Gazdag telkesek között bújnak meg a lakhatási válság áldozatai

Inkább választják a rosszabb lakókörülményeket, minthogy távol kerüljenek a munkalehetőségektől, ami sokszor továbbra is Budapesthez köti őket, a város pezsgése után viszont nagyon nehezen szoknak hozzá a hétvégi házas övezet vagy a homoki dűlők csendjéhez és – úgy érzik – ingerszegénységéhez. Újpest, a hetedik kerület, vagy a külvárosi Budapest vetette ki őket magából, de ha már így alakult, megpróbálnak a lehető legélhetőbb otthont teremteni maguknak. A szomszédaik tehetősebb telektulajdonosok, vendégmunkások, vagy az első saját otthonukat építgető fiatal házaspárok. Így élnek az agglomerációban a Budapestről kiszoruló szegények.

Az ingatlan-, és ezen belül az albérletárak kilövésével, és az elmúlt években a főváros több kerületében lezajlott városrehabilitációs programok miatt egyre inkább kiszorulnak Budapestről azok a szegényebb emberek, akik már képtelenek fenntartani fővárosi lakásukat.

Már az állandó jövedelemmel bíró, stabil anyagi körülmények között élők is egyre gyakrabban kényszerülnek valahol a fővároson kívül letelepedni, annyira megterheli a kasszájukat a rezsivel együtt már a külső kerületekben is 150- 200 ezer forintos nagyságrendű bérleti díj. Saját ingatlan vásárlásáról pedig Budapesten nem is álmodhatnak.

A Budapest környéki települések: az agglomeráció így nem csak a fővárosból zöldebb környezetbe vágyó módosabbak célpontja lett, hanem az onnan kiszoruló szegényeké is. Ők akár a rosszabb lakhatási körülményeket is vállalják, csak közel tudjanak maradni a meglévő munkalehetőséghez. Hiába tudnának akár saját házat vásárolni egy vidéki kistelepülésen, ha ott nem lenne miből élni.

Egy Budapesttől nyugati és egy Budapesttől keleti irányban fekvő településen jártunk, hogy megnézzük, hová költöznek a fővárosból kiszoruló szegények. A helyszíneken viszont nem csak ilyen emberekkel találkoztunk. Kiderült, hogy ezek a helyek, távol a települések központjától, igazi gyűjtőtégelyek.

Elfér egymás mellett gazdag telektulajdonos és erdei kunyhóját egy budaörsi víkendházra cserélő ex-hajléktalan, vagy a Pesttől délkeletre fekvő Pilis körüli homoki dűlők poros utcáin a hajdúságból érkezett vendégmunkás és az első saját otthonát építő fiatal házaspár.

Idill a hegyen

Ragyogó őszi napsütésben mászunk fel a Budaörs fölött tornyosuló Frankhegyre. A településen az egyes főút mellől felfelé haladva hagyjuk el az újabbnál újabb villákat, terebélyes családi házakat, majd kiérkezünk a város peremére. Itt, a Budai-hegység lejtőin már víkendházak és kis hobbikertek veszik át a lakóházak helyét.

A telkek nagy részét fák és cserjék rengetege takarja el a szem elől, és csak rozsdásodó kapuajtók és átlyuggatott kerítések árulkodnak róla, hogy lekerített parcella van a dzsumbuj mögött. A rengeteg, régóta elhanyagolt kert mellett azért látni gondozottakat is, több helyen a szűk hegyi utcák szélén parkoló autók árulkodnak róla, hogy a jó időt kihasználva épp kertészkedni jött a tulajdonos. Gazdag, rendezett, és szegényesebb, elhanyagolt porták váltogatják egymást, furcsa kettős hanglatot adva ezzel a környéknek.

Az egyik kanyargós utcában kutyaugatást hallunk a kapu előtt elsétálva, és rögtön ezután vesszük észre, hogy a kis víkendház mellett egy szárítókötélen frissen mosott munkásruhák száradnak, köztük egy neonzöld láthatósági mellénnyel. Hangos köszönésünkre egy férfi nyit ajtót, aki néhány bemutatkozó mondat után kihívja a feleségét is, hamarosan pedig már az udvarukon beszélgetünk.

Csaba és Anna január óta laknak ebben a kétszintes kis hétvégi házban, amit a Jófogáson, az egyik legforgalmasabb internetes piacon néztek ki maguknak.

“Havi negyvenezer forintot fizetünk” – válaszolja kérdésünkre Anna, mennyiért bérli a házat egy idős férfitól, majd megmutatja a falra erősített dobozban a kártyás villanyórát. Egyedül ennek a feltöltése jelenthet még plusz költséget a párnak, minden más közmű hiányzik a kis víkendházból. Télen egy gazpalackos kályhával fűtöttek, és fűtenek majd most is, és bár kerti csapok ugyan vannak a kis telken, ennek a vize nem vezetékes ivóvíz, így mosáson és fürdésen kívül másra nem alkalmas.

“Azok az enyémek, egy őrző-védő cégnél vagyok biztonsági őr” – mondja Anna, mikor rákérdeznk, kié a kint száradó munkaruha-kollekció. A most 45 éves nő 1987 óta, 14 éves kora óta élt Budapest egyik külső városrésze, Újpalota erdejében: hol kunyhóban, hol sátorban. A fegyveres biztonsági őr képzést is már hajléktalanként végezte el. Párját, Csabát egy korábbi munkahelyén ismerte meg, de később ő is kiköltözött Annával az erdőbe. “Amikor kint éltem is volt munkám, és ha rám néztél, egyáltalán nem tudtad volna megmondani, hogy hajléktalan vagyok” – meséli Anna, aki úgy emlékszik, több meglepett tekintetet is kapott, amikor a lakcímkártyájára írva azt látták a hivatalnokok és mások, hogy “Lakcím nélküli”. Munkahelyén nem is tudják, hogy hajléktalanként élt évekig.

Saját erőből

Aztán 2011-ben az újpalotai önkormányzat és a területet kezelő Pilisi Parkerdő Zrt. rehabilitációs programja keretében kiürítették az erdőt, ahol Annáék is laktak. A pár és az erdőben élő többi hajléktalan ember lakhatásának rendezésére pedig az Újpalotai Családsegítő Szolgálat és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat próbált megoldást keresni.

Annáék ekkor kerültek Budaörsre egy másik, a mostanihoz hasonló hétvégi házba, aminek a kibérlésében a Máltai Szeretetszolgálat segített nekik. Amikor a főbérlőnek más tervei lettek a házzal és felmondta a bérleti szerződésüket, a pár már saját erőből költözött a mostani lakóhelyükre. Közben pedig segítettek Anna sógornőjének is, akik a telken álló másik épületet bérelték ki.

“Nagyon nyugodt itt, csak éjjel vigyázni kell, nem nagyon lehet kint mászkálni, mert a környék tele van vaddisznókkal, akik nagyon veszélyesek lesznek, ha kismalacaik vannak” – magyarázza Anna, aki minden nap megteszi az utat a hegyről Budapestre. Beszélgetés közben nem lehet nem megcsodálni a pazar kilátást: Annáék udvaráról rálátni Budaörs legfőbb nevezetességére, a Kő-hegyen álló kápolnára.

Anna kölyök kora óta vele lévő kutyája most házőrző az ex-hajléktalan pár otthona udvarában.

“Ja, a hajlékonyak?”

“A telet még biztosan itt töltjük”

– feleli már a telkére érkező szomszéd kérdésére Anna, aki frissen kozmetikázott kutyájával épp akkor kanyarodik be autójával a kapuján, amikor mi távozni készülünk. A nő szívélyesen érdeklődik Annától hogyléte felől, de amikor megtudja, hogy újságírók vagyunk, és mi járatban, közli, neki is van véleménye a témáról.

Szerinte a környéken üresen és gondozatlanul álló telkeket, illetve a rajtuk álló házakat kábítószerfüggő, a szerért mindenre képes hajléktalanok foglalják el, és annak ellenére, hogy a telektulajdonosoktól számos panasz érkezett már hozzájuk, a rendőrség semmit nem tesz ez ellen.

“Amikor azt a választ kaptam tőlük, hogy próbáljam meg magam megoldani valahogy a problémát, hát akkor szóltam a kempós barátaimnak, hogy na fiúk, lehet gyakorolni” – magyarázza a nő, hogyan verték ki a telkével szomszédos épületből az oda beköltözött hajléktalanokat. Közben Anna, aki fél órával korábban ex-hajléktalanként mutatkozott be nekünk, szótlanul áll a körtefa alatt.

Arról több telektulajdonos is mesélt, hogy a környéken problémát jelentenek az elhagyott hétvégi házakba engedély nélkül beköltöző hajléktalanok, az egyik utcában mi is rábukkanunk egy olyan épületre, ahonnan nemrég kergethették el azt, aki ott lakott. A cuccait ugyanis a verandára kiszórva találtuk, az ajtóra pedig ezt a nyomtatott szöveget függesztették: “Az épületet kiürítettük, ne próbáljon meg bemenni!”

Több olyan elhagyatott víkendházat látni a budaörsi Frankhegyen, ahol korábban hajléktalanok húzhatták meg magukat.

A budaörsi hegyen sok telektulajdonos a vízvezeték-hálózat kiépülésétől várja, hogy megváltozzon ez a környék, és eltűnjenek a beköltöző szegények. Több telket éppen befektetési céllal vásároltak meg a tulajdonosaik, azt remélik, hogy a közművesítés után jóval többért adhatnak túl rajtuk mint amennyibe kerültek.

Megjelennek a városi intézményrendszerben

Addig viszont egyre több lakhatási gondokkal küzdő budapesti dönt úgy, hogy a fővárosinál jóval elviselhetőbb áron bérel egyet a budaörsi hegyen elérhető hétvégi házak közül. Ezt megerősíti az Abcúgnak egy a kérdésre rálátó, de névtelenséget kérő szociális munkás is, aki rendszeresen kerül kapcsolatba hegyre kiköltözőkkel.

“Családok nem nagyon vannak, mert őket a helyi családsegítő szolgálat igyekszik mielőbb egy családok átmeneti otthonába bejuttatni” – magyarázza a szociális szakember, azt is hozzáteszi, hogy azért ezzel is nagyon nehéz dolguk van. Az önkormányzatok által fenntartott intézményekben ugyanis elsőbbséget élveznek a helyi lakcímmel rendelkező lakosok, az “ejtőernyősöknek” leginkább az országos hálózatban lehet otthont találni.

A fővárosi lakhatási válság Budaörsre költöző áldozatait észrevette a város önkormányzata is, ezek az emberek ugyanis előbb-utóbb megjelennek a település intézményrendszerében is, és a szociális szolgáltatásokat is szeretnék igénybe venni.

Ez utóbbinak – illetve közülük is a rászorultság alapú szociális juttatások igénybe vételének – azonban feltételei vannak: bejelentett budaörsi lakcím és legalább két évnyi itt tartózkodás kell hozzá – tájékoztatta az Abcúgot Vágó Csaba, Budaörs Város kabinetfőnöke.

“Elsősorban a városunkban szegény sorsra jutott embereket van lehetőségünk támogatni

– indokolta az Abcúgnak, miért szab az önkormányzat ilyen szigorú feltételeket . Azt szeretnék elkerülni, hogy olyanok használják Budaörs szociális hálóját, akik adott esetben még a fővárosban is ezt teszik.

Vágó szerint bárki szabadon bejelentkezhet még a hétvégi házas övezetbe is, és a segélyek igénybe vételéhez bejelentett tartózkodási hely is elég. Arról azonban, hogy a területre, ahol jártunk, hányan jelentkeztek be az elmúlt 5 évben, nem tudott pontos adatot mondani. Ezt ugyanis már a Kormányhivatal tartja nyilván, aminek az adataira a városvezetésnek nincs rálátása.

Ami a családos beköltözőket illeti: Vágó Csaba szerint bőven vannak olyan ingatlanok a hegyen, amikben teljesen biztonságosan élhetnek gyerekek.

Budaörsön a hajléktalanok ellátását már 2005 óta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat végzi ellátási szerződésben. Azt pedig Vágó Csaba is megerősítette az Abcúgnak, hogy a szeretetszolgálat segít a valamiféle jövedelemmel rendelkező pártfogoltjainak, hogy közvetlenül a tulajdonosoktól, vagy ingatlan-közvetítőn keresztül a hegyen bérelhessenek komfort nélküli hétvégi házakat a budaörsi hegyekben

Közben az önkormányzat tárgyalásokba kezdett a hegyvidék ingatlantulajdonosaival a közmű- és úthálózat kiépítéséről, az Abcúgnak nyilatkozó kabinetfőnök azonban azt mondta, a közművesítés csak fokozatosan képzelhető el. Az beláthatatlan következményekkel járhat, ha az üdülőterületen található körülbelül 1200 ingatlan tulajdonosa egyszerre vág bele a hálózat kiépíttetésébe.

Ha a közművesítés elkezdődik, a befektetésből vásárolt telkek árainak egekbe szökése után már nem sok maradása lehet a környéken magukat most meghúzó szegényeknek.

Villák között egy vityilló

Már lefelé tartunk a Frankhegyről, amikor észrevesszük, hogy az út mentén sorakozó házak – köztük nem egy épülő villa – közül kitűnik egy kicsi, szürke vakolatú házikó, ami jóval szegényesebb, mint a többi épület, és látszik, hogy tulajdonosa mindenféle összehordott dísztárggyal dekorálja. A bejárati ajtó mellett frissen összevágott fa, a falnál leharcolt fotel, a ház előtti placcon egy vízzel teli fürdőkád.

Ebben a hétvégi házban lakik az ötvenes éveiben járó Ferenc és 28 éves fogadott fia, aki asztalos, és még munkában van, mikor arra járunk. Feri viszont szívélyesen invitál minket a teraszára, és készségesen válaszol a kérdéseinkre.

Ferenc újságokkal kitapétázott, szegényes de otthonos lakása

Régebben, a kommunista időkben a Belügyminisztérium tulajdonában volt itt szinte az összes nyaraló, amit hűséges pártkáderek használhattak hétvégi házként. A rendszerváltás után a kerületi önkormányzaté lettek az addig még nem privatizált hétvégi házak. Ferenc szívességből használhat egyet.

“Fél-hajléktalannak hívom magam, mert gyakorlatilag bármikor mondhatja azt a tulajdonos, hogy hagyjam el a házat, és akkor nem tudom, hova mennék” – magyarázza Ferenc, aki a kerületi önkormányzat egyik munkatársának a közbenjárásával ingyen használhatja a régi víkendházat.

Pedig Ferencnek fontos lenne, hogy a környéken maradhasson, ugyanis a Frankhegy tartja el. “Kertrendezéssel foglalkozom, a környékbeli telkeken dolgozom. Nem hirdetem magam sehol, szájhagyomány útján terjed a hírem” – mondja, majd hozzáteszi: szinte mindenkit ismer a környéken. “A szomszédban épp egy híres vízilabdázó villája épül. Felkapott környék ez” – mondja. A hegynek ezen a részén már van vízvezeték-hálózat, ami a budaörsi részről hiányzott, így gombamód szaporodnak az új lakóházak.

“Ha holnap mennem kéne, még tudnék hová menni, mert ismerek valakit a környéken, aki megint csak szívességből hagyná, hogy használjam a víkendházát, de valahogy hosszú távra is rendezni kéne a lakhatásunkat” – gondolkodik Ferenc, majd elmeséli, hogy fogadott fiával már megnéztek egy házat egy elöregedő Zala megyei kis faluban. Lett is volna pénzük megvenni, tetszett is, mégse mentek bele az üzletbe. “Mit csinálnék én ott? Mennék közmunkába?” – magyarázza a férfi. Szerinte ezért választják sokan a város peremén letelepedést. Ha rosszabb körülmények között is ugyan, de közel maradnak a munkához.

A homoki dűlők sajátos világa

A Budai hegyeket elhagyva az Alföldre vesszük az irányt másnap, amikor a Budapesttől délkeletre, a négyes út mentén fekvő Pilisre igyekszünk. Ide szintén sok ember menekül, ha nem sikerül már fenntartható lakhatást találnia Budapesten.

A 12 ezres kisváros peremét – a külterületet – homoki dűlők alkotják, ahol régen bortermelés folyt, mostanra azonban csak a kisebb-nagyobb telkeken álló présházak utalnak erre. Ezeket kezdték megvásárolni vagy bérelni – és ezzel együtt lakhatóvá alakítani – a fővárosból, vagy éppen Pilisről kiszoruló emberek.

A dűlőket a város főbb ütőereit jelentő utcákon, a központtól kifelé végighaladva lehet elérni. Az aszfaltos út egyszer csak homokosra vált, és egy sokkal ritkábban beépített, romos vagy felújított kis házakkal szegélyezett területen halad keresztül. Mindegyik dűlőnek más-más neve van.

A pilisi homoki dűlők világa egyfajta olvasztótégely. Vidékről a főváros felé igyekvő munkások, Budapestről kiszoruló szegények és saját otthont építő fiatalok lakják.

Az egyszerűen csak “Homoki Egyes” névre keresztelt dűlőn, egy több méteres fenyőkkel körbenőtt, árnyékos telken álló fehér falú kis házat vásárolt meg egymillió forintért Katalin, aki Budapest 7. kerületéből hozta a családját Pilis külterületére.

“A Garay utcában béreltünk egy ingatlant, de a főbérlő eladósodott, a bank pedig lefoglalta a lakást” – magyarázza Katalin, miért kellett menniük az előző helyről. Ezt a lakást rezsivel együtt összesen havi 150 ezer forintért bérelték, és egy nagy család lakott benne: Katalin, a férje, két kamasz fiúk és Katalin 15 éves lánya, aki nagyon korán, 15 évesen lett anya. Az ő gyerekét – egy kisfiút -, Katalin vette gyámság alá.

Éppen a Katalinékkal élő kisgyerek miatt lett égetően sürgős megfelelő lakást találni, amikor kiderült: a Keleti Pályaudvar környékén lévő lakásból – hét év ott töltött idő után – költözni kell. Ha ugyanis nem sikerül ezt megoldani, félő, hogy a gyámhivatal elvette volna Katalinéktól a kis Noelt.

“Esély sem lett volna rá, hogy gyerekekkel együtt találunk valamit Budapesten, egy háziállatot előbb hagynak beköltözni a tulajdonosok, mint egy kisgyereket” – mesélt budapesti albérlet keresési tapasztalatairól Katalin a kapujában állva.

A mentőötlet végül egy ismerőstől jött: miért nem néznek valamilyen eladó házat Pilis külterületén, ahol ő, ez az ismerős is lakik. Egy ingatlanos oldalon találták mostani otthonukat, aminek az árát részletekben törlesztik.

“Nagyon nehéz volt megszokni Budapest után, hogy itt tényleg semmi nincs” – mondja Katalin, aki igyekszik családjával rendszeresen bemenni a fővárosba, hogy egy kis színt vigyen a napjaikba. Van, hogy rokonoknál bent is alszanak néhány éjszakát. Katalin férje – a családfenntartó – még mindig Budapesten dolgozik tetőfedőként. Autóval jár dolgozni.

Tudja, hogy túlárazott, de szorította az idő

A Katalintól két utcára lakó Barbara, egy 39 éves nő nincs ilyen szerencsés helyzetben: neki minden nap negyven perc séta, aztán negyven perc buszozás bejutni a munkahelyére, egy budapesti McDonalds gyorsétterembe, ahol takarít.

Barbara a főváros 17. kerületéből költözött Pilisre, miután neki is mennie kellett az előző albérletéből. Egy 17. kerületi átmeneti szálló egyik dolgozója adta ki neki saját házának alsó szintjét, amit aztán a család gyarapodása miatt újra használatba szeretett volna venni, ezért kellett kiköltöznie Barbarának. A nő eredetileg pedig azért került átmeneti szállóra, mert miután elhagyta a férjét, nem volt hová mennie.

A Haleszi dűlőn három millió forintért adtak el neki egy szemmel láthatóan nem lakóháznak szánt épületet (amire Barbara hitel vett fel)- ezt csinosítgatják most fiával és az ő barátnőjével, akit a srác már Pilisen ismert meg. Velük van még a lány előző kapcsolatából született kislánya, aki önfeledten játszadozik a házhoz tartozó elég nagy telken.

Barbara tudja, hogy nem csinált túl jó vásárt, de azt mondja, nagyon sürgette az idő. “Két hetem volt, hogy találjak valamit, és semmi tapasztalatom nem volt lakásvásárlás terén. Legalább van fedél a fejünk felett” – mondja.

arbaráék háza, amit három millió forintért vásárolta

Présházból munkásszálló

Barbarával egy utcában egy másik ház előtt leselejtezett iskolabusz áll. Percek múlva, amikor már a ház egyik lakójával, az ötvenes évei elején járó Zoltánnal beszélgetünk, kiderül, hogy egy munkásszálló előtt állunk. Két egymás mellett álló présházat ugyanis megvásárolt egy munkaerő-kölcsönző cég, ami a közeli Üllőn működő multi raktárába toboroz munkásokat.

“Eredetileg szabolcsi, közelebbről nagyecsedi vagyok, de nem nagyon járok már vissza oda, maximum mezőgazdasági idénymunkára” – meséli Zoltán, akit már család se nagyon köt Szabolcsba – feleségétől már elvált, gyerekei pedig szintén eljöttek már otthonról. Fia most épp vele él a munkásszállón, együtt dolgoznak az említett raktárépületben.

A lakásban Zoltánon és fián kívül négy másik ember él, de összesen nyolc ember férne el, és Zoltán szerint hamarosan jönnek is majd: a cégnek folyamatosan szüksége van új munkaerőre, miközben elég gyakran küldik is el a szerintük nem megfelelően dolgozókat. “Ha két napja jönnek ide, még találkoztak volna két fiúval, akik itt könyörögtek, hogy ne tegyék ki őket. Komolyan mondom, megszakadt értük a szívem” – meséli Zoltán, aki pontosan tudja, mennyire szerettek volna megkapaszkodni valahogy a főváros környékén ezek a vidéki srácok.

“Ezek az emberek végigdolgozzák az életüket. Láthattad azt a fiatal hölgyet is, mennyire megerősödött a sok fizikai munkában” – utal Zoltán egy lányra, akit nem sokkal korábban láttunk a ház előtt. Zoltánék három műszakban dolgoznak, munkába pedig azzal a leselejtezett iskolabusszal mennek, amit a ház előtt láttunk. Zoltán a munkáscsapat sofőrje. Ő minden nap, még hétvégente is dolgozik, hogy előbb-utóbb saját albérletbe költözhessen valahol a környéken.

Első saját otthon a homoki dűlőkön

A Budapestről kiköltözők és a vidékről a munkalehetőségekkel kecsegtető közép-magyarországi régióba érkező munkások mellett olyan fiatal családosokkal is találkozni a pilisi dűlőkön, akik első saját otthonukat próbálják kialakítani az egykori présházakban. Az épületek lakóépületként való bejegyeztetése és a lehetőségek szerinti bővítése után egész takaros kis otthonokat lehet felhúzni a nagy telkeken, ahol a gyerekeknek ráadásul álom lehet a gyerekkor.

Éppen 9 hónapos kisfiával találunk otthon egy fiatal, mindössze 23 éves családanyát, aki szívesen megmutatja nekünk épülő otthonukat. Kétmillió forintért vásárolták spórolt pénzükből az egy szoba-konyhás épületet, de ott jártunkkor már állnak a fa tartógerendák, amik a könnyű szerkezetes új lakrészt tartják majd. Enikő büszkén mutatja hol lesz a két gyerekszoba helye.

“Én tősgyökeres pilisi vagyok, és persze nem itt a külterületen szerettünk volna házat venni, de a városban most már a rossz állapotú, romos házak is ennek a többszöröséért kelnek el. Az édesanyámék háza mellett álló házat szerettük volna megvenni, ami nem volt jobb állapotban, mint a mostani, mégis 6 milliót kértek érte. A hiteltől tartunk, ennyit meg nem tudtunk volna összerakni” – magyarázza.

A fiatal családanya ennek ellenére úgy látja, a város szélén, a külterületen is ki tudnak majd alakítani maguknak egy olyan komfortos életteret, ahol öröm lesz majd a gyerekeiknek felnőni.

Akik nem szeretnének már családos életük elején eladósodni, az olcsón elérhető külterületi ingatlanokat vásárolják meg és bővítik kényelmessé, ahogyan az az anyuka is, akivel Pilisen találkoztunk.

Problémát jelent a városnak

A pilisi városvezetést is megkerestük, hogy megkérdezzük, hogy viszonyulnak a külterület egyre gyorsabb benépesüléséhez, megkeresésünkre azonban cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz. Simó Gáborné Hajnal Csilla, a város polgármestere a Magyar Nemzetnek két éve azt nyilatkozta, hogy nagy problémát jelent a településnek a külterületen élő 2-3 ezer ember, és ők is látják, hogy a kiköltözők száma egyre csak növekszik.

Az interjú készültekor már meg sem engedte a város, hogy a lakók bejelentkezzenek a dűlőkön álló házakba, mert azok “mezőgazdasági művelés alatti, zártkertes besorolásban vannak”. Azt mondta, volt idő, amikor a bejelentkezést engedélyezték, de “akkor meg annyian jöttek, hogy az ijesztő volt”.

A dűlőkön élők pedig próbálják kiharcolni az önkormányzatnál, hogy a külterületi körülmények javuljanak. Nagyon szeretnék például, ha az esős időben sártengerré változó homokos utakat az önkormányzat egyszer leaszfaltozná, de anélkül, hogy cserébe bármiről – mondjuk a csatornázásról – le kelljen mondaniuk.