„Én még nyaralni se szeretek elmenni innen” – a Havanna lakótelepről egy apró, vendvidéki községbe költöztek, és nem bánták meg
Kétvölgyön járunk, egy alig 100 fős településen Vas megyében. Még nincs reggel 8 óra, vacogva ülök be az autóba, hogy a pár percnyire lévő Völgylak Vendégházhoz induljak. Szürke, álmos reggel a mai. Az erdők közötti kis úton kacskaringózva hamar odaérek Virág Nikolettához és férjéhez, Tamáshoz. Tomi éppen a reggelivel indul útnak, egy másik vendégházba is ők szállítják az ételt. Kedvesen fogad, mosolyogva mutat a házuk ajtaja felé, hogy menjek csak be, a felesége már vár engem. Az udvar minden szeglete, minden tárgya mesélni tudna. Bekopogok a nagy zöld ajtón, Nikol már nyitja is.
Meleg, csendes otthon ez, hatalmas kályhával a konyhában. A szürkeséget és a vacogást az ember ide már nem tudja magával hozni. Nikol rögtön leültet a konyhaasztalhoz, letesz elém egy nagy tálca melegszendvicset és egy pohár teát.
Nikol és Tomi nem mindig élt itt a vendvidéki községben. 2012-ig Budapesten laktak, egy kocsmát vezettek a Havanna-lakótelepen. Aztán be kellett zárniuk a helyet, és úgy döntöttek, új életet kezdenek valahol vidéken.
„36 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Tomival. Miután megszülettek a gyerekek, sokat jártunk raliversenyekre. Ezeket többnyire vidéken, erdei utakon rendezték. Imádtuk ezt a közeget, így az évek során kialakult bennünk, hogy egyszer majd szeretnénk vidékre költözni. Aztán 2012-ben, amikor bezártuk és eladtuk az üzlethelyiségünket. Útnak indultunk az Őrségbe, hogy körbenézzünk a kis falvakban” - meséli Nikol.
Először nem a Vendvidéket célozták meg. Több települést is bejártak, de nem találták meg az igazi otthonukat. Aztán az ingatlanosuk egyszer csak szólt nekik, hogy az egyik ismerőse eladná a kétvölgyi házát. Nikolék megnézték és beleszerettek.
„Őszintén szólva nem volt konkrét célunk, nem tudtuk, hogy mit szeretnénk csinálni. Úgy gondoltuk, hogy közel van Ausztria, Szlovénia is, majd csak találunk valami munkát. Én már Budapesten is sütöttem kenyereket magunknak, illetve készítettem kis mennyiségben lekvárokat, szörpöket. Itt nekiláttam nagyobb tételben készíteni, vásárokba jártam” - mondja Nikol.
Az első két évük azzal telt, hogy szépítgették a házat. Az egyik, telken lévő kis házat is felújították. Vendégháznak szánták, leginkább a gyerekeiknek, akik ekkor már felnőttek voltak, így nem tartottak velük. Nikolék úgy gondolták, hogy amikor meglátogatják őket, lesz egy saját kis kuckójuk.
„Ez persze nem így lett, mert szívesebben voltak velünk itt a házban. Aztán úgy gondoltuk, hogy akkor megpróbáljuk kiadni a vendégházat. Egy futás során bevillant a név: Völgylak. Ezek lettünk mi.
Budapestről az Őrségbe költözni nem kis váltás. A nagyváros zaja, a rohanás, a rengeteg ember hirtelen mind eltűnik. Marad a csend és a nyugalom. Olyan, mintha teljesen belassulna az idő. Itt máshogy mennek a dolgok, és ezt bizony meg kell szokni.
„Már a költözésnek is voltak érdekes pillanatai. Egy nagy teherautóval jöttünk, elkezdtünk lepakolni, mire egyszer csak megláttuk, hogy jön egy fickó, lekap egy dobozt az autóról és elindul be a házba. Megszeppenve néztük, mire ő csak annyit mondott: »Sziasztok, Gabi vagyok és segítek!« Soha nem láttuk, nem ismertük korábban. De ez a férfi jött, és segített nekünk. Ez az élmény, úgy gondolom, meg is határozta a mostani életünket” - meséli Nikol, aki hozzáteszi: nagyon szeretik a helyi embereket, ugyanakkor úgy gondolja, hogy egy kicsit mégis remeteéletet élnek.
„Imádjuk a vendéglátást, szeretjük, ha jönnek hozzánk a vendégek, de olyan jó így kettecskén eléldegélni. A legjobb, amikor csendben építgetsz, alkotsz, faragsz, olvasol, kirándulsz” - fogalmaz.
Közben nyílik a bejárati ajtó, Tomi is hazaért már, sőt, éppen a következő adag kenyeret készül bevetni a kemencébe. Csatlakozom hozzá. Gyakorlott mozdulatokkal borítja ki a kenyereket a szakajtóból, bevágja a tetejüket, majd egyenesen a kemencébe tolja. Ötven perc alatt sülnek meg a kovászos cipók. Tomi ezalatt csillogó szemekkel, elképesztő rajongással és szakértelemmel mesél nekem a kenyérkészítés titkairól. Nem tanulta ezt sehol, nem is csinálta korábban. Amióta ideköltöztek, kikísérletezte, hogyan lehet számukra a legjobb, legfinomabb kenyeret elkészíteni. És nem csak azt, készül ebben a kemencében sok más finomság is, szeretnek kísérletezni.
„Volt egy kocsmánk a Havanna-lakótelepen. Imádtuk. Évekig ugyanazok az emberek jártak hozzánk, rengeteg történetet hallottunk, sokféle emberi sorssal találkoztunk. Aztán folyamatosan romlani kezdett a közhangulat, egyre több lett a balhé, és nem csak kocsmai verekedések voltak. Előkerültek a kések, a viperák, aztán megjelent a drog is. Nem volt már ugyanaz a közeg. A 2010-es évek elején, amikor betiltották a játékgépeket, bezártunk. A legjobb döntés volt, hogy idejöttünk” - mondja.
Hamarosan a kenyér is megsült, kiveszi őket, lefújja a tetejüket vízzel, és már lehet is csomagolni. A friss kenyereket hamarosan ki is szállítják. A környező településeken ugyanis rengeteg család asztalára kerül az ő kenyerükből. Na meg persze a Nikol által készített finomságokból.
A házaspár pont ilyen életre vágyott, mint amit most élnek. Rendszeresen sütnek az embereknek a falunapokon is, a környéken sok helyre hívják őket, nemrég már workshopot is tartottak, amin a kovászos kenyér készítésének csínját-bínját tanították meg az érdeklődőknek. Nikol még egy gyermeknek szóló verses köteten is dolgozik, és nagy álma egy receptkönyv is. Azt mondják, gazdagok ugyan nem lesznek, de megélnek a vendégházból és az általuk készített termékek eladásából. A nyugalmat, a csendet és ezt a szerető közeget viszont már nem cserélnék el semmiért sem.
