Gabriella otthagyta a főiskolát, hogy Angliába menjen takarítani, most mozdonyvezető

A második önálló vonatvezetésén volt túl a rácalmási Waller Gabriella, amikor beszélgettünk angliai életéről. Napsütéssel akarta ünnepelni a nagy alkalmat, de emlékezetesebb lett az első nap.

„Az orromig sem láttam, akkora köd volt. Nyilván jóval lassabban kellett mennem. Persze izgultam is. Előző este hiába feküdtem le időben, nem bírtam aludni. Kollégák mondták, hogy beülsz a vonatba, és ahogy elindulsz, megnyugszol azonnal. Hihetetlen, de tényleg így van. Baj nem lehet, tudom, mit kell csinálni, ismerem a szabályokat és tudom az útvonalakat” – meséli az első önálló útjáról.

Bár sokan gondolják, hogy Anglia esős, folyton ködös, ez nem igaz. Sokkal többször süt a nap, és ha esik vagy köd van, az általában csak rövid ideig tart. Gabi azonban az év leghosszabb ködjét fogta ki. Még másnapra is jutott belőle, de a munkát már napsütésben fejezte be.

Azt hittem, zenét hallgat vezetés közben.

„Itt nem lehet.

Én még kezdő vagyok, nem is kell semmilyen zaj, végig koncentrálnom kell a feladatomra.”

Gabi hat éve vasutas. Angol férje egyik barátjának felvetésére jelentkezett először a peronra. Felvették és dolgozott évekig, mígnem ő is tovább akart lépni, ahogy a legtöbb munkatársa, kalauznak vagy mozdonyvezetőnek.

Két éve vágott neki a hosszú és kemény felvételinek.

– meséli, mekkora volt a tét.

Itt az alapvető képességeit figyelték. A koncentrációt például úgy, hogy fél órán át kell nézni egy képernyőt, amin szürke négyzetek villognak, néhányszor feketére vált, akkor meg kell nyomni egy gombot. Mutattak nekik zsúfolt utcai képeket is pár másodpercre, majd meg kellett mondaniuk, mit láttak, bicikliseket, motorosokat, gyalogosokat vagy autósokat. Ami neki sem sikerült, hogy két joystickje volt, egyikkel jobbra és balra, a másikkal föl és le lehetett mozogni. A képernyőn mozgó vonalat kellett kísérni, összehangolva a két botkormányt.

„Én nem játszom soha Playstationnel, az én 'joystick-képességeim' kevésnek bizonyultak itt. Szerencsére nem volt más feladat, amit nem tudtam.”

A legnehezebb a KRESZ volt.

Megtanulták a legfontosabb közlekedési szabályokat. Ahogy azt is, mit kell csinálni, ha lerobban a vonat, nem jó a fék, mi a teendő, ha tűz van vagy olyat látnak, ami nem tűnik szabályosnak. De azt is, hogy mit lehet tenni, ha valaki leugrik a vonat elé.

„Ha mész 120 km/órával, nem tudod megakadályozni a tragédiát. Megnyomod a vészféket, a vonat megáll előbb-utóbb, de az óvatlanul elé lépő ember előtt sajnos nem lesz képes” – magyarázza, arra kell készülni, hogy itt nem tehet semmit. A munkaadójuk egy ilyen eset után nem sürgeti őket vissza a munkába, addig maradhatnak távol, amíg feldolgozzák a történteket. Arra is figyelnek, hol volt esetleg baleset, igyekeznek másfelé küldeni a mozdonyvezetőt, ha visszatér.

Elmesélte, hogy tavalyelőtt Skóciában kisiklott a vonat, mert a hegyekben megcsúszott a föld, rá a sínekre és nem lehetett látni időben. Ilyen esetekben, ha a mozdonyvezetőnek is baja eshet, akkor a jegyellenőr tudja, mi a teendő, kit kell értesíteni, mit kell tenni az utasokkal.

Gabi szerint a szabályok tanulása azért volt a nagyon nehéz, mert hiába jó már az angolja, a rengeteg szakszóval meggyűlt a baja.

Eddig egyébként ő a harmadik, aki levizsgázott, a többiek még a vezetést gyakorolják. Azért húzódott el két évre a képzés, mert pont az elején szakított félbe mindent a Covid.

„Én első nap vezettem oktatóval, másnap váratlanul bejelentette a lezárást a miniszterelnök, Boris Johnson. Márciustól egészen augusztusig otthon ültem, teljes fizetésért, Angliában a tanuló mozdonyvezetőket is fizetik. Nem panaszkodhatok, mások elvesztették a munkájukat vagy csak 80 százalékot kaptak. Én meg 100 százalékot, és semmit nem kellett csinálnom.”

Amióta munkába állt, heti négy napot dolgozik. Kilenc és fél óra a leghosszabb nap, de van, hogy csak hat.

Mindig irodába vágyott, de rájött, hogy nem való neki

Gabi egész más irányba indult Magyarországon. Informatikát tanult, főiskolára járt. De utolsó évet feladta, édesapja legnagyobb bánatára.

„Apukám kiborult, amikor mondtam, hogy nem érdekel az informatika, elmegyek szerencsét próbálni és kimentem Angliába takarítani 2011-ben.”

Előtte volt már egy kicsit kint bébiszitterként, de szülei hívására akkor még hazament. Végül megelégelte a fizetéstől fizetésig egyensúlyozást, úgy érezte, külföldön jobb, ad még egy esélyt Angliának.

Egy hónapig takarított egy kis hotelban, aztán talált egy jó eladói munkát, ott másfél évig dolgozott. Megjött a szerelem is közben, férjhez is ment 9 éve. Apósának volt egy takarítócége - áthívta, jobb fizetésért. Aztán rátalált álmai munkájára.

„Kaptam egy irodai munkát egy futárszolgálatnál. Én vettem fel a rendeléseket, én jártam utána az eltűnt csomagoknak. Mindig irodista akartam lenni, de meguntam, hogy mindig ugyanazt csináltam 9-től 5-ig.”

Innen jött tehát a vasút 2016-ban.

Sportkihívásokban megállíthatatlan

Nem sokkal azután, hogy kiköltözött Angliába, követte őt a húga. Niki. Ő figyelmeztette ugyan a nővérét, hogy az új, boldog élet növeli a kilókat, Gabi azt mondja, ezt meg sem hallotta.

„Én otthon kézilabdáztam általános iskolától. Amíg ki nem jöttem, heti 2-3 edzésem és egy mérkőzésem volt. Próbáltam ezt folytatni itt is, de ahhoz mindig Londonba kellett volna utazni. Ami egy óra vonattal, és nehéz lett volna összehangolni a munkámmal. Pár évig így nem csináltam semmit. Viszont ki kellett próbálnom minden új finomságot, a rengeteg angol gyorskaját is.”

Húga egyszer csak úgy döntött, befizeti őket egy futásra, rögtön egy félmaratonra.

„Te se futottál 5 kilométernél többet életedben, meg én sem, mi lesz ezzel?” – kérdezte meglepődve Gabi. A válasz az volt, van még idő felkészülni. Novembertől márciusig edzettek, heti két-háromszor futottak, de sosem többet 18 kilométernél. A versenyen azonban sikerült a 21 kilométert teljesíteni és ez el is indította Gabit az újabb szenvedély felé.

„Amikor célba ér az ember, akkor boldog, hogy meg lehet ezt csinálni, és már tervezi is a következőt.”

Az első versenyek egyikén

Aki ezt lefutja, kap érte egy speciális érmet.”

Mindig a férjével mentek ezekre a maratonokra, ez volt a nyaralásuk is, a férje élvezte a városnézéseket, az éttermeket.

A közös utaknak egy váratlan tragédia vetett véget 2019-ben.

Április elsején akárkinek mondta, mi történt, mindenki azt gondolta, viccel. És zokogva mondta, hogy sajnos nem.

„Pár hétig csak néztem a plafont, és az járt a fejemben, mikor fogok én ebből felébredni? Milyen igazságtalanság ez?”

Egy hónapig nem dolgozott, de úgy érezte, vissza kell menni, mert otthon még nehezebben lehet ebből kilépni. Bármilyen fájdalmas is, tudta, hogy ezt meg nem történté tenni nem lehet.

Sokat fogyott ekkor. A maratonok ellenére is volt még rajta túlsúly, de ekkor kezdett el komolyabban edzeni. Keresett egy triatlonos edzőt és felkészült az első Ironman versenyére.

„Azt hiszem, az segített igazán a gyászban, hogy a sport rendszert adott az életembe.”

A koronavírus miatti lezárás alatt úszni nem lehetett járni, de futni, biciklizni bármikor lehetett. Van két kutyája is, velük sokat járt sétálni is.

Végül 36 kilót adott le, most 81 kiló.

„Még leadhatnék 5 kilót, de én már jól érzem magam így. 180 centi vagyok, M-es ruhát hordok.”

Most heti tíz órát edz. Amikor dolgozik, akkor csak egyet, munka előtt vagy után, amikor szabadnapos, heti 3-szor is tud 2-3 órát biciklizni, futni.

Az első triatlonversenyén Nagyatádon vett részt. Tavalyelőtt nyáron épp volt egy kis szünet a lezárásokban, akkor haza tudott utazni. Most Texasba készül.

„Jelenleg be lehet utazni Amerikába. Remélem, áprilisig nem gondolják meg magukat, és meglesz a második Ironman is.”

„Emlékszem az első nap, az egyenruha-átadáson azt mondták, ha valaki kibírja a 6 hónap próbaidőt, akkor élete végéig marad. Úgy tűnik, igaz, 6 év után semmi kedvem nincs elmenni máshova, a mozdonyvezetést nagyon szeretem.”