Dögunalmas rinyafesztivál durva rasszizmusvádakkal – Harry és Meghan dokumentumfilmje övön alulibb, mint hittük

A Netflix a hírek szerint 100 millió dollárt adott Meghan Markle-nak és Harry hercegnek a szerelmükről és a Megxitről szóló, hat részes dokumentumfilmért. A rendező (a második, az első anno kilépett a projektből) a kétszeres Oscar-jelölt dokumentumfilmes Liz Garbus, akinek neve többek között A szolgálólány meséje utolsó évadát is fémjelzi.

A Harry & Meghan első három részét ma mutatták be, napra pontosan három hónappal II. Erzsébet halála után. Mivel a produkcióról már hetek óta rengeteg szó esik, és a Harry-Meghan saga is legalább három éve, a „kiugrásuk” óta tart, nehéz ezt az első, három órányi anyagot a kontextus nélkül értelmezni. Főként úgy, hogy bevallom: én végigunatkoztam az egészet, pedig a téma érdekelt. És mégis. Ettől függetlenül megpróbálom a produkciót szigorúan filmes „termékként” nézni, vagyis úgy, hogy mint dokumentumfilm (ez a megjelölt műfaja) mennyire hiteles, mennyire alátámasztott, mennyire hatásos, mennyire mond újat, és mennyire igyekszik legalább valamennyi egyensúlyt fenntartani, azaz a narratívát kontextusba helyezni, és éreztetni, hogy van másik oldal is.

Az, hogy a Harry & Meghan egyoldalú (végül is a saját sztorijukat mesélik el), nem meglepő. De hogy ennyire, az azért igen. Az első rész elején ki is írják, hogy a brit királyi család egyetlen tagja sem volt hajlandó megszólalni a filmben, de az, hogy az interjúalanyok között szinte kizárólag a sussexi hercegi pár fizetett alkalmazottai, illetve különböző „barát”, illetve „szakértő” címkékkel ellátott, teljesen ismeretlen, beszélő fejek szólalnak csak meg, az nem tesz jót a hitelességnek. Három embert ismertem fel: Serena Williams tenisz-sztárt, aki Meghan barátja, és egyetlen mondatot mondott arról, hogy ő ennek az egésznek az emberi oldalát nézi, Meghan anyját, Doria Raglandet, valamint Asleight-t, Meghan féltestvérének, Samantha Markle-nak a lányát, akit elmondása szerint évekig a nagyszülei neveltek, nem Samantha, és később szoros barátságba került Meghannal.

De ezt még meg lehet érteni, hiszen az ő nézőpontjukat az ő munkatársaik, az ő barátaik tudják a leginkább megvilágítani. Az viszont már igen komoly fejrázásra adott okot, amikor körülbelül a felénél rádöbbentem: a Harry & Meghan tulajdonképpen nem is hiteles dokumentumfilm.

És persze szándékosan, az első perctől kezdve arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a „kis szigetre” szinte megváltóként érkező, „fekete hercegnőt”. Azaz Meghant.

Az egész sztori annyira átpolitizált, hogy egy kis rossz szándékkal akár transzatlanti hadüzenetként is lehetne értelmezni. A felvilágosult, független amerikai, félvér nő épp akkor pottyant bele az egykori gyarmat-nagyhatalom életébe, amikor Anglia épp „toxikus vitát” folytatott az Európai Unióval, dúlt a Brexit, fiatal, fekete fiúkat késeltek meg az utcán, és Boris Johnson gyűlöletbeszédeket tartott a migránsok ellen (be is vágják, amit azt kiabálja a tömegnek: „Ez az ország a miénk és vissza is fogjuk szerezni!”)

A Harry & Meghan tehát veszélyesen megemeli a tétet. Ilyen nyíltszíni támadást indítani II. Erzsébet uralkodásának talán legnagyobb és legfontosabb vívmánya, a Brit Nemzetközösség ellen, és Meghan történetét úgy eladni, mintha ő lenne Martin Luther King női reinkarnációja, akit a bőrszíne miatt csinált ki a rabszolgatartó gyarmatok emblematikus intézménye, a brit királyi család – ehhez azért kellett bátorság. Vagy vastag bőr.

Ez valóban újdonság ebben a produkcióban. Ezen kívül viszont nem sok újat tudunk meg. A 2021-es Oprah-interjú panaszáradata ismétlődik, egy kicsit kibomdorítottabban. Mivel az igazságot senki sem ismeri, Harry és Meghan könnyen felépítettek egy narratívát, amelyet én hol felismertem, hol nem, és sokszor igen zavarosnak is találtam. De hogy ez mennyire hiteles, azt nem tudom megítélni. Meggyőző képi és mozgóképi bizonyítékokat sem láttam a három órás műsoridő alatt.

A három óra viszont bőségesen ki volt tapétázva képekkel a házaspár “szerelmi történetéről”. Úgy tűnik, a világ legalaposabban dokumentált love story-ja ez. Már a harmadik randevújukon, a botswanai utazásukon feltűnően sok, és feltűnően profi fotó készült róluk. Ez a folyamatos fotózkodás egyébként kapcsolatuk egész ideje alatt megmaradt. Úgy tűnik, hárman voltak ebben a házasságban is: Harry, Meghan, és egy nulla-huszonnégyes, profi fotós.

A pár elmeséléséből megtudtuk, hogy Meghan élete már 2016 októberétől pokollá vált, amikor kiderült a kapcsolatuk, és “egész Torontót ellepték a fotósok.” (Meghan akkor ott forgatott, és ott is élt). Kiderült, hogy Meghant az anyja nevelte fel, az apjánál csak hétvégente volt, a féltestvéreit, Samanthát és Thomast tulajdonképpen nem is ismerte.

Megtudtuk, hogy Harry Diana halála után nem kapott segítséget és támogatást a családjától a traumája feldolgozására, ezért menekült Afrikába, és ottani barátaiban „egy második családra” lelt, „tulajdonképpen ők nevelték fel.” Kiderült, hogy Harry úgy érzi, “alvajáróként” élt addig, amíg rá nem talált a bátor, humanitárius aktivistára, az édesanyjára annyi mindenben hasonlító, „jószívű, melegséget árasztó és magabiztos emberre”, Meghanra, aki végre felébresztette.

Meghantól megtudtuk, hogy amikor először találkozott Katalinnal, meg akarta őt ölelni, és ez „nem jött ki jól”, mert szerinte Katalin és a többi királyi  családtag „külső merevsége tulajdonképpen a belsőt is tükrözi.” Ismét előkerült a szomorú információ, miszerint Meghannak fogalma sem volt, hogy a királynő előtt pukedliznie kell, nem ismerte az angol himnuszt, és semmilyen segítséget sem kapott a Palota életébe való beilleszkedéshez.

De hát ezeket már hallottuk. Ezerszer, többféle interpretációban, de a lényeg ugyanaz. Ők, ketten a világ ellen. Idilli képek a mostani, kaliforniai életükről, látjuk Archie-t és Lilibetet is, a narancsvörös naplementét, Meghant, amint rózsákat szed a kertjükben, Harry kolibrit csodál a kisfiával. Ma már fantasztikus az életük, szabadságharcuk fényes győzelemmel végződött, boldogabbak, mint valaha. Erről sok-sok home videó van.

Összegzésül: a Harry & Meghan szerintem dokumentumfilmnek csapnivaló és övön aluli. Súlyos ellentmondások és hiányosságok vannak a narratívában, nincs megfelelő képi alátámasztás, manipulatív az egész, és olyan egyoldalú, mint a süllyedés előtt félrebillent Titanic. Mint említettem, propagandafilmnek meg reality-nek elmegy, szappanoperának is akár, de a rasszizmusvádak és az átpolitizáltság miatt még így is keserű szájízt hagy maga után.

Hogy ki, mit hisz el belőle? Fogalmam sincs. Én, a magam részéről töredelmesen bevallom, hogy az egészből egyetlen mondatot találtam igazán hitelesnek. Amikor Harry azt mondta: „Olyan nőt, mint Meghan annyira nehéz találni, mint egy tűt a szénakazalban.”

Na, efelől egy szemernyi kétségem sincs.

(A Harry és Meghan dokumentumfilm-sorozat következő, egyben befejező, három epizódja december 15-étől lesz elérhető a Netflixen).