Depiország – a mi legpusztítóbb vírusunk nem a korona, hanem az öngyűlölet
Nem csodálom, hogy sokan inkább meg se szólalnak, hiszen esélyük sincs egy józan, emberi beszélgetésre, urambocsá vitára. Pedig szerintem nagy titokban, nagy csendben, sokakban nagyon is él a vágy, hogy valami kiutat találjunk ebből, közösen.
Emberség is lenne, "kicsiben" látunk erre jó néhány példát. Hőseink is lennének, csak nem vesszük őket észre. Kizárólag akkor, ha elveszítjük őket (Bálint gazda, Bogdán László és Benedek Tibor halálát legalább tényleg méltón, egységesen gyászolja az ország), vagy ha felhasználhatjuk őket arra, hogy politizálástól habzó szájjal egymásnak essünk (pl. a vasalódeszkás tanár esetében).
Nem akarunk hősöket találni, nem akarunk fénysugarat látni, nem akarunk semminek együtt örülni. Olyasminek sem, ami se pénzbe, se erőfeszítésbe nem kerül. Csak egy kis jószándékba.
Pedig a néplélekre ugyanúgy igaz, mint a saját, egyéni lelkünkre: ha mi nem szeretjük, becsüljük magunkat, más se fog. Aki acsarkodik, utálkozik, kesereg és állandóan másokra mutogat, az belül nyomorult és labilis, és egy labilis embert a legkönnyebb elnyomni és a saját csapdájában fogva tartani.
Depresszió és önutálat. Össznépi. Én ezt látom most magam körül. És látok embereket, kis közösségeket, akik inkább begubóznak, teljesen bezárkóznak a mikrovilágukba, csak hogy ne kelljen az állandó kesergésbe, indulatokba belefásulniuk. Inkább elfordulnak mindentől, csak hogy friss levegőhöz jussanak. Nem tudom, hogy egy világjárványból, egy gazdasági recesszióból, sok-sok egyéni csalódásból és meg nem értettségből, a közös motivációra és örömre való szinte teljes alkalmatlanságból mi lenne a kiút.
De az, amit most csinálunk, az biztosan nem.