És ha Jacko esetleg pedofil, Alain Delon meg egy seggfej, akkor mi van?
Van a nagy művész, és van mögötte egy ilyen-olyan – többnyire meglehetősen esendő és töredezett morális talapzaton álló – ember. Nem kell sokáig erőltetni az agyunkat, hogy találjunk szép számmal múltbeli példákat. Ady Endre levelezéséből kiderül, hogy egyszer, miután egy jót szeretkezett Lédával a hálószobában, kiment az előszobában lógó kabátjához a cigarettatárcájáért, és a ruhafogas mellett még gyorsan megdöntötte a szobalányt is. Öt perc alatt. Léda kicsit nehezményezte a dolgot, egy levelében szemrehányást is tett ezért, de hát Ady ettől még nem lesz kisebb költő.
Móricz Zsigmond pedig szinte szó szerint a halálba kergette hűséges feleségét és gyermekei anyját, mert évekig csalta őt egy színésznővel, ingázott a két nő között, míg a feleség besokallt, és megmérgezte magát. Vagy ha a zene műfaja felé evezünk, a világ egyik legjobb komolyzenei témájú filmje, az Amadeus épp azt a problémát feszegeti, hogy bár Mozart egy megbízhatatlan, modortalan nőcsábász volt, a zenéjéből akkor is árad az az isteni hangzás, amelyet a legistenfélőbb kortársai sem tudtak még csak megközelíteni sem.
A művészi nagyság tehát nem egyenlő az emberi nagysággal. Soha nem volt az, és soha nem is lesz az. A művészethez amúgy is kell egy nagy adag, jó értelemben vett “becsavarodottság”, vagyis egy az átlagostól eltérő, a határokat feszegető gondolkodásmód, amely sokszor együtt jár az erős érzelmi hullámzásokkal, a zabolátlansággal, az izgalomkereséssel és az önromboló szélsőségekkel.
Számtalan hatalmas művészünk élte le úgy az életét, hogy a mai feminista, meg érdekvédő, meg píszí, meg fene tudja, milyen mozgalmak nemhogy Cannes-i életműdíjat nem adnának neki, de még a kapa földet is sajnálnák a sírjukról. De ettől még ezeknek a művészeknek a sorait olvassuk, a zenéjét isszuk, a filmjein andalodunk. Ezek az emberek a tehetségükkel a mi lelkünket szolgálják. Igazságtalan lenne elvárni tőlük, hogy mindemellett még csupa szív, csupa erkölcs jófiúk és jólányok is legyenek, vagyis jobbak, mint mi. Ők is emberek, kész.
Alain Delon tehát művészként szerintem teljes joggal kapja meg az Arany Pálma életműdíjat Cannes-ban.
Az egész életét a mi szórakoztatásunknak szentelte – ennyi filmet leforgatni nem kis munka ám, és nemcsak móka-kacagásból áll –, nők generációinak testesítette meg az egyik legszebb férfiideált, akit valaha is a földre teremtettek, és amikor azokkal a kék szemeivel belenézett a kamerába, szerintem nem volt néző, aki ne érezte volna legalább pár pillanatra, hogy megüdvözült.
Amiket meg kamerán kívül csinál és összehord, azért kapja csak meg a magáét a neten, meg a bíróságon, meg mindenhol. Ennyi.
