Ha tudni akarod az igazat a szegénységről
L. Ritók Nóra Berettyóújfaluban él, eredetileg földrajz-rajz szakos tanárként, 15 éve pedig a művészeti oktatásra, a vizuális nevelésre koncentrálva dolgozik itt.
Alapítója az Igazgyöngy Alapítvány és Művészetoktatási Intézménynek. Az alapítvány célja a tehetséggondozás és a személyiségfejlesztés. Az egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségben, Berettyóújfalu környékén 670 gyerek művészeti nevelését végzik.
Módszereikkel javítani próbálják a gyermekek esélyeit és jövőképet adnak nekik. Tevékenységéről itt olvashattok bővebben. Blogjában évek óta megrázó helyzetképeket közöl a magyarországi mélyszegénységről, nemrég egy írását nálunk is megjelentette.
– Milyen volt az idei tél azoknak a családoknak, akiknek követik a sorsukat a térségben?
Nem volt ez a tél sem egyszerűbb, mint a többi, különösen az év végi erősebb hideg volt nehéz. Az enyhe telek könnyebben elviselhetők a legszegényebb sorban élők számára is. Az a szomorú, hogy elképesztően sok segítségre lenne szükségük ezeknek a családoknak. A mi kistérségünkben 16 faluban vannak családok, akiknek a sorsát figyelemmel tudjuk kísérni, de sokszor megkeresnek minket Borsodból vagy épp a Dunántúlról is. Számukra csak keveset tudunk nyújtani, hisz messze vannak. Vagy felvesszük a kapcsolatot egy helyi szervezettel, vagy ha elég adomány gyűlik össze, akkor karácsonyra esetleg tudunk küldeni csomagot. De tudjuk, milyen kevés ez.
– Nincs országos hálózat?
Fogalmazzunk úgy, elég hézagos a lefedettsége a civil segítő szervezeteknek, egész kistérségek talán nem maradnak ki, de nagyon sok település igen.
A mélyszegénységben élők százezreinek egy, máshol problémamentesen kezelhető dolog is megoldhatatlan problémát jelent, például egy váratlan kiadás.
Nincs pénz a beteg gyerekek gyógyszerére, ha valami szabálysértés miatt megbüntetik őket. Ha pedig a családfő lesz beteg, vagy valami baleset éri, már nincs, aki pénzt keressen. Ezek az események akár több hónapra is ellehetetlenítik a gazdaságilag amúgy is bizonytalan családot.
– Ez azonnali segítséget kíván?
Igen, de mi sosem szerettünk volna leragadni a kríziskezelésnél. Az ugyanis annyira elaprózza az alapítvány munkáját, és a rendelkezésre álló eszközöket, hogy nem jutna komoly segítségre idő és pénz. Persze segítünk, ahogy tudunk eseti jelleggel is, de alapvetően a fejlesztő segítségnyújtás hívei vagyunk. Ez azt jelenti, hogy olyan élethelyzeteket próbálunk teremteni, ami segít nekik elmozdulni a holtpontról.
– Mit jelent ez konkrétan?
A gyerekeknek foglalkozásokat tartunk, fejlesztjük őket, segítünk a tanulásban, a felnőtteknek közösségépítő, önfenntartást segítő programokat szervezünk, vagy épp megpróbáljuk munkához juttatni őket. A kríziskezelésre persze egyre több az igény, és nehéz jól csinálni. Élelmiszer, tűzifa, gyógyszer – ez kell, sokszor és gyorsan.
Ám ha a segítségnyújtás állandósul, akkor az konzerválja is az állapotokat, elváróvá teszi a rászorulót. Hiszen, ha baj van, akkor úgyis segítenek majd, nem kell erőfeszítéseket tenni.
A képességek ekkor nem abban az irányban fejlődnek, ami az élethelyzeten változtathat, hanem az áldozati helyzet állandó finomítgatásában, erősítésében teljesednek ki. A változáshoz motiváció kell, és lehetőségek. Lehetőség nélkül viszont minden fejlesztés értelmét veszti.
Ha generációk óta nincs munka, az újratermeli a szegénységet. Ennek az lesz a következménye, hogy egyszerűen nincs jövőben gondolkodás. De a múlt is összefolyik. A szegénység eseménytelenné, örömtelenné, szürkévé tesz mindent. A gyerekek sokszor nem emlékeznek a tavalyi karácsonyra sem, különösen, ha nincs miért emlékezni.
– Hogy határozná meg a szegénységet?
Ez nagyon relatív fogalom. Talán nem is aszerint határoznám most meg, hogy hányszor esznek húst, vagy elmennek-e évente nyaralni. A problémakezelés szempontjából közelítve alapvetően kétféle szegénységtípus van. Az egyik, amikor generációk óta él egy család mélyszegénységben, és termeli újra a nyomort - ők a mi térségünkben, és sok más helyütt is főleg romák. A másik pedig az, amikor valamilyen változás miatt hirtelen rájuk borul a szegénység, akik az utóbbi években csúsztak le. Elvesztett munka, hitelek, baleset stb. A különbség az önfenntartási képességek szintjén érzékelhető leginkább. De kiút egyik réteg számára sincs most.
– A társadalom hogy viszonyul hozzájuk?
A többségi társadalom abszurd módon ma is elvárja a móriczi tisztes szegénységet. Hogy viselje szó nélkül, és tűrjön, miközben minden látható módon meg is feleljen a szegénységgel szemben támasztott „elvárásoknak”. Például, hogy a fogyasztói társadalom hatásai alól vonja ki magát.
A többségi társadalom nem tudja a saját pozíciójából elfogadni például, hogy hó közepén elfogy az élelemre való pénz a családban, de van mobiltelefon. Vagy egy 5-6 gyerekes család nyomorog egy szobában, de van tévéjük. Bekötött víz, gáz nincs, csak áram, és tévé van.
De ha belegondolunk, hogy ahol rég nincs meg a családban a mesélés hagyománya, ahol nem nagyon van már a családon belül a játéknak, hosszú beszélgetéseknek szerepe, ott mindezt a közösségformálást a tévé pótolja. És akkor most meg sem említem, mekkora felelőssége van a médiának...
– Hogy látja, növekedett a szegénység Magyarországon az elmúlt 15 évben?
Próbálnék politikamentesen fogalmazni, bár ezt most nagyon nehéz. Az utóbbi időben annyira átpolitizálódott minden, hogy a szakmai kritika rögtön gyanússá, sőt ellenséggé tesz. Kritikára alkalmas terep meg van bőven, akár a szociális helyzet, akár az oktatás felől közelítünk. A szegény roma családokkal például egyetlen kormány sem tudott mit kezdeni. Az is egyértelmű, hogy az utóbbi években a szegénység kezelésének szempontjából rosszabb lett mind a szociális ellátórendszer, mint az oktatás. Rosszak a fókuszok, határozottan látszik, hogy nem számolnak velük,
nem akarnak tudni róluk, mintha nem léteznének.
Ha pedig elkerülhetetlen, akkor a büntetések, a bűnbakkeresés látszik, illetve, hogy teljesen rájuk tolják a felelősséget. Értelmezhetetlen ott csökkenteni a szociális ellátást, azzal a céllal, hogy dolgozzanak inkább, ahol erre nincs lehetőség. Nem fognak munkát találni, mert nincs. Vagy nem veszik fel őket, mert romák.
– Az oktatás terén milyen a helyzet?
Az oktatásban ott tudjuk meghúzni a határt, hogy melyik kormány alatt mennyire sikerült, legalább minimális mértékben csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket. Korában voltak erre lehetőségek, mára ezek bezárultak, az oktatás egészére az mondható el, hogy épp ellenkezőleg, növeli a meglévő, amúgy sem kis különbségeket. A 16 éves tankötelezettség, a szakképzés átalakítása, a szegregáció erősítése mind ebbe az irányba mutató intézkedés volt.
– Hogy erősödött az elkülönítés?
Mondok egy széles körben elharapózott jelenséget. Az, hogy egy településen az egyházhoz került egy iskola, azt a folyamatot indította el – hisz nem volt kötelező körzetből választania a diákokat –, hogy hirtelen abból lett az elit iskola. A körzeti, állami pedig szegregált, szegények, romák gyerekeit tanító iskolává vált. Ez lopakodó szegregáció, nincs kimondva, de mégis támogatja az állam azzal, hogy engedi ezt a folyamatot. A valaha törvényben is rögzített integrációra törekvés ma már a múlté. Se pénz, se módszertani segítség nincs a tanároknak.
tele vagyunk ilyen iskolákkal. A szőnyeg alá van seperve egy csomó probléma, ez pedig sok jóra nem vezet. Ráadásul a szakma minden tiltakozása ellenére folyik tovább a szegregált oktatási formák legalizálása, törvényi háttérrel. Talán a mostani vezetés egyik legnagyobb bűnének tartom ezt. Szektorsemlegesség sem a finanszírozásban, sem a problémakezelésben nem érzékelhető.
– A közmunkáról mi a véleménye?
Nem sok értelmét látom, álmunkának tartom, ami semmiképp sem fejleszt olyan képességeket, amit kommunikálnak róla, ráadásul
kiszolgáltatja az embereket a helyi hatalomnak.
Van egy olyan programunk, amelyben egyfajta társadalmi kerekasztalként megpróbáljuk összehozni egymással a lakosokat és a fölöttük lévő intézményrendszert. Mi sokat tudunk segíteni, de ehhez az kell, hogy megbízzunk egymásban, és elismerjük a problémákat. Azzal a polgármesterrel jó az együttműködésünk, aki felismeri a gondokat, és partnereket keres a megoldásukhoz, mert tudja, hogy a civilek növelik a megoldások mozgásterét. Magyarországon az a jellemző, hogy inkább letagadják a problémákat, nincs itt semmi gond, ne is foglalkozzunk vele.
Ez olyan, mint negyven évvel ezelőtt: "nálunk nincs olyan, hogy szegénység."
– Az oktatás során milyen segítséget tudnak nyújtani?
Az egész programunk az oktatásra van ugyan felfűzve, de ez persze önmagában kevés. Ha képzetlenek az emberek, egy zsáktelepülésre, ahol csak egy út van, és a közbiztonság is hagy maga után kívánnivalót, biztos nem települ munkaadó. Mi abból indulunk ki, ami minden családra jellemző: a szülők jobbat akarnak a gyerekeiknek. Nagyon fontos, hogy az itt élő embereket és az egész folyamatot megértsük, és megértessük másokkal is. Az óvodától a rendőrségig.
Az egyik településen gyönyörű bűnmegelőző programot csináltak egy iskolában, előadások, osztályfőnöki órák, foglalkozásokat tartó szakemberek, rendőrök, minden nagyon jól sikerült. A probléma csak az, hogy ez a környék elitiskolája. Ahol alig van probléma.
A környékbeli szegregált iskolákban, ahol a gondok mindennaposak, ott semmi ilyen jellegű program nem volt. Elképesztő pénzek folynak el minden területen, az oktatásban is minimális hasznosulással.
Azt hiszem, leginkább ennek a munkának az első, legfontosabb részét spórolja meg mindenki. A probléma megértését, és a bizalmi viszony kialakítását. Enélkül akarja mindenki megoldani, erőből, partneri viszony nélkül. Pedig enélkül nem megy. A mi munkánkban ez jó két évig tartott. Utána lehetett problémamegoldásról beszélni, a családok bevonásáról, konfliktuskezelésről. De ehhez terepen kell lenni, tudni, hogy a faluban milyen cigányok élnek, oláhok vagy romungrók, van-e vezető köztük, hallgatnak-e valakire, vagy klikkekre szakadt szét a falu, milyen a konfliktuskezelés szintje, a kriminalizálódás stb.
És képezni a helyi embereket arra, hogy formálják tovább a közösséget. A felnőtteknél is rengeteg képesség hiányzik. Így nincs mit átörökíteni a gyerekeiknek, és a helyzet generációról generációra tovább romlik.
– Önök művészetpedagógiával dolgoznak, ön is művész-tanár. Mi a szerepe ennek a munkájukban?
Annak idején, amikor tanárként elkezdtem dolgozni, és egy helyi iskolába kerültem, akkor még volt úgynevezett C osztály, amelybe a roma gyerekeket különítették el. Milyen furcsa, hogy most újra efelé haladunk. Akkor mit sem tudtam még arról, melyek a személyes vagy társas kompetenciák, és még sok mást sem, de azt nagyon hamar felismertem itt, hogy ezek az alkotó tevékenységek nagyon gyorsan fejlesztenek. Ráadásul hatalmas sikerélményt adnak. A rajz, a zene, a tánc mind fel tudja ezeknek a gyerekeknek az önbecsülését ébreszteni, azt, ami generációk óta nagyon mélyen el van nyomva. Soha, sehonnan nem kapnak semmiféle pozitív megerősítést, de itt, ezen a ponton könnyen visszafordítható sok minden.
– Milyennek képzeli az ideális Magyarországot?
Olyan helynek, ami élhetőbb a társadalom minden tagja számára. Ahol az oktatáshoz való hozzáférés mindenkinek adott. Ahol stratégia működik az integrációra. Ahol a szociális rendszer segíti a leszakadókat, és az egészségügyi rendszer is megfelelően működik. Ahol van társadalmi szolidaritás, és a politika nem írja felül a szakmaiságot.
Sok dologban érzem azt, hogy visszafele haladunk. Mert nem élhető az az ország, ahol a társadalmi olló ennyire kinyílik, és ekkora különbségek vannak az emberek élethelyzete és lehetőségei között. Ahol 400 ezer gyermek nyomorog, és közel 4 millió ember él valahogyan értelmezhetően szegénységben.
Meg kell állítani a társadalom további polarizálódását és a gyűlölködés továbbterjedését.
