Elsodorta a víruspánik Európát, és ez irtózatosan sokba fog kerülni
Fejvesztve menti a menthetőt az unió, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a károkat saját maga okozta. Mai bejelentés, hogy iszonyatos pénzeket pumpál bele az EU a gazdaságba, "a bizottság első körben 37 milliárd eurót oszt ki a strukturális alapok maradékából. Úgy utalja el előre ezeket a pénzeket Brüsszel, hogy nem kell előre megpályáztatni, elbírálni és igazolni a pályázatokat. Nekünk például 200 milliárdot adnak. Érzik, hogy valami nagyon rossz történt, és még sokkal rosszabb lehet a helyzet, ha nem lépnek. Lehet, hogy ez is kevés lesz.
Jelenleg úgy tűnik, hogy a járvány kezelésének két egymástól élesen különböző módja merült fel a világban, és ezek közül az egyik már akkor kimúlt, mielőtt széles körben alkalmazni lehetett volna.
Többek szerint pedig Európa és Amerika számára ez lehetett volna a gazdaságilag és pszichológiailag is megfelelő út, arról nem is beszélve, hogy alkalmas is lett volna rá, és a fennálló politikai-gazdasági rendszert, legfőképp az Európai Uniót is erősíthette volna.
Nézzük, mi a két út:
Az első, amit Kína pár héttel a járvány elindulása után, de láthatóan még nem túl későn, Dél-Korea és főként a kisebb városállam-szerű, államkapitalista vagy ahhoz közeli rendszerben élő országok alkalmaztak: lezárás, karantén, megfogni a vírust minél kisebb területen. A kínaiaknak a késlekedés miatt ezt a lezárást elég nagy területen kellett végrehajtaniuk, Dél-Koreának nem volt szerencséje a keresztény szekta totálisan felelőtlen magatartása miatt, de ők is nagyon hatékonyan léptek fel, amikor látták, hogy nagy a baj. Hongkong, Szingapúr is hamar lépett, de talán a legprofibban Tajvan járt el, ők úszták meg talán a legolcsóbban a Covid-19 járványt.
Mondhatjuk persze, hogy igen, de ők már tanulhattak a 2003-as SARS-járványból, volt arrafelé MERS vírus okozta pánik is, bár csak néhány országban jelent meg, és igen, tanultak is belőle, már aki persze. (Kína kevésbé, de most talán már sikeresebb lesz, bár kétséges, hogy a kommunista diktatúra mennyire rugalmas, és mennyire tud eltekinteni a rá jellemző hazudozásról, titkolózásról, és mennyire tekinti partnernek a saját állampolgárait) Az látszik, hogy az említett országok két dolgot nagyon megtanultak a korábbi fertőzésekből: baromi gyorsnak kell lenni, nagyon hatékonynak, tesztelni sokat és izolálni a betegeket, a gyanúsakkal meg karanténba. Jó, lehet erre azt mondani, hogy egy olyan sziget, mint Tajvan, egy kicsi városállam, mint Szingapúr vagy épp egy félszigeten fekvő Dél-Korea sokkal hatékonyabban be tud zárkózni. Igen, ez igaz, de emellett ők még olyan, az államkapitalizmushoz közel álló vagy még talán azt meg is haladó rendszert üzemeltetnek, amely nagyon is alkalmas erre, ráadásul pontosan tudják, mit követelhetnek meg a lojális állampolgáraiktól, és hát elég sokat. De: nem állították le a gazdaságot.
Három dolog találkozik tehát a távol-keleti államkapitalizmusban, ami szerencsés járvány idején:
a hatékony állam, a lojális állampolgár és jól működő tőkés gazdaság. Ez a három dolog kell úgy tűnik, ahhoz, hogy sikeres legyen a vírus elleni küzdelem, és viszonylag hamar megállítsák a járványt.
Nem véletlen, hogy a WHO szakembereinek megtetszett ez a harcmodor, és a helyszínen tanulmányozva ezt ajánlják mindenkinek: tesztelés és karantén. De igazuk van-e? Úgy értem, abban, hogy mindenkinek ez (lett volna) a járható út.
Mi történt Európában?
Az európaiak hasonló járvánnyal 100 éve találkoztak utoljára. Az azóta rendszeresen felbukkanó influenzával kontinens lakói megbarátkoztak, ami nem jelenti azt, hogy ne halna bele évente sokezer idős és beteg ember a szövődményeibe, csak épp hozzászoktunk, köztünk jár telente, nem félünk tőle, átvészeljük, ki könnyebben, ki nehezebben. A britek erre (is) hivatkozva mondták azt, illetve Boris Johnson tanácsadói, hogy a legjobb nem az elzárkózás lenne, ami valószínűleg nem is menne (mondták az elzárkózásukról híres britek, akik épp most lépnek ki az unióból is), hanem jöjjön csak ez a vírus, a társadalom 80 százaléka meg se érzi, a maradék húsz százalék megbetegszik ugyan, de valószínűleg csak 1-2 százalék lesz a mortalitás. Hogy kialakul-e a nyájimmunitás, az ebből a szempontból épp másodlagos kérdés, de lehet rajta vitatkozni. Johnson ezért is mondhatta azt, hogy próbáljunk megbarátkozni a gondolattal, hogy elveszíthetjük a szeretteinket.
Mi következett ezután a briteknél?
Lett nagy felháborodás, tiltakozás is, a kormány pedig eléggé egyedül maradt ezzel, azóta fokozatosan kénytelen engedni, főleg azután, hogy Európa valami egészen más irányba fordult. Már aki fordult bármerre, ugye. De nem zárták be az iskolákat, nem tiltották be a tömegrendezvényeket és nem állították le a gazdaságot. Jelenleg "a brit kormány felülvizsgált ajánlása az, hogy aki az új koronavírusra jellemző tüneteket észleli magán, vagy hozzátartozójának vannak ilyen tünetei, családtagjaival együtt 14 napig ne hagyja el otthonát, lehetőség szerint még vásárlás céljával sem". A későbbiekben "arra fogja kérni a 70 évnél idősebb összes brit állampolgárt, hogy maradjanak otthonaikban, és ne fogadjanak látogatókat. Az érintettek élelmiszer- és gyógyszerellátását házhozszállítással fogják megoldani."
A kontinens eközben elsodródott egy teljesen más irányba, és ennek több oka volt.
Az olasz események ugyanis felülírtak mindent, és Európa - joggal vagy sem, ez már mindegy - elkezdett rettegni. Ez volt az, amiben utoljára volt egységes ez a kontinens, a pánikban és a rettegésben.
Már az olasz politika (háttérben a sunyin leselkedő Salvinivel) sem vállalhatta be, hogy végigengedi az országon a vírust, mert attól tartott, hogy azonnal belebukik. És ez így is lett volna valószínűleg. Az olasz példa pedig ragadós volt, pár tucat vagy száz fertőzöttnél számos ország elkezdett bezárni, lezárni, kizárni, hátha ez a távol-keleti módszer bejön, és akkor megúszhatjuk, mint Kína.
Közben sokan feltehették a kérdést: hol van az Európai Unió?
Hát az, kérem, sehol, mintha nem is volna. A nemzetállami reflexek azonnal működni kezdtek, és semmi jele nem volt az első olasz eseményeknél akár, hogy az unió valamit is egységesen akarna dönteni, megmozdulni, lépni.
Pedig akár lehetett volna segíteni az olaszoknak orvosokkal, ápolókkal, szakemberekkel, eszközökkel, építeni járványkórházat uniós pénzből, bármi. Vagy netán: leülni, és közösen átgondolni, hogy mi a legjobb megoldás.
Ugyanis ami történt, talán a legrosszabb varia lett.
Európa sodortatta magát az eseményekkel, egyre jobban beparáztatta a polgárait, a politikusai gyávának bizonyultak és tehetetlennek, legkevésbé egy magabiztos és egységes konglomerátum képét mutatta. Teszetoszaság, sunyi várakozás és egyéni ambíciók miatt a közös fellépés híján kapkodva-kényszerűen születtek sorban a tagállami döntések, fel se mérve, hogy melyik milyen következménnyel jár. Hát még együtt az összes.
A tagállamok bezárkózása széttépte a szabad munkaerő- és tőkeáramlást, de főként a kereskedelmet, és ami a legrosszabb: magát az EU-t. Fizikailag és pszichésen egyaránt.
Dominóelvszerűen dőlt és dől be a turizmus, a légi- és egyéb közlekedés, a feldolgozóipar, a szolgáltatóágazatok, a karanténnal a vendéglátás és a kultúra, az iskolabezárásokkal pedig egy rakás szülő kényszerül otthonra vagy home-office-ba, ami azért jelentős kiesést jelent (ne gondoljuk, hogy minden cég meg tudja oldani az otthoni munkát 100 százalékig, sokan fizetnek fele munkáért fele bért, és hasonló öszvér megoldások születnek). Már megkezdődtek az elbocsátások, hitelválság is lesz, az államnak be kell avatkozni, a kisebb cégek 1-2 hónapot se élnek túl, ha nincs bevételük, és ezek a szektorok főleg kkv-kból állnak.
De már látszik, hogy a nagyobb cégek is megérzik a válságot, bezárnak autógyárak, és ki tudja, hol lesz a vége?
Sokak szerint, ami 2008-ban volt, az kismiska lesz ehhez képest, és lehet, hogy igazuk is lesz. Totális gazdasági válság van készülőben, olyan visszaesés, amit még nem tudunk felmérni. A következményei pedig beláthatatlanok.