Depiország – a mi legpusztítóbb vírusunk nem a korona, hanem az öngyűlölet
A minap megnéztem Tom Moore (most már Sir Tom Moore) lovaggá ütési ceremóniáját a brit királyi család windsori kastélyának a kertjében. Tom Moore egy második világháborús, angol veterán, aki április hatodikán, a COVID-19 járvány és az egész Európát lebénító kijárási tilalom legsötétebb napjaiban gyűjtést indított a brit egészségügy javára. Gurulós járókeretével fel-alá kezdett araszolni a hátsó kertjében, és azt mondta, a századik születésnapjáig, azaz április 30-áig abba se hagyja. Ezer fontot szeretett volna "összekalapozni", amiből végül 33 millió font lett. Tom Moore-ból pedig nemzeti hős. Megható volt látni, ahogy a 94 éves királynő oda tipeg a hajlott hátú bácsihoz Windsorban, és apja, VI. György király kardjával lovaggá üti. Boris Johnson miniszterelnök "fénysugárnak" nevezte Tom Moore-t, az internetet és a közösségi oldalakat pedig százezrével árasztották el a kommentek, amelyekben szinte mindig szerepelt a "büszke" szó: vagy az, hogy "büszke lehet most minden brit", vagy az, hogy "büszke vagyok, hogy brit lehetek".
Nem célom az angolokat fényezni, nem ezért írtam ezt le. Igen, tudom, hogy nálunk jóval gazdagabb ország, ismerem a történelmüket is, hogy a birodalmi múlt és jórészt a gyarmatosítás alapozta meg a jólétüket és az önbecsülésüket. Ebben sok igazság van. De ami engem most érdekel, az nem a pénz, paripa, fegyver, hanem a mentalitás. Nem lehet mondani, hogy Angliát nem kapta alaposan oldalba a COVID. Több, mint 45 ezer halott, a második világháború óta nem tapasztalt gazdasági visszaesés, iszonyatos munkanélküliség, még most is riasztóan magas fertőzésszám. Mégis, mindennek ellenére találtak valamit (valakit), aki reményt ad nekik. Mind a 66 milliójuknak. Royalistának és nem royalistának, Brexit-hívőnek és ellenzőnek, fiatalnak, öregnek, egészségügyisnek, betegnek, túlélőnek, családtagnak. EGYSÉGESEN. AZ EGÉSZ ORSZÁGNAK. Tom Moore-t imádják, becsülik, örülnek neki.
Büszkék arra, hogy angol, és büszkék arra, hogy ők is angolok. Lehet, hogy ez most pszicho-blablának tűnik, de szerintem az össznépi Tom Moore-imádat is bizonyíték arra, hogy az angolok igenis szeretik önmagukat.
Úgy gondolom, hogy ez az önszeretet belőlünk, magyarokból fájóan hiányzik. Napról napra jobban. Nem külön-külön (egyébként úgy is), hanem egységesen. Mikor örültünk utoljára együtt valaminek? Rémlik, hogy a 2016-os foci EB-n, amikor a magyar csapat valóban lenyűgöző sikereket ért el, éjjeleken át hömpölygött és ujjongott a Nagykörút. Akkor mintha az egész ország boldog lett volna. Bevallom, mást nem nagyon tudok felidézni. Én személyesen akkor voltam utoljára "büszke magyar", amikor három évtizeddel ezelőtt, mindössze tizenhét évesen megnéztem a Népstadionban az István, a királyt.
Emlékszem, tűzzsonglőröket is belevontak a rendezésbe, néha úgy tűnt, lángokban áll az egész színpad. Bő, fehér vászonruhákban ropta a tánckar, szólt az a felülmúlhatatlanul gyönyörű zene, zúgtak a dalok a legnagyobb magyar énekesek szájából. A végén az egész közönség együtt énekelte a himnuszt, öngyújtók fénye világított a sötétben, hetvenezer, apró kis fénysugár. A mai napig beleborzongok, akkora élmény volt.
Igen, a mi történelmünk korántsem volt sikerektől hangos, tudom. És lehet, hogy régebben könnyebb volt olyan dolgokat találni, amelyekre büszkék lehettünk. Azt is sejtem, hogy sokan most rezignáltan (sőt, dühösen) rázzák a fejüket, hogy ugyan mi a fenének hadoválok én büszkeségről meg örömről, amikor itthon szinte mindenkinek cafatokban lógnak az idegei, a járvány, a bezártság, a munkanélküliség, az online oktatás nehézségei, és úgy általában az egész élet nehéz, kilátástalan és "mindenszar". Ezzel tisztában vagyok. De ha az angoloknak elég volt egy száz éves, járókeretes öregember ahhoz, hogy a legsötétebb, embert próbáló hónapokban is egy kicsit jobban érezzék magukat, elkeserítő azt látni, hogy mi még csak nem is akarunk semmit találni, ami egységbe kovácsolhatna minket.
Vagdalkozás, gyűlölet, végtelen megosztottság, esztelen agyon-politizáltság, és sajnos az ezzel együtt járó lealjasodás akad bőven, csak rá kell kattintani a net bármelyik kommentszekciójára. Borzalmas, hogyan beszélünk egymással, milyen durván, érzéketlenül nyúlunk a másik meglátásaihoz, nehézségeihez, fájdalmához.