Én nem ezt a jövőt képzeltem el magamnak
Folytatjuk "menni vagy maradni" sorozatunkat. Rengeteg újabb levelet kaptunk, különböző sorsokról és véleményekről.
Továbbra is szívesen helyet biztosítunk minden érvnek és az ellenérveknek.
Mostani levelünk írója nagyon is maradt volna, és azt írja, mérhetetlenül dühös azokra, akik miatt szerinte végül más utat kellett választania.
Nem fogom feleslegesen szaporítani a szót, a két kivándorlásról szóló levélre reagálnék a saját kis történetemmel, gondolataimmal. Engem nem tölt el boldogsággal a tudat, hogy messze vagyok a szüleimtől, még ha egy jobb jövő elé is nézek így.
22 éves vagyok, Budapesten nevelkedtem, egyedüli gyerekként, szüleimmel, akikkel átlagos életszínvonalon éltünk, de - még ha olykor küzdelmek árán is, mindent megadtak nekem, amit csak tudtak.
Erdélyben születtem, egészen baba koromban költöztünk Magyarországra, de nem azért mert "hú de menő itt", vagy mert éppen annyira vágytak volna ide, hanem mert a szükség úgy hozta, és a szüleimnek fontos volt, hogy nekem jobb életet biztosítsanak, mint amire az akkori Romániában lehetőség volt. Néha hihetetlen, de akkoriban - kb. 20 éve - Budapest még ideális célpontnak számított erre!
Tehát elköltözünk, magunk mögött hagyva a nagyszülőket, akik minden egyes alkalommal amikor sikerült visszalátogatni, könnyes szemmel intettek búcsút gyermeküknek és egyetlen unokájuknak. Húsz év alatt ebből annyi változott, hogy időközben felnőttem, és megértettem mennyire fájdalmas ez nekik.. évente egyszer látni azokat, akik talán a legfontosabbak számukra.
Gimnázium befejezéséig köszöntem szépen jól voltam - Budapest jó hely, mindent ismerek, rengeteg ismerős, bulik, stb.
Ezután kezdődtek a bajok. Bár még mindig szerettem a laza bulis életet, amit Budapest kínált, rá kellett jönnöm, hogy bizony jól meg kell gondolni, hogy mi lesz a következő lépés - tanulni akartam, felsőfokú szakképzés egyetem, diploma, amit majd egy jó munkahely követ. Bele is fogtam, suli mellett diákmunkát vállaltam, aztán rájöttem, hogy ez így (legtöbb esetben) nagyon nem kivitelezhető.
Egy idő után világossá vált, hogyha nem szeretnék az "alacsony fizetés - drága megélhetés" ördögi kettősében megöregedni, akkor lépnem kell - különben sakk-mattot kapok az élettől, és akkor nézhetek majd nagyokat.
Na és mi mást csinálhattam volna? Csatlakoztam ahhoz a sok százezer fiatalhoz, akik a jobb élet reményében elköltöztek külföldre. Új életet kezdtem, mindent a nulláról, egy teljesen más kultúrában, más nyelvterületen, először egyedül az életemben. Mert külföldön már nincs ott anyuci vagy apuci, hogy támogassanak, hogy legyen kinek a vállán kisírnod magad, ha úgy érzed elvesztél, nem találod az utad, hiányzik az otthonod, a szüleid, a rokonaid... Magadnak kell boldogulnod, bármilyen nehéz is.
Bevallom, egyrészről szeretem ezt az új életet - rengeteg új impulzus, új emberek, új kultúra, élvezem, hogy magamnak kell boldogulni, új dolgokat tanulok, röviden: megtanulom milyen önállónak lenni. De aztán ahogy egy kicsit egyedül maradok, és van időm gondolkodni, eszembe jut, hogy a szüleim mennyire aggódnak értem minden pillanatban, amikor nem vagyok ott, eszembe jut, amikor anyukám könnyekkel teli szemmel integetett nekem a reptéren, mikor eljöttem, és az is, amikor apunak intettem búcsút tudva, hogy most jó ideig nem fogom látni őt sem.
És akárhányszor eszembe jutnak ezek, legszívesebben nekimennék azoknak, akik miatt ez az ország ott tart, hogy sokan szinte menekülnek innen, és kérdőre vonnám őket mindenért. A rendszer elcseszettségéért, mert ez így igenis elcseszett. És akárhányszor erre gondolok, mérhetetlen düh tölt el.
Mert NEM, én nem akarom bántani a szüleimet azzal, hogy évente egyszer látnak, mert dolgozni kell, nem akarom látni édesanyám szemeiben a könnyeket minden alkalommal, amikor vissza kell mennem, nem akarok fájdalmat okozni nekik azzal a jövőben, hogy majd talán az unokájukat is csak évente egy vagy alig néhány alkalommal láthatják.
Én nem ezt a jövőt képzeltem el magamnak, a családomnak. De rá vagyok kényszerítve, rá vagyunk kényszerítve, és be kell érnünk a végeláthatatlan skype-olásokkal, telefonhívásokkal, és a tudattal, hogy nem mindig lehetünk a szeretteink mellett bármikor, amikor szeretnénk, vagy épp amikor szükségük lenne ránk.
Köszönöm, ha elolvastátok!
Mária
Miért költözöm haza? - A sorozat vitaindító írása
Miért nem költözöm haza? - A sorozat folytatása
Ha neked is van véleményed, megosztanád másokkal, miért mentél/mennél el, vagy miért maradsz, a másikat tiszteletben tartva írd le kommentben, vagy küldd el nekünk az [email protected] címre.
Nyomj egy lájkot, ha érdekesnek tartod a vitát!