Döbbenetes sztorik gyűlnek a hálapénzt kérő szülészorvosról

"Sziasztok! Én is el szeretném mondani, hogy a II. Női Klinikán, Dr. P. 2015. decemberében keveselte a hálapénzt, amit a férjem adott neki. A kisfiam 6 héttel korábban jött. Sem a babakelengye, sem a hálapénz nem gyűlt össze. A doktor úr minden nap bejött a szobába, és emlékeztetett a maradék 100 ezerre. Mondván

"legyen bennem annyi becsület, hogy majd behozom a kórházba, mert a kollegák között kiskassza működik".

Tette a látogatásait több mint egy hétig, míg a kisfiam a koraszülött osztályon volt, és jómagam lábadoztam a császármetszésből és a sokkból, amit a koraszülés és a kisfiam látványa az inkubátorban okozott. Még a varratszedésnél is elzavarta a fiatal orvost. A császármetszést sem indokolták meg. Rábeszéltek, mondván, hogy már volt egy császárom. A többi anya is hasonlókat mesélt a folyosón.

Nem adtam neki oda a kért pénzt. Nem mertem szólni senkinek. Ki tudja, hol hozna még össze vele a balszerencse, és bosszulná meg a panaszom? A történet mély nyomot hagyott bennem. Köszönöm, hogy leirhattam. "

És egy másik történet:

"Szeretném elmesélni az én sztorimat. 2014. decemberében elvesztettem egy kisbabát. 5 hetes voltam, mikor elvetéltem. Nagyon vártuk, hogy újra teherbe essek.

2016. február 1-én, kiderült, hogy 5 hetes terhes vagyok. Az orvosom végig kísérte az első terhességem és mivel nagyon szimpatikus volt, egyértelmű volt, hogy ismét ő lesz az orvosom. Szeptember 21-re voltunk kiírva. Tudtam, hogy az orvosom szabadságon lesz. Azt mondta, mindig van jó orvos a kórházban (SOTE II.), nem kell aggódnom. Szept. 20-án hajnalban elfolyt a magzatvizem. Rohantunk a kórházba.

Dr. P. csak a déli órákban jelent meg. (Addig többen is vizsgáltak, mindig más) csak 2 ujjnyira voltam kitágulva. Fájdalomcsillapítót és tágítót nem kaptam, annak ellenére, hogy könyörögtem érte. Azt mondták sétáljak.

17 óra vajúdás után a doktor úr rámförmedt, hogy nem igazán ér rá, igyekezzek már. Egy fájás közben vizsgált meg, és jól "megrángatott", hogy kitáguljak. Azt hittem, hogy ott fogok meghalni. Előre esett a köldökzsinór, mire elkezdett ordibálni, hogy engem műteni kell. Láthatólag nagyon kétségbe volt esve. Kiabált, hogy valaki segítsen neki. Édesanyám mesélte, mert én alig tudtam már magamról. A fájások között elájultam a fáradságtól. Sürgősségi császárral zártuk a napot.

20:52 kor "megszületett" Olivér, 3520 grammal. Csak másnap láthattam. Nem volt hely az újszülött osztályon, ezért a terhes patológiára kerültünk. Semmilyen segítséget nem kaptam.

4 napig voltunk bent. P. doktor mindennap egyszer bejött, és kérdezte van-e panaszom. A hasfájáson és a fáradságon kívül más panaszom nem volt, csak szerettem volna haza menni és elfelejteni az egészet.

Az utolsó napon bejött a szobába és kihívott a vizsgálóba. Közölte, hogy 100.000 Ft.-ot kér. Mondtam neki, hogy én nem kértem őt, hogy legyen az orvosom. Mire rámförmedt és kiabálni kezdett, hogy megmentette a kisfiam életét, és Ő nem akárki. Ezzel a pénzzel ő most tartozik a kasszába. Ki kell fizetnie a műtősöket, ez így megy ott náluk... teljesen lesokkolt.

Ott álltam hulla fáradtan, összevarrva és kiszolgáltatva, amit ő kihasznált. Visszamentem a szobába és zokogni kezdtem. Igazából nem csak a pénz, hanem az eljárás is nagyon bántott. Nem orvoshoz méltó, ahogy viselkedett.

Sem a szülésnél, sem utána nem kaptam tőle olyan bánásmódot, amit megfizettem volna.

Amikor a párom értünk jött, a doktor úr gyorsan eltűnt a folyóson. P. doktor szerette volna, ha hozzá megyek vissza varratszedésre, de én nem akartam többet látni. A varratszedés napján nem mentem be, mert a saját orvosommal szerettem volna rendezni a dolgokat. A saját orvosom minden vizsgálatot sztk-ban csinált, hogy ne kerüljön pénzbe nekünk, nagyon kedves, udvarias és segítőkész volt minden alkalommal.

Mivel nem jelentem meg a kórházban, felhívott Dr.P. és közölte, hogy ideje lenne bemennem. Mondtam neki, hogy a saját orvosomnál fogok megjelenni. Pár perc múlva adta az orvosomat, hogy egyeztessünk időpontot.

Megbeszéltük, hogy bemegyek hozzá a kórházba, ahhova remegő gyomorral mentem be, édesanyám kíséretében. Az orvosom nagyon rendes volt. Elmeséltük neki a dolgot. Édesanyám azt mondta nem hajlandó annak a hentesnek pénzt adni, aki nem csak hogy gondatlan volt, de igazából a 17 óra alatt kétszer jött oda hozzám, hogy hol tart a tágulás és mindkétszer modortalan volt.

Az orvosomnak saját jóvoltamból adtam pénzt, azért amit a 9 hónap alatt értem és a piciért tett. Egyik vizsgálaton sem kért pénzt, sőt, Ő javasolta, hogy az sztk-ba menjek hozzá, mert ott ingyen tud ellátni.

Olivér 6 hónapos lesz 20-án, tehát lassan fél év telt el, de ez a 4 nap a kórházban mély nyomot hagyott bennem, bennünk és soha nem fogjuk tudni teljesen elfelejteni. Bármikor szóba kerül, nagyon feldúl érzelmileg. Sajnos a fiam születése nem a legszebb nap az életemben. És az igazság az, hogy nagyon szerettünk volna kistestvért, de ha lelkileg nem tudom feldolgozni, nem fogunk több gyereket vállalni.

Köszönöm, hogy leírhattam a Mi történetünket!"

Egy harmadik döbbenetes sztori:

"Sziasztok...(Előzmények: A fogadott dokimmal novemberben egyeztettünk, hogy programcsászárom lesz december 5-én, ez egy hétfői nap lett volna téraránytalanság miatt!!!)

2016. december 3-án hajnalban a kislányom úgy gondolta, hogy ő megindul kifelé. Elindultunk a kórházba, hívtam a dokim, de nem értem el... beértünk 6 óra körül, megvizsgált egy fiatal orvos, közölte, hogy vajúdgatok!! Kaptam ágyat a vajúdóban, átöltöztem, ctg, oxitocin, folyamatos fájások, elfolyt magzatvíz, bekerültünk a szülőszobába, a dokimat nem érték el még mindig (kiderült, hogy vidéken van konferencián, ne is várjuk, mert nem tud jönni).

Kaptam egy nagyon aranyos szülésznőt, és mit ad Isten, megjelent Dr. P. Elmondták, hogy ő fog velem foglalkozni, mert nincs az én dokim, és ő az ügyeletes. Elmondta, hogy beszélt a dokimmal, tudja, hogy programcsászárt beszéltünk, de hogy ő csak megpróbálná azt a természetes szülést. Ekkor jött az első rossz, megvizsgált, annyira durva volt, hogy legszívesebben lerúgtam volna az ágyról, éreztem, hogy feszül az előző császárom hege, ezután mondta, hogy akkor irány a műtő!!! Megszületett a kislányom 9:44-kor egy hatalmas lila folttal az orrán!!

Aznap este keresett a szobában, de nem találkoztunk, mert a kislányomat adtam le fürdetéshez. Mondta az éjszakás nővér, hogy majd reggel megkeres megint, hogy kiszedje a csövet a sebemből, amin keresztül tisztul... Eljött a reggel, jött a doki, hát mi ne mondjak, úgy kirántotta, hogy csillagokat láttam és nem igazán viseltem szó nélkül... erre, hogy "maga akart császárt" (Hogy mondhat vki ilyet?)!!!

Hazamenetel napján megint megjelent, feküdtem az ágyban, próbáltam pihenni, mert a babám vizsgálaton volt, bejön-rámnéz és ujjal mutogat, hogy menjek ki... semmi jó napot, vagy jöjjön ki legyenszives.... kimegyek, és akkor kérdezi, hogy miben maradtunk a dokimmal, ki veszi ki a varratokat... Megbeszéltük, hogy az veszi ki, aki berakta... és akkor, hogy jó rendben, szombaton délelőtt jöjjek be, még névjegykártyát is adott. Mondom, oké...

Ezután jött a hidegzuhany, hogy akkor neki van egy ,,tarifája”, amire ő 100 ezer forintot kér, mert ő ebből kifizeti a műtősfiút, az aneszteziológust, stb...és, hogy ő ezt az én dokimmal megbeszélte (ez a bevált szövege, ahogy más történetnél is olvastam), hogy ők ezt megfelezik... Csak néztem, bólogattam, és meg sem tudtam szólalni... Sokkot kaptam... Visszamentem a szobába, leültem az ágyra és csak néztem magam elé, és próbáltam felfogni, hogy mi is történt!!!

Felhívtam a páromat, aki kiakadt, riasztotta anyósomat, aki felhívta név nélkül a SOTE-t, egy hölgy vette fel a telefont és

megkérdezte, hogy a kórházban szokás-e a hálapénz... Nagy hallgatás után azt mondta, hogy nem... hát látszik!!!

Párom azt mondta, hogy forduljunk a médiához, de nem volt hozzá bátorságom... most már bánom!!!

Elmeséltem itthon a védőnőnknek, aki segített, és egy nagyon kedves, aranyos doktornő kiszedte a varratomat úgy, hogy meg sem éreztem!!! Szóval engem nem sikerült lehúznia, de nem sokon múlt, mert ha egyedül vagyok, valószínű, hogy kifizetem!!!

Remélem, hogy soha többet nem kell vele találkoznom... Szégyenletes egy orvostól ez a vislekedési forma!

Köszönöm, hogy meghallgatnak minket, akiket érint."

Egy történet, amiből kiderül, nemcsak a hálapénzzel van gond:

"A hírek hallatán úgy döntöttem elmesélem én is a tapasztalatomat P. doktor úrral és a SOTE II. Szülészeti osztállyal. Nyolc hónappal ezelőtt szültem a klinikán. A fogadott orvosom sajnos éppen akkor töltötte a nyári szabadságát, így előtte átadott a kolléganőjének. 20 órát hagytak vajúdni és ez idő alatt a fogadott doktornőm és a fogadott(!) szülésznőm (aki aznap elmondása szerint csak miattam jött be) összesen ötször volt bent nálam a vajúdóban. Ez idő alatt még csak ki sem kerültem a hat ágyas vajúdó szobából, szülőszobát nem is láttam. Folyamatosan cserélődtek körülöttem a szülő nők, az apukák és más fogadott nővérek és orvosok.

A folyosóra kellett kijárnom mosdóba, ahol volt egy wc és egy zuhanyzó. Kapaszkodó, kis szék nem volt bent, csak a férjemben tudtam kapaszkodni miközben jöttek a fájások. Mondanom sem kell, mennyire ki voltam merülve és a fájdalmamat csak a meleg víz csillapította. Sokat viszont nem időzhettem a zuhany alatt, mert az összes vajúdó nő ezt az egy mosdót használta.

Fájdalomcsillapítót nem kaptam, oxitocint viszont annál többet. A burokrepesztés sem segített, a kisbabám egyértelműen nem illeszkedett be a szülőcsatornába. 15 óra vajúdás után könyörögtem fájdalomcsillapításért vagy császárért.

A válasz mindig az volt, még bírnom kell, nincs itt az ideje és különben is minden műtő foglalt. A doktornőm aznap ügyeletes volt, így egymás után vezette le a szüléseket. Majd miután a kisfiam szívhangja leesett, megváltásként jött a sürgősségi császármetszés.

A műtőben a doktornő mellett asszisztált/felügyelt P. Doktor úr, az osztályos orvos. Pillanatok alatt megszületett egészségesen a kisfiam, akinek esélye sem volt természetes úton világra jönni, mert kétszer rá volt tekeredve a nyakára a köldökzsinór, és emiatt nem tágult a méhszáj szűk két ujjnyinál többet. Ezután engem kezdtek rendbe tenni. A doktor úr minősíthetetlen stílusban oktatta ki a doktornőt a műtét közben, és mindenkivel kiabált.

Majd a fejem felett megjegyezte a kollégái előtt a doktornőt becsmérelve: "Na akkor most gyakorlatilag két műtétet hajtottunk végre, hogy ennek a kismamának lehessen még valaha gyereke.." Majd folyamatosan sürgette a kollégákat, hogy igyekezzenek már befejezni engem, mert

mindjárt kezdődik az aznapi EB meccs, amiről nem akar lemaradni.

A korábbi, említett mondat pedig sajnos nem hagyott nyugodni 2 hónapig. Nem tudtam mi történhetett és féltem, többé nem lehet kisbabám, amíg a saját orvosom meg nem nyugtatott, hogy egy teljesen rutinszerűen levezetett műtétem volt komplikációk nélkül. Életem legnagyobb próbatétele alatt és után arra lett volna szükségem, hogy emberként bánjanak velem....nem vitatom az orvosok és szülésznők szakértelmét, de a bánásmódon lehetne még javítani."

Ez talán a legmegdöbbentőbb:

"Jó pár napja tépelődöm azon, hogy leírjam-e a velünk történteket, mert nagyon mély sebeket szakít fel, de úgy érzem, tartozom annak a bátor anyukának, aki volt elég elszánt, és kiállt az igazáért, és tartozom minden leendő anyukának, akinek van esélyük elkerülni az ehhez hasonló atrocitásokat.

Első gyermekemet 2014. 09.13-án 11: 10 perckor hoztam világra a Tömő utcai épületben. A történet úgy kezdődött, hogy október 5-re volt a szülés kiírt időpontja, azonban szeptember 12-én délután 4-kor elkezdett szivárogni elég erőteljesen a magzatvíz, így összecsomagoltunk és elindultunk a kórházba a férjemmel és édesanyámmal. Még indulás előtt telefonáltunk a fogadott orvosomnak, hogy valami készülőben van, de csak az asszisztensével sikerült beszélni, mert a doktor úr szabadságon volt, és nem is volt a közelben, hogy megszakíthassa a szabadságát. Ekkor csak annyit mondtak, hogy Dr. P. a helyettese, ő fog nekem segíteni. Rendben.

Fél hatkor már a szülészeten jelentkeztünk. Megvizsgáltak, átöltöztem, bejött a férjem és vártunk. Este nyolckor már kezdődtek az erősebb fájások, doktor úr még mindig sehol. Éjfélkor már nagyon erős fájásaim voltak, de orvos még mindig sehol, a kórházban azt mondták, hogy ne aggódjak, jönni fog. Hajnal fél háromkor már átvittek a szülőszobára, doki még mindig nem érkezett meg. Addigra már nagyon ki voltam merülve a fájdalmaktól.

A férjem már reggel 6 órakor kiment keresni orvost, hogy nem várunk a helyettesre, valaki jöjjön, mert már órák óra nem nézett ránk senki, de, mintha senki nem merte volna bevállalni, hogy a P. dr. betegét átveszi.

Mindenki azzal hárított, hogy majd jön a doktor úr. Reggel fél 8-8 között bejött a P. Dr. nagy dirrel-durral, már az ajtóban felhívták a figyelmét, hogy apás szülés van. Megvizsgált, olyan durván, hogy elsírtam magam, erre ő azt mondta, hogy csak keményen, mert ennél sokkal rosszabb lesz. Aztán eltűnt. Hallottam, hogy egy másik anyukával ordít, hogy nem kiabáljon, fogja vissza magát, koncentráljon a tolásra.

Én már ordítottam a fájdalomtól és könyörögtem (senki nem volt a közelben, csak a férjem és én), hogy adjanak valami fájdalomcsillapítót, vagy császározzanak meg, vagy mindegy, csak történjen már valami. Nagy nehezen visszajött a doki és úgy beszélt velem, mint egy utolsó szemétládával, hogy minek nekem fájdalomcsillapító, már úgysem fog hatni, meg, ha így tudok ordítani, akkor van még ott erő. Mindezt olyan hangosan, hogy édesanyám a lépcsőházban hallotta.

A többire már csak homályosan emlékszem…ami biztos, hogy egyszer csak nagy serteperte, doki mellettem térdel az ágyon és már nyomja is ki a fiamat a hasamból. Szegénykém véres szemmel és szilvakéken megszületett. Az én hasamon hetekig véraláfutások voltak és a szemem is bevérzett, az arcomon és a nyakamon elpattogtak a hajszálerek. A doki ezután ellátta a sebemet és elment.

Fent az osztályon egy kétágyas szobába kerültem, ahol vasárnaptól keddig egyedül voltam. P. doktornak 30.000 Ft-ot adtam borítékban. Vasárnap reggel jött vizitre a doki, kérdezte, hogy vagyok, én odaadtam neki a pénzt, ő megnézte, majd rátért a lényegre.

" Nézze, engem nem érdekel, hogy Ön miben állapodott meg az orvosával, de ez nevetséges összeg, nekem van egy tarifám. Ha az én betegem lenne, akkor 200 a császár 150 a sima szülés. Ha helyettesítek, akkor 100."

"Ennél a pénznél még a madamok is többet kapnak. Itt a profizmust meg kell fizetni.”

Mondom, ez jó, még szerencse, hogy az én dokimnak nincs tarifája és nem is állapodtuk meg semmiben, mert nekem azt mondta, hogy ő nem fog senki pénztárcájában turkálni. Ha adunk-adunk, ha nem nem. És pont. Erre P. Dr. egy hihetetlenül lealacsonyító stílusban:

„ Nézze, ez nem így működik én megsúgom Önnek,hogy a maga dokijának van tarifája, ami 100.000 Ft és ezt ilyenkor mi elfelezzük”. Én ezt igen érdekesnek találtam. Mondtam, hogy sajnálom (nevetséges, hogy még én sajnáltam), most csak ennyi van nálam, de megkérdezem a férjemet, hogy be tudna-e hozni még pénzt holnap. Ezzel ő el is ment.

Hétfőn nem talált bent, mert pont zuhanyozni voltam, aztán pedig szoptatási és egyéb tanácsadás volt, ahol kiderült, hogy a kisfiam be van sárgulva, rögtön irány kék fény alá. Nagyon meg voltam ijedve, nem tudtam ez mit jelent sírtam, tejem sem akar beindulni. Férjem behozta a 20.000 Ft-ot, hogy kiegészítsük 50.000 Ft-ra a „tarifát”. Kedden reggel jött is a doki, odaadtam neki, majd elkezdett őrjöngeni: „Mégis mi a fenét képzel magáról? Mondtam, hogy 100.000 Ft!” Mondom: tegnapelőtt azt mondta, hogy felezni szokták, mondom, 100:2= 50. És, ha a feje tetejére áll, akkor sem tudok több pénzt adni, mert egyszerűen NINCS. „Hogy képzeli, hogy így lealacsonyít, én profi vagyok a szakmámban és annak ára van. Elegem van belőle, hogy pénzbehajtót kell játszanom, mert az ilyen nők, mint maga, sajnálják a pénzt a jó munkára. Felháborító! Adja ide a másik felét, majd én odaadom az orvosának a neki járó pénzt” Ekkor már sírtam, és apró, jelentéktelen, szerencsétlen porszemnek éreztem magam, de még odaböktem neki, hogy az én pénzemmel én rendelkezem, majd én eldöntöm, hogy a másik felét odaadom-e az orvosomnak vagy sem, de magára biztos nem bízom, ennyire hülyének ne nézzen már! „ Na, úgy gondolkozzon anyuka, hogy én írom alá a záróját és a varratokat is én szedem ki!” Na, ettől már köpni-nyelni nem tudtam és kifutott a lábamból az erő és a szoba előterében leültem zokogni. Ezt a mai napig nem értem, miért mondta. Ő nem látta, de ekkor már volt szobatársam, csak épp kezet mosott az ajtó mögött és végighallgatta az egészet. Azt mondta, hogy ha nem a saját fülével hallja, nem hiszi el, de ne haragudjak, ha fel fogom jelenteni, ő nem tanúskodik.

Ekkor még nagyon bíztam benne, hogy szerda reggel már mehetünk haza és majd a saját orvosom kiszedi a varratokat. Nem így lett. Szerdán meg kellett keresnem P. doktort és a patológián kiszedte a varratokat. Ekkor mondta, hogy „Tudja, nem szokásom mások betegeit elvenni, de úgy gondolom, hogy én hatékonyabban tudnám Önt kezelni” (terhesség alatt szemérem tájékon szemölcseim lettek és ki akarta őket metszeni, de szerencsére pár hét alatt magától elmúlt). Erre már nem tudtam mit mondani, csak azon szurkoltam, hogy essünk már túl ezen az egészen és mehessünk haza. Ahogy végzett, még odabúgta, hogy „Remélem, jól működik a lelkiismerete és valóban oda fogja adni az orvosának a pénzt!” Én csak annyit mondtam, hogy bízza rám. Forrt bennem a düh, hogy mégis mi a fenéért kell ezt mondani? Mit akart ezzel? Miért az én lelkiismeretemmel kellene, hogy gond legyen? Nem elég, hogy első szülés, nem indul be a tejem, dolgoznak a hormonok, kialvatlan vagyok és egy roncs, mert a fiam még mindig kék fényben van és nem javul. Erre ott van ez a doki, aki minden reggel végigsuhan a folyósón, gyomoridegem van a hangjától és nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy odaszúrja, hogy „rendezze az anyagiakat az orvosával”. Már sokszor a szoptatós szobában „bújtam el”, hogy se látnom, se hallanom ne kelljen. Az otthoniaktól megkaptam, hogy miért nem teszek panaszt, miért nem veszem fel telefonra a beszélgetéseket, miért nem küldöm el a fenébe.

Én azt mondtam, hogy azért mert félek, nem tudom, meddig leszünk bent és még így is rosszul vagyok, mert minden nap találkoznunk kell. Telefonra lehetetlen felvenni az egészet, mert olyan hirtelen ront rá az emberre, hogy köpni - nyelni nincs idő, reagálni meg pláne. Bizonyíték hiányában kevés lett volna a történetem, és ezzel P. Dr. is tisztában volt és van. Nos, végül 21-én jöhettünk haza a kórházból, mert nagyon nehezen akart a billirubin ürülni a fiam szervezetéből, állítólag a bevérzések miatt.

Tudom, ez már 2,5 éves eset, és nem is a legdurvább, de

úgy érzem, hogy soha életemben nem alázott meg senki még emberségemben, nőiségemben, anyaságomban ennyire, pedig nem vagyok egy nebántsvirág.

A mai napig gyomoridegem lesz, ha rá gondolok és sírni tudnék, hogy az egyébként is nehéz gyermekágyas időszakot ennyire megnehezítette. Amikor a második gyermekemmel jártam vizsgálatokra és néha összetalálkoztunk a gyomrom és az öklöm is összerándult tőle.

2016. október 10-én készült világra jönni második gyermekem és végig azon izgultam, hogy este induljon be a szülés és reggelre legyen vége, mert olyankor a P. nincs bent. Ekkor már nem volt fogadott dokim, bíztam benne, hogy máshoz kerülök. Sajnos 11-én reggel indultak be a fájások, én végig azon rettegtem, hogy úr isten, már felvette a műszakot! Átkerültem szülőszobára, egy fantasztikus szülésznő segített és SZERENCSÉRE egy igen kedves, fiatal doktor, aki az első perctől kezdve kedves, segítő, kommunikatív volt. Olyan jó csapat volt jelen, hogy még a spanyol anyanyelvű szülésznő tanoncnak is fordítottam két fájás között, hogy éppen mi történik velem. Vajúdás közben meghallottam a folyosón P. dr. hangját és közöltem a szülőszobán mindenkivel, hogy ha ez a „vén rohadék bejön, én felállok, és az utcán szülöm meg a lányomat.” Elnézést a vulgáris kifejezésért, de így történt. Mit ad isten, benyitott, farkasszemet néztünk, váltottak pár szót a bent lévő orvossal, majd elment. Mintha egy mázsás kőszikla esett volna le a szívemről. Ezután már minden szépen haladt és a második szülésem egy álom volt, a gyermekágyas időszakkal együtt.

Nagyon örülök, hogy végre történik valami és így utólag bánom, hogy nem voltam elég bátor megtenni már akkor a megfelelő lépéseket. Sajnálom, hogy még sok anyukával megesett hasonló, köztük egy igen kedves ismerősömmel is nem olyan régen, csak neki sürgősségi császármetszése volt. Az ő történetén felbátorodva mertem most leírni a mi történetünket, mert úgy gondolom, hogy sem a SOTE sem más kórház nem engedheti meg magának, hogy egy, a P. doktorhoz hasonló (egyébként szakmailag valóban profi) egyén meggyalázza az orvosi hitvallást. Amit ő művel, az az orvosi hivatás megerőszakolása.

Amit viszont mindenképpen meg kell, hogy említsek, az az, hogy az intézmény MINDEN MÁS dolgozójával csak pozitív élményeim voltak a Tőmő utcában és az Üllői úton is, mind a terhes gondozáson, mind a szüléskor és a gyermekágyi időszakban is."

További történeteket ITT TALÁLTOK