroszországnak ereje sem volt nagyon odafigyelni az ukrán folyamatokra, de érdekeinek is megfelelt egy semleges Ukrajna, mely mérsékelten oroszbarát politikát folytat.

Annál is inkább, mert ebben az időszakban van napirenden a NATO bővítése, amit Jelcinék nem tudnak megakadályozni. Bár az Egyesült Államok mindent elkövet, hogy Moszkva beleegyezését bírja a terjeszkedéshez, az oroszoknak ez súlyos presztízsveszteség.

Nem csoda hát, hogy Clinton többek között az alábbi gesztust teszi az orosz vezetésnek, hogy az eltűrje a NATO terjeszkedését:

– Az Észak-atlanti Szövetség és az Oroszországi Föderáció aláírnak (még a bővítést eldöntő madridi csúcstalálkozó előtt) egy alapdokumentumot az együttműködésről.

– Oroszországot meghívják a világ legfejlettebb ipari országait tömörítő G–7 csoportba.

– Az Egyesült Államok támogatja Oroszország felvételét a Világbankba, illetve az ázsiai-csendes-óceáni országok gazdasági együttműködését elősegítő szervezetbe.

– Oroszország ígéretet kap, hogy az új tagországok területén – lényegében az oroszországi határok közelében – a NATO nem helyez el nukleáris fegyvereket, illetve jelentős csapatcsoportosításokat.

Látható tehát, hogy bár az oroszoknak semmi reális lehetőségük nem volt a bővítés megakadályozására, a Nyugat fontosnak tartotta, hogy partneri egyetértésben történjék meg a lépés.

Az évtized végén, a bővítés életbe lépése után szinte órákkal a NATO megtámadja Jugoszláviát, ami az első jelentős háború 1945 óta.

A hagyományosan orosz szövetségesként tekintett szerbek iránti orosz rokonszenv politikai fagyhullámot indít el, s orosz elemzők bizonyítottnak látják, hogy a NATO agresszív katonai tömb, melynek további bővítése csak fokozza a háborús veszélyt Európában.

Bár Ady óta tudjuk, hogy Magyarország kompország, de akkor mit mondjunk Ukrajnára, amelynek a lakossága még földrajzilag is teljesen kettéoszlik egy européer, nyugatos, és egy russzofil részre.

Ez a törés nagyon éles, és önmagában is kódol egy társadalmi feszültséget. De hogy ebből valódi krízis legyen, ahhoz az is kellett, hogy az orosz titkosszolgálatok reaktiválódjanak Ukrajnában.

2000. január 1-től egy, az azt megelőző években látványosan feltörekvő, tehetséges hivatalnok, Vlagyimir Putyin lesz Oroszország elnöke. Ami köztudomású, Putyin a titkosszolgálatok felől érkezik, fegyelmezett katonatiszt, aki módszeresen építette ki karrierjét a jelcini rendszerben. Oroszországban nem szokatlan, hogy a titkosszolgálatok első embere az ország vezetője lesz: a rövid ideig Szovjetuniót vezető Jurij Andropov is annak előtte a KGB első embere volt. Nem ennek a dolgozatnak a tárgya, de biztos, hogy Putyin nem volt népszerű még 1999 őszén sem, mikor még csak miniszterelnök volt.

Ez lehet politikai szerencse is, de a képet árnyalja, hogy nem sokkal később Rjazanyban elfognak egy ház alagsorában két férfit, akik éppen bombát helyeztek volna el, és kiderül, hogy azok az FSZB, az orosz titkosszolgálatok emberei voltak. Felmerül a gyanú, amit persze sohasem bizonyítottak, hogy a merényletekben Putyin, a volt KGB-tiszt keze is benne lehetett.

Az mindenesetre biztos, hogy amikor az oroszbarát Janukovics elnök hatalma megrendül 2004-ben és minden bizonnyal elcsalja a választást, ellenlábasa, Juscsenko váratlanul súlyos mérgezést szenved. Mint kiderül, dioxinnal mérgezték meg. Juscsenko Oroszországot vádolja a mérgezéssel. Hogy az orosz beavatkozás egyáltalán szóba került, azt jelzi, hogy a lappangó konfliktusokat a politikai krízis felszínre hozta, megmutatva az ország kelet-nyugati megosztottságát is. És persze a mából visszanézve Szkripal és Navalnij esetét ismerve nem is olyan elképzelhetetlen az oroszok ellen megfogalmazott vád.

Végül Julia Timosenko milliárdos üzletasszonnyal együtt a békés narancsos forradalom után veszi át az ország vezetését.

Oroszország, már Putyin vezetésével mindent meg is tesz a nyugatos adminisztráció ellehetetlenítésére. Emlékezetes a 2006-os gázkrízis, amikor az orosz fél elzárva a gázcsapot nemcsak Ukrajnát, de Európát is nehéz helyzetbe hozta. Nem kis részben ennek eredményeként Janukovics vissza tud térni a hatalomba.

Ukrajna, bár elnöke az a Janukovics, aki Moszkva támogatását élvezi, közeledik az Európai Unióhoz is. Hogy ezek a lépések mennyire voltak komolyak, illetve mennyire kényszerítette ki az aktuális belpolitikai helyzet, nem tudhatjuk. De jó ötletnek tűnt az ország egybentartására óvatos közeledést lebegtetni a Nyugat felé, miközben az orosz érdekeket is szem előtt tartják. Janukovics bizonyára úgy gondolta, sikerrel egyensúlyoz. Ám 2014-ben váratlanul leállítja az EU társulási megállapodás előkészítését és bejelenti, hogy Oroszországgal fűzi szorosabbra kapcsolatait.

Nem lehet máig sem tudni, az orosz titkosszolgálatoknak volt-e része ezekben az eseményekben, az viszont biztos, hogy az ország kettészakad, erőszakos cselekmények történnek, a kijevi Maidan téren tábort verő nyugatos tüntetőkre is rátámadnak.

A halálos áldozatokkal járó események végül kikényszerítik Janukovics második távozását.

Ezt a helyzetet használja ki Putyin, aki egyfelől minden bizonnyal és azóta egyértelműen bizonyított módon kelet-Ukrajnában szakadár államot hoz létre, ahol állandósul a háborús helyzet. Formálisan nincsenek orosz katonák a területen, de a felszerelés egyértelműen onnan származik és amikor 2014. július 17-én a szakadár Donyecki terület felett lelőnek egy maláj utasszállító repülőgépet, egyértelművé válik, hogy a fegyvert orosz földről vitték a területre és az akció után orosz földre vitték vissza.

Az orosz adminisztráció, az országban élő oroszajkúak védelmére hivatkozva elérkezettnek látja az időt a Krím visszaszerzésére.

Ez a lépés végérvényesen ellenséggé teszi a két országot. Mert egyfelől igaz, hogy a Krím hovatartozása esetén csupán Hruscsov szeszélye az oka, hogy a válság ebben a formájában létrejöhetett. Így akár jogosnak is tekinthetjük az orosz igényeket. Másfelől viszont ez a lépés, ebben a formában, tehát nem tárgyalásos úton, hanem egy alig leplezett titkosszolgálati és katonai akció keretében, gyakorlatilag egy erőszakos annexió, semmi más.

Erre a felvetésre Putyin sajátosan érvelt: szerinte, mivel Ukrajnában forradalom volt, egy más állam jött létre és azzal az állammal Oroszország semmilyen megállapodást nem írt alá.

Az elmúlt évek egyértelművé teszik, hogy egy keményedő és erőszakosabbá váló orosz rezsim áll szemben szép Ukrajnával. És az ukrán helyzet jottányit sem konszolidálódott 2014 óta. Erről nyilvánvalóan az oroszok is gondoskodnak, hogy így legyen, de az ukrán politikai elit hagyományos korrupciója és demokratikus deficitje sem segít a helyzeten úrrá lenni. Mindeközben a következő történik:

Oroszországban, ahogy a gazdasági problémák, és vele együtt az elégedetlenség növekszik, úgy erősödik az orosz nacionalizmus.

Mindennek a propaganda is megágyaz: az ukránokat nem létező nemzetként emlegeti maga Putyin is. Kézenfekvő, hogy egy nagyszabású zsarolással próbál pozíciókat elfoglalni. Bár a követelései között a NATO keleti szárnyának leszerelése is szerepel, amire igazán figyelni kell az az, hogy a még nem NATO tag volt szovjet tagköztársaságot NATO tagságának örökös tilalmát akarja elérni.

Legitim-e egy ilyen követelés? Amennyiben a szovjet szövetséges kommunista Kubát is évtizedes embargó alatt tartotta az Egyesült Államok nagyhatalmi szempontból, ha nem is elegáns, érthető. Ami elegánsabb precedens, az az Osztrák Államszerzódés, amikor az oroszok a kivonulásukért cserébe elérték, hogy Ausztria örökös semlegességet deklaráljon, természetesen nagyhatalmi garanciákat kapva biztonságára.

És ez az a patthelyzet, aminek sokáig nem lesz feloldása. A forró fegyveres konfliktus még az oroszoknak sem érdeke. Ebben az esetben hosszú időre elfelejthetik az Északi Áramlat 2-t, ami pedig Oroszországnak valóságos gazdasági mentőöv lehetne. De elég nagyra emelték a tétet Ukrajna körül, hogy onnan nagyon nehéz arcvesztés nélkül visszavonulni. És ami a legnagyobb kockázat: bármilyen provokatív lépés egy előre nem tervezett eszkalációt indíthat el, olyat, amelyet egyik fél sem akart.

A legvalószínűbb forgatókönyv egy lassan olvadó patthelyzet, ahonnan hosszú hónapok alatt lehet kihátrálni. Addig marad a kardcsörtetés.

Országszerte hat egyetem hét campusán hirdették meg idén a „Z-szakot”, ahol teljesen új módszertannal és megközelítéssel tanítják majd a fizikát, kémiát és biológiát. A felvételihez akár egy magyar vagy történelem emelt szintű érettségi is elég, így azok is esélyt kapnak, akik csak később fordultak a természettudományok felé.

Erről beszélgettünk Weiszburg Tamással, az ELTE TTK oktatójával és a szak koordinátorával.

– Nagyot szólt a hír néhány hete, hogy országszerte összesen 22-en jelentkeztek fizika, 25-en pedig kémia szakos tanári képzésre. Mi az oka, hogy a természettudományos szakok még a többivel összevetve is ennyire népszerűtlenek?

– Tegyük hozzá, hogy a nappali tagozatos, teljes idejű képzésekről van szó, az első helyen megjelölve. Ha a rövid ciklusú tanárképzéseket is hozzáadjuk, amelyeket más természettudományi szakok kiegészítéseként lehet elvégezni, valamivel nagyobb lesz ez a szám, de a nagyságrenden persze nem változtat. A népszerűtlenségre egyszerű a magyarázat: a természettudományokra való ráfordulást nagyon hamar el kell kezdeni, akár már általános iskola felső tagozattól, de legkésőbb 9. osztályban. Ha valaki az utolsó 1-2 évben dönti el, hogy ilyen irányban tanulna tovább, az már elkésett.

A magyartanárok jelentkezési helyzete könnyebb, hiszen a nyelvet mindenki elsajátítja, utána pedig csak döntés kérdése, akar-e tanár lenni. De ha valaki az érettségi évében jut arra, hogy fizikával szeretne foglalkozni, már nagyon nehéz behoznia a lemaradást. A bemeneti oldal ezért szűkül, a kimeneti pedig azért más, mint a humán területeknél, mert sokkal erősebb a konkurencia. A tanári pályánál anyagilag jóval versenyképesebb alternatívákat is találni, és ez még akkor is így lenne, a pedagógusok magasabb társadalmi elismertséggel bírnának és kétszer annyit keresnének. Nagyon vonzó lehet például, hogy valaki elmenjen orvosnak vagy biomérnöknek, míg történész végzettséggel kevesebb ilyen döntési helyzet adódik.

– Ön szerint meg lehet még előzni a rendszer összeomlását?

– Van egy rossz hírem: ez a rendszer nem fog összeomlani. Nem lesz olyan, hogy azért kerül lakat az iskolára, mert nincs tanár, aki megtartsa az órát. Arra pedig pedig már 25 éve sem kapták fel tömegesen a fejüket az emberek, hogy látványosan elkezdtek csökkenni a nemzetközi teljesítményeink, hogy a tanár mit csinál az osztályteremben. Jóformán a szülőket se: beküldték a gyereket az iskolába, volt róla papír, a termekben pedig tanárok, akiknek az volt a végzettségük. A többség bőven megelégedett ezzel. Mindenki rövid távú politikai felelőst keres, és persze nem is lehet megkerülni, milyen döntések születnek egy 12 éve hatalmon lévő kormánystruktúrában, például a fizetések terén. De a folyamat ennél jóval régebbre nyúlik vissza.

A ‘90-es években még egyáltalán nem volt tanárhiány, sokkal inkább túlképzés: az ELTE TTK-n is 90%-ban tanárszakok indultak. A végzett hallgatók többsége aztán soha nem dolgozott a szakmájában, nem a pénz miatt, hanem mert egyszerűen nem volt szükség ennyi pedagógusra.

Végleg pedig a bolognai rendszer bevezetése tette be a kaput 2006-ban, ekkor megszűnt a lehetőség, hogy valaki tanárnak felvételizzen. Egyértelműen jó dolog, hogy 2012-ben visszaállították a közvetlen jelentkezési lehetőséget, de a trend ekkor már nagyon erős volt. Szerencsére ma is számos diák van, aki tényleg motivált, és hivatásának tekinti, hogy tanár legyen. A bejövő oldal tehát menthető, ami pedig a kimenő oldalt illeti, az már egy olyan társadalmi feladat, ami közvetlenül nem az én részem.

– Miért változtatna bármin a most induló szak? Mitől várják, hogy népszerűbb lesz?

– Két olyan pont van, ami új elem a rendszerben. Az egyik, hogy nincs feltétlenül szükség természettudományos tárgyból tett emelt szintű érettségire, hanem bármilyen tantárgyat elfogadunk. Ezzel szeretnénk olyan diákokat is bevonzani, akik egy fizika, kémia vagy biológia emelt szintű vizsgát nem mernek bevállalni. Persze felmerül a kérdés, nem butítjuk-e le ezzel túlságosan is a rendszert. Erre azt tudom mondani, hogy a lehetőség ettől még adott, senkit nem biztatunk arra, hogy ha képes fizikából emelt szintű vizsgát tenni, ne tegye. Például a tegnap zárult beiskolázási táborunk hat résztvevője közül öten a reál tárgyakból emeltszintűznek. De hiszünk benne, hogy az általános kompetenciák megléte is elegendő ahhoz, hogy valaki sikerrel vegye a szak akadályait. Sőt, sokszor azt tapasztaljuk, hogy hiába érkezik valaki mondjuk egy emelt fizika érettségivel, ha az általános kompetenciái jóval gyengébbek, például nem érti a feltett kérdést. Olyan képzést akarunk csinálni – és ez egy konkrét vállalás a részünkről –, ahol az országban elérhető összes tudás egyesítésével felzárkóztatjuk a bejövő diákokat általános kompetenciák terén, ha pedig valaki elsősorban ezekkel rendelkeznek, de szaktudással kevésbé, neki azt mélyítjük el jobban.

View this post on Instagram

A post shared by Z-szak (@zeeszak)

– Hogy fog kinézni a tanmenet, milyen arányban szerepelnek benne az egyes tudományágak?

– 10 féléves a képzés, ebből a legutolsó egy egybefüggő iskolai gyakorlat, tehát 9 félévből gazdálkodhatunk. Az első kettő az említett általános kompetenciák erősítéséről fog szólni, ide tartozik a vizuális kommunikáció, a retorika, az értő olvasás, vagy éppen az, hogyan kell hatékonyan keresni az interneten magyarul és angolul is. Ekkor kerül sor a matematikai alapozásra, illetve a terepgyakorlatokra.

Azt reméljük, hogy ezáltal a hallgatók motivációja is erősödni fog, így később, amikor le kell ülniük tételesen fizikát, kémiát, biológiát tanulni, már tudni fogják, mire miért van szükség. Erre, tehát a hagyományosabb, de nem “magolós” tanulásra a 3-4-5. félévben kerül sor. Ekkor esnek túl a bevezető tárgyakon fizikából, kémiából és biológiából, ahol kőkeményen megkapják azokat az alapokat, amelyekre később szükségük lesz. Ugyanakkor itt már rendszeresen hasznosítaniuk kell az első évben megszerzett készségeket, például infografikát készíteni, vagy esszét írni. Utána fordítunk egyet a rendszeren, és négy féléven keresztül horizontálisan, egy-egy területet (például az energia, a hulladék, vagy a víz) középpontba állítva nézzük meg annak minden vetületét. Szeretnénk a fenntarthatósági szemléletet erősíteni, konkrét példák segítségével. Itt teljesen új tárgyak lesznek, ez a hozzáadott érték részünkről, amire egyébként hosszasan fel is kell készülnünk. Gyakorlat-orientáltan, de a szükséges elméletet sem megspórolva szeretnénk megmutatni, hogyan működik a teljes, komplex rendszer.

– Mit tesznek azért, hogy az első két félév után, az “unalmasabb” elméleti rész kezdetekor ne morzsolódjanak le a diákok?

– Azt gondolom, hogy ez leginkább rajtunk múlik. Ha elég mély levegőt vett az első két félévben a diák, ennyit fog tudni úszni, amennyiben a tanárok érzékenyek, odafigyelnek rájuk, folyamatos visszajelzést adnak nekik a teljesítményükről. Mindig megmutatjuk, hogy amit már tudnak, azzal merrefelé lehet építkezni. És nemcsak szakmailag foglalkozunk velük: meggyőződésem, hogy a lemorzsolódások legalább fele nem azért történik, mert az adott diák nem tud megbirkózni a tananyaggal. Sokkal inkább azért, mert elveszti a hitét, és ez ellen igenis lehet tenni. Egyébként a 3-4-5. félévet sem úgy kell elképzelni, hogy beküldjük a legunalmasabb, szakállas professzorokat, akik szárazon ledarálják a tananyagot, és ennyi. Szeretnénk önálló, kreatív munkára tanítani a diákokat, mert azt látjuk, hogy ez (például az adott témába vágó rövid videók készítése) rendkívül motiváló számukra.

– Hogyan vennék elejét a felületességnek, tehát annak, hogy ne „mindenből kicsit, de semmiből se eleget” kapjanak a hallgatók?

– Ez egy kulcskérdés, amit nem lehet megkerülni. Ha úgy akarnánk megcsinálni a képzést, hogy minden területről kiveszünk valamennyit, majd egymás mellé tesszük ezeket a mozaikokat, egész biztosan katasztrofális eredmény jönne ki. De mi éppen ebből kiindulva máshová helyezzük a súlypontokat.

Ráadásul ebben a képzésben nem célozzuk a gimnáziumi érettségiztető szintet, így maga a tananyag is eleve szűkebb. Az igazi nyereség viszont az, hogy minőségileg más szemléletet képviselünk, aminek köszönhetően a diákok képesek lesznek egységben látni a természetet. Ez eddig sehol nem volt jellemző.

– Hányan jelentkeztek eddig a szakra, és mi az elvárás, mikor tekintik majd sikeresnek?

– Ha az osztatlan és a rövid ciklusú képzéseket is számoljuk, összesen 151-en jelölték be a szakot országosan, közülük 59-en első helyen. Ezt optimistán és pesszimistán is lehet nézni, de annak fényében, hogy a képzést engedélyező kormányrendelet kiadásától összesen hat hét telt el a jelentkezési határidőig, szerintem nem rossz. Dolgozunk rajta, hogy az augusztusi pótfelvételi keretében is lehessen jelentkezni az államilag finanszírozott képzésre. A rövid távú célunk, hogy induljon el minél több helyen már idén, jövőre pedig mindenhol, ahol meghirdetjük. Ha 3-4 éven belül mind a 7 képzőhelyen tanulna minimum 10 diák, országosan pedig 100, akiket meg is tudunk tartani, az már hosszabb távon is fenntartható lenne.

Az azovstali acélgyárban magukat megadó ukrán katonákat donyecki táborokba szállították az oroszok, de nemcsak őket, hanem civileket is fogva tartanak.

Válogatott kínzásokkal, nemi erőszakkal próbálják „kiszűrni” azokat, akiknek a legcsekélyebb módon is ragaszkodnak az ukrán államhoz – idézte Michael R. Carpentert, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) amerikai nagykövetét a New York Times.

A nagykövet az úgynevezett szűrőtáborokról beszélt Bécsben, amelyeket az oroszok iskolákban, sportközpontokban és katonai sátortáborokban állítottak fel. Az amerikai nagykövet szerint mindezt már jóval a február 24-i invázió előtt eltervezték.

Szemtanúk elmondása szerint az orosz katonák a nők alsóneműjében kutatnak, arra kényszerítik az embereket, hogy meztelenre vetkőzzenek, megvizsgálják sebhelyeiket és tetoválásaikat. Ezenkívül elkobozzák útleveleiket és letöltik személyes adataikat telefonjaikból.

„Eltüntetik azokat, akik nyíltan kiállnak Ukrajna mellett” – erősítette meg Ljudmila Deniszova, az ukrán parlament emberi jogi ombudsmanja is.

Szerinte egy-egy szűrési táborban akár 20 ezer ukrán állampolgárt is fogva tarhatnak egyszerre. Ahhoz hogy kijussanak, és szabadon mozoghasson az oroszok által megszállt területen, három igazolást kell kapniuk: egyet, amely megerősíti a szűrés tényét, egy másikat, amely helyi bérletként szolgál, és egy harmadikat, hogy elhagyhassák azt a területet, ahol a szűrőtábor található. Denisova szerint semmit sem tudni azoknak a sorsáról, akik nem mennek át a szűrésen.

A Kyivpost című ukrán lap beszámol egy olyan táborról is, amely tulajdonképpen egy autókonvoj volt.

Maria Vdovicsenko mariupoli lakos szerint 500 autó állt előttük a sorban, mögöttük még több ezer. Tilos volt az autókból kiszállni, élelmet, vizet keresni, wc-re menni. Fegyveres katonák álltak mindenhol.

„Néha nem szűrték ki az összes utast egy autóból: ki kellett szállnia egy apának vagy egy anyának, és az autónak tovább kellett mennie. Az emberek összezavarodtak. Az orosz katonák közben körülöttünk arról beszéltek, hogyan kínoztak meg nőket.”

„Iratokat, ujjlenyomatokat kértek tőle, levetkőztették és átkutatták. Elkezdték kihallgatni, nyomást gyakorolni rá. Amikor látták, hogy a telefonját törölték, arról faggatták, hogy miért, mit rejteget? Majd fejen ütütték” - számolt be róla a fia.

Carpenter szerint Oroszország tisztában van azzal, hogy a civilek elhurcolásával megsérti a nemzetközi humanitárius törvényt, és ez a civilizálatlan magatartás megengedhetetlen.

A washingtoni orosz nagykövetség „hazugságnak” nevezte a civilek elhurcolásáról szóló híreket. Állításuk szerint azért hoztak létre „ellenőrző pontokat a harci zónákat elhagyó civilek számára, hogy elkerüljék az ukrán nemzeti egységek szabotázsakcióit”. A nyilatkozat leszögezte: „Fogva tartunk minden banditát és fasisztát, az orosz hadsereg nem akadályozza a civil lakosságot, hanem segít neki életben maradni.”

Közben Mariupol polgármesteri hivatala három olyan videófelvételt tett közzé a Telegram közösségi oldalon, amelyek egy szűrőtáborban készülhettek.

A Washington Post szerint az egyik videó a várostól keletre fekvő Bezimenne faluban készült, egy, az Azovi-tenger partján álló iskolában. A kísérőszöveg itt is brutális bántalmazásokat és kivégzéseket, a foglyok fenyegetését említi, valamint azt, hogy megtagadják tőlük az orvosi segítséget. A polgármesteri hivatal arról is beszámolt, hogy az elhurcoltaknak tilos magukkal vinniük személyes holmijaikat, személyi okmányaikat elkobozzák, helyettük „szűrőpapírokat” kapnak.

Az egyik videóban az emberek az osztályokban az iskolapadokon alszanak. Egy tornateremben három sor fekhelyet raktak le a földre. Egy kamerán kívüli hang elmondja, hogy az egyetlen mosdó van az összes fogolynak, WC pedig csak kint van.

Egy másik felvételen egy olyan épületet mutatnak be, ahová a betegeket zsúfolták be. A narrátor szerint nemrégiben egy tüdőbeteget elkülönítettek. Bár az amerikai lap nem tudta független forrásból megerősíteni a felvételek hitelességét, az március végén készített műholdas képekből kiderült, hogy ideiglenes táborok építése folyik Bezimennében, néhány háztömbnyire az iskolától.

Ukrán illetékesek már márciusban azzal vádolták Oroszországot, hogy elhurcolják a civileket az ostromlott Mariupolból. Akkor az orosz hatóságok azt állították, hogy ideiglenes táborokat hoztak létre a harcok elől menekülők számára, május 1-én pedig az orosz védelmi minisztérium bejelentette, hogy „kimentett” mariupoli lakosokat evakuáltak Bezimennébe.

Egy 26 éves mariupoli építőmunkás elmesélte, hogy még márciusban menekült el feleségével és hétéves kislányával, de csak az oroszok által megszállt területekig jutott. Egy jaltai menekültközpontba került, ahol egyfolytában azt akarták kiszedni belőle, hogy Ukrajna vagy Oroszország pártján áll-e, és hogy mit tud a Mariupolt védő ukrán egységek állásairól. Végül április közepén sikerült elhagyniuk Oroszországot, azóta már Stockholmban vannak.

A 19 éves Olekszandr Sevcsuk informatikus főiskolai hallgató a Mariupolt kettészelő Kalmiusz folyó partján lakott, közel a kijev-azovi ezred főhadiszállásához, amely az orosz tűzérség egyik célpontja volt. Kilencedik emeleti otthonukból látta, hogy pusztítják el módszeresen a várost. Később egy szupermarketben egy tüzérségi lövedék mögötte robbant fel és körülötte sokan meghaltak. Amikor a donyecki szakadár egységek elfoglalták azt a területet, ahol családjuk rejtőzött március végén, ő is arra kényszerült, hogy megpróbáljon eljutni Oroszországba.

Sevcsuk és családja végül egy hetet töltött a szűrőtáborban.

Közben több kérdőívet kaptak, amelyekben az ukrán kormányhoz, hadsereghez való viszonyukat firtatták. „Negatív” – írták be, amikor rájöttek, hogy ez a helyes válasz. Fogvatartóikból az is agresszivitást váltott ki, ha valaki háborút emlegetett, az oroszok ugyanis különleges műveletnek hívják az ukrajnai akciójukat.

Az Euronews friss értesülései szerint azok, akik el akarják hagyni a lerombolt Mariupolt, szintén orosz szűrési táborokba kerülnek. Egy helyi nő azt mondta a hírcsatornának, hogy minden férfit és és 60 év alatti nőt kihallgatásra küldenek.

Az ukrán emberi jogi ombudsman szerint jelenleg körülbelül 4 ezer ember tartózkodik ilyen táborokban Mariupol környékén, az elmúlt két hétben megduplázódott a számuk.

A biztos a helyzet miatt az emberi jogi jogsértéseket vizsgáló ENSZ-bizottsághoz fordul, mert szerinte az oroszok mindezzel háborús bűnöket követnek el, és megsértik az emberi jogokat Ukrajnában.

Zaporizzsjából előző nap a második frontvonalhoz mentem, most közelebb, az első vonalhoz. A várostól körülbelül másfél órányira találkoztam a Nemzetőrség csapatával. Pokrovske és Novoivanovka környékén jártunk. Körülbelül 15 ellenőrző ponton kellett átjutni ezen az úton oda és vissza.

Menetközben elmentünk egy gabonatároló mellett, amibe három napja csapódott rakéta, most is parázslott.

Egy kék folt és sajgó lábak emlékeztetettek napokig erre.

A katonák itt is helyiek voltak. Az őrmester szerint mindenféle társadalmi rétegből vannak, igazgatótól kétkezi munkásig, és tökéletes az együttműködés. Senki nem lakhat a környéken, a házak itt már üresek.

Errefelé sok állatot sem látni, amit lehetett, elvittek. Az egyik katona mellett láttam kutyát, és pár tyúk, kacsa és liba is volt, a tojással gyakorlatilag az állatok etetik a hosszú hetek óta őrködőket.

A gabonatárolóhoz közel egy templomot is támadás ért, kiszakadtak az ajtók, ablakok, kint és bent is örök nyomot hagyott ez a háború.

Körülbelül négy kilométerre lehettek tőlünk az oroszok. Először bizalmatlanul fogadtak az ukránok, de a fixer bemutatása után azonnal mutattak gépfegyverállást, és megosztották mindenüket, amijük volt. Kávéval és adományba kapott portugál édességgel, protein szelettel kínáltak.

A házak alatti pince, ezt használják a katonák átmeneti szálláshelynek, két matrac melletti pici konyhájuk mindössze egy téglákon álló palacsintasütő.

Hazafelé láttunk egy kilőtt tankot, a teteje lerepült, de a lövedéke fel sem robbant. A környék tele van aknákkal, a fixerem azt mondta, korábban ezer darab figyelmeztető táblát rakott ki a rizikós területekre.

A katonák optimisták,

Ez volt az utolsó helyszín, ahol jártam 75 napos ukrajnai utam alatt. Visszamentem Lvivbe, ahol a csomagjaim nagy részét hagytam, onnan Ungvárra vonatoztam. Egy kárpátaljai fiú, Christian vitt el a magyar határhoz. Különös találkozás volt, kiderült, hogy nem is ismertük egymást, de az elmúlt hetekben volt egy közös munkánk. Ő fordította le a maripuoli menekültekkel készített interjúmat.

Szép zárása volt a hosszú utamnak, aminek persze nincs vége. Júliusban szeretnék visszatérni pár hétre.

Átlépni a magyar határt váratlanul nagy megkönnyebbülés volt. Itt derült ki számomra, milyen teher volt a riasztók és a robbanások hangja, milyen nyomás volt az állandó szervezkedés, és a felkészülés az ismeretlenre. Több mint két hónap alatt megszoktam, hogy este kijárási tilalom van, elsötétítés, és még egy sört sem ihatok a nehéz napok végén.

Aki mostanában a bulinegyedben jár, olyan benyomása lehet, mintha a koronavírus soha nem is létezett volna: a bezárt helyek újranyitottak, minden tömve van turistákkal, amihez persze kiadós áremelkedés is társult.

Arra voltunk kíváncsiak, vajon tényleg ez az általános tendencia, és hová tűntek a magyarok, akik számára a 800-1000 forintnál kezdődő korsó sörök egyre inkább a megfizethetetlen kategóriába esnek.

– tudtuk meg Zsendovits Ábeltől, a Szimpla tulajdonosától.

A környék talán legkultikusabb helye tavaly ilyenkor még a 2019-es látogatottság alig 8-10 százalékán üzemelt, novembertől viszont elkezdett visszatérni az élet.

Ezt segítette az is, hogy mivel 2021 utolsó és 2022 első hónapjaiban egész Európában jóformán csak Magyarországon lehetett táncolni, jelentős versenyelőnyt kapott Budapest, ami megalapozta a szórakozóhelyek forgalmát is.

Február végén aztán jött a háború, amelynek az első 2-3 hete volt a kritikus. Ezt követően nagyjából beárazták a turisták, hogy valószínűleg nem fognak ide is átterjedni a harcok, így a kezdeti félelmek ellenére komolyabb visszaesés nélkül megúszta a szektor.

„Annyi változott, hogy nincsenek orosz és ukrán vendégek, valamint az amerikaiak és ázsiaiak is kevesebben vannak egyelőre, ugyanakkor pótolják őket például a britek, csehek, izraeliek, de török és spanyol vendégünk is rengeteg van” – mondja Zsendovits. Becslése szerint a Szimpla látogatóinak 97 százaléka külföldi, lényegében csak olyan magyarok térnek be hozzájuk, akik egy ismerősüknek mutatják meg a helyet, esetleg a hétvégi termelői piacra vagy egy koncertre érkeznek.

A munkaerőhiány viszont égető probléma: rengetegen elhagyták a szektort, és egyelőre a vadabbnál vadabb órabérekkel, valamint egyéb bőkezű juttatásokkal sem lehet visszacsalogatni őket.

„Pultost és felszolgálót is alig lehet találni, szakácsot pedig szinte képtelenség. Máshol egyre gyakoribb, hogy indiai, kirgiz, mongol vendégmunkásokkal töltik fel a helyeket, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb mi is erre kényszerülünk majd.”

Egy korsó sör áráért inkább felpattintanak három dobozost a rakparton

Az elszabadult költségek miatt csak idén 30 százalékos áremelésre volt szükség a Szimplában, de a hely szerencséje, hogy a külföldi közönségnek még így is olcsóbb, mint a nyugat-európai árak.

Máshol viszont közel sem ennyire rózsás a helyzet, Zsendovits szerint a Covid teljesen felforgatta a magyarok kocsmázási szokásait.

A tizen-huszonéves generáció is átállt erre a bulizási formára: ők azok, akiknek a járvány miatt két év kimaradt a fiatalságukból, nem jártak sehová, most pedig, hogy elvileg már lehet, inkább továbbra is maradnak apu garázsánál vagy a köztereknél.

A Szimplát ez a trend ugyan nem érinti, de a tulajdonos így sem örül a helyzetnek: mint fogalmaz, lassan egyfajta Walt Disney-szerű Patyomkin-helyekké válnak, aminek hosszú távon aligha lesz jó vége.

A járvány legnagyobb nyertesei egyértelműen a dohányboltok: a Deák tér vonzáskörzetében akad olyan is, ahol a forgalom 97 százalékát az alkoholos italok adják.

A bulinegyed másik érdekes fejleménye, hogy rengeteg hely váltott profilt és alakult át éjszakai bárból reggelizőhellyé. Ez egyrészt kevesebb konfliktussal jár, másrészt a kereslet is megvan rá, mivel az airbnb egyelőre szabadon működhet a kerületben, így a bulituristák szállást is helyben foglalnak.

Zsendovits szerint egyelőre még fenntartható a kizárólag külföldi vendégekre építő üzletpolitika, mivel a szobaárak például olcsóbbak lettek, a turisták összköltségvetése ezért nem nőtt számottevően.