Deliága Éva: A magyar iskola nem gyermekbarát

Miért írta meg azt a Facebook-posztot?

A pszichológiai ismeretterjesztés mindig is fontos volt nekem, már az egyetemen is aktív voltam, és máig azt gondolom, hogy sok olyan ismeret gyűlt össze tudományos ismeretek, amelyeket érdemes lenne szélesebb körben is megosztani. A politika távol áll tőlem, de a családokon keresztül begyűrűzik hozzám is, most például az iskola, az oktatás ügye. Ezt a témát jóval korábban meg akartam írni, de egy időre félretettem. Korábban voltam iskolapszichológus is, most pedig a magánrendelésemre egészen különböző családok érkeznek a gyerekeikkel, egészen hasonló problémákkal. A cikk végül félóra alatt született meg, egy reggel rohanva írtam.

De nem gondolta volna, hogy ilyen népszerű lesz…

Dehogyis, egymillió ember láthatta a posztot, 190 ezren kattintottak rá, tízezer lájk, 13 ezer megosztás. Eddig a legnépszerűbb posztom a relatíve kicsi, 4 ezres oldalamon 131 lájkot kapott, és én annak is nagyon örültem. Ráadásul, ennek a posztnak a népszerűségét a kommentek is bizonyítják, rengeteg olyan példát hoztak, olyan történetekkel gazdagodtam, amelyek nagyon hasznosak voltak, és sajnos alátámasztják azt, amit írtam.

Vekerdy Tamás hosszú ideje mondja, hogy az iskola betegít. Mióta ilyen a magyar iskola?

Én amióta emlékszem, mindig volt baj vele, az utóbbi években talán jobban a felszínre kerültek a problémák. A mai iskola ugyanaz, mint 30 évvel ezelőtt. Ugyanabban a rendszerben, ugyanazzal a szemlélettel szocializálódott pedagógusok tanítanak most is. Nem varrnám az elmúlt hat év nyakába a dolgot, a problémák évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, az persze nyilvánvaló, hogy a legutóbbi a változások nem a jó irányba mutatnak, és nem oldják meg a magyar iskola problémáit.

A mostani pedagógus-demonstrációk valami újat hoztak be ebbe a történetbe: kimondták, hogy az iskola nem a gyerekek érdekében működik. Hogy látja ezt?

Konfliktusokat helyez a családba is?

Igen, nagyon belefolyik az iskola a családok életébe. Hozzám többnyire jól szituált, motivált szülők hozzák a gyermekeiket, akik szeretnének megoldást találni. Mind azt mondja, hogy tönkrevágja a házi feladat a hétvégéjüket. Fél nap könyörgés a lecke miatt, amelyet aztán félóra alatt megír a gyerek, de ezzel már tönkrement a nap, sírás, nyígás, nyúzás. És ezek még nem is azok a szülők, akiket a kommentelők is írtak, akik plusz terheket rónak a gyerekre, még jobban erősítve a megfelelési kényszert bennük. Az iskolából úgy jön haza a gyerek, hogy van lecke.

A szülők is tudnak azért plusz terhet róni a gyerekükre…

Én kívülállóként próbálok erre ránézni, és látom azt, hogy vannak jó és rossz pedagógusok, és emellett pedig ott van a szülő-gyerek kapcsolat. Nemcsak a szegény pedagógus van, aki szenved a rendszertől, vannak olyan tanárok is, akik nem könnyítik meg a gyerek dolgát, egyszerűen emberileg nem alkalmasak rá, terhesnek érzik a pedagógiai munkát, fárasztják őket a gyerekek. A szülő más kérdés: ha a szülő helyesen méri fel a gyerek képességeit, akkor egy hármast is a helyén tud kezelni, a gyerek mindent megtett, ez reális jegy. Más kérdés, hogy ebben a környezetben a gyerek nem tudja kihozni magából a maximumot. Mert nem olyan a rendszer.

Vekerdy professzor úr szerint a szülőnek mindig a gyerek érdekeit kell képviselnie akár az iskolával szemben is…

Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy

Ha az iskola rárak egy címkét a gyerekre, rossznak, szeleburdinak, rendetlenkedőnek látja, ennek ezer oka lehet. A családi környezetben lehet, hogy szuperül vigyáz a kistestvérére, megszereli a biciklit, elmegy pecázni a nagypapával, és fogott már halat. Tehát ne az egyetlen látásmód legyen az iskoláé, amellyel értékeljük a gyereket. Azt is látnunk kell, hogy ha jószívű, empatikus, ügyes valamiben, könnyen lehet, hogy sokkal nagyobb szerepe van az életben való beválás terén, mint az iskolai teljesítménynek, a jegyeknek. Az alsós éveknek nagyon nagy szerepük van a későbbi iskolai karrier során. Ami elsőben történik vele, meghatározza a tanuláshoz való viszonyát. Ha kíváncsian, érdeklődően, nagy mozgásigénnyel megáldva megy az iskolába, és ehhez képest a sok szabály, a magatartás jegy és fekete pont meg strigula és persze a frontális oktatás elveszi a kedvét, megszűnik a motiváció és frusztrált lesz, saját magát elkönyveli butának és tehetségtelennek. Ez aztán végigvonul a nyolc-tizenkét éven, rákerül egy útra, és ez az út lefelé vezet.

Sokan azt mondják, hogy ez a folyamat már az óvodában elkezdődik… Ezt ön is tapasztalja?

Ez érdekes. Az óvodában még nem érzem ennyire intenzívnek ezt. Sokszor iskolaéretlenül kerül be az iskolába. Az óvónők nem hívják fel a szülők figyelmét már ötéves korban, hogy fejlesztésre lehetne hordani a gyereket. Például pocsékul rajzol, fejletlen a kézközépcsont, ha a kis pálcikaembert is görcsösen rajzolja meg. Bekerül az iskolába, ahol elvárják, hogy precízen, intenzíven, gyorsan haladva betűket írjon két vonal közé. Én az óvoda és az iskola közti ugrást érzem túl nagynak.

Erre szokták mondani, hogy nem a gyerek éretlen az iskolára, hanem az iskola a gyerekre…

Ez nagyon találó megfogalmazás. Semmi baj nem lenne azzal, hogy hatévesen menjenek iskolába, csak akkor az első osztályt hatéves gyerekre kell szabni. Most az van, hogy 6, 7, 7 és fél évesek vannak egy osztályban, másfél éves különbségek is vannak köztük, és ez még sokat számít ebben a korban. Lehetne egyfajta előkészítőt létrehozni, mint a free school Angliában, ahová ötévesen mehetnek a gyerekek, és amely nagyon jól megvalósítja az átmenetet az iskolába. Én látom, hogy azok a gyerekek, akik még maradnak egy évet az óvodában, nagyon unják, kinövik az óvodát, már kicsik a székek, kicsi a hely, nincsenek olyan ingerek, nem tudják őket lekötni. De sajnos az alternatíva,

Mekkora lenne az ideális osztálylétszám?

Ó, hát ezt kommentekben is megkapom, hogy bezzeg a mi időnkben is ilyen sokan voltunk, igen, valóban, 35-38-an is akár, de ez nem volt jó. Persze, túléltük, de ez nem ideális. Annak idején nem éreztük ezt, de a mai eszemmel azt mondom, hogy a kisebb osztálylétszám felé, a differenciált oktatás felé kellene elmozdulni, 15-16 fővel ezt meg lehet valósítani, 30 fő fölött lehetetlen.

Én magukat az iskolaépületeket is többnyire lerobbant, kockaépületeknek látom, amelyek sötétek és nyomasztóak. Ez mennyire befolyásolja a gyerekeket?

Az iskola hangulata nagyon meghatározó. Ez rengeteget számít. Én sokszor látom azt, hogy régi épületekben is lehet jó hangulat, és viszonylag újakban is. Sokkal inkább a személyes kapcsolatokban, kötődésekben látom azt, hogy jó-e iskolába járni vagy sem. Ha a gyerek érzelmileg pozitívan kötődik a pedagógushoz, akkor sokkal jobban teljesít, mert egyszerűen jobban érzi magát az iskolában. Én itt látom a hiányt elsősorban. És ezt megint nehezebb 36 fős osztályban kialakítani.

Akkor az helytálló mondás, hogy ha a tanító néni jó, akkor minden jó?

Tulajdonképpen igen. Én minden gyereknek azt kívánnám, hogy ilyen tyúkanyó típusú tanító nénit kapjon, egy csomó szempont másodlagossá válik, ha a tanító néni megérti azt, hogy szeptemberben kis ovisokat kap, és nem iskolásokat, és egyfajta meghosszabbított gyermekkorrá alakítja az első osztályt. A külföldi példákból is azt látjuk, hogy az alsó tagozat végére kell írni, olvasni, számolni, és nem az első osztály végére, különösen nem karácsonyra. A feszített tempójú oktatás, leckékkel értelmetlen.

Mennyire érzi problémának a digitális képzettség szempontjából létrejött generációs szakadékot? A gyerekek, akik boszorkányos ügyességgel bánnak a kütyükkel, és a tanárok, szülők között, akik nem is nagyon értenek hozzájuk, és az a jobb eset, ha nem tiltják…

Látom, hogy a gyerekek el vannak árasztva vizuális ingerekkel, és ennek a becsatornázása az oktatásba nagyon gyerekcipőben jár. Már az ötlet csírája megvan, de nagyon kevés gyereket érint. Arra kellene törekedni, hogy a mai gyerekhez legyenek igazítva az eszközök. Ha nem szépek, esztétikusak a rajzok a könyvben, a gyereknek nem fog tetszeni, nem fogja érdekelni, hiszen a vizuális világa ennél ingergazdagabb, minden színes-szagos dolgot megkap máshonnan.

Mennyire igazodik a magyar iskola a valósághoz?

Külföldi példákat látunk arra, hogy a szemléletmód mennyire más, mennyivel pozitívabb. Felkelti a gyerek kíváncsiságát, épít az érdeklődésre, a kreativitására, és azt sugallja, hogy te jó vagy, meg tudod csinálni. A magyar iskolának nem ez a szemléletmódja…

Azt kellene tanítani, hogy hol tudom megkeresni az információt, ez hasznosabb, mint arra törekedni, hogy mindent megtanuljunk. Ez ugyanis lehetetlen, frusztráló és kontraproduktív.

Tanítani és tanulni is meg kéne újra tanulnunk?

Igen. Sok diáknak nincs módszere arra, hogy miképp tanuljon. Ennek a következménye az, hogy a szülők vért izzadva tanulnak a gyerekkel, ráadásul sokszor még a szülők is érthetetlennek tartanak egy szöveges matekpéldát, mert úgy van megfogalmazva. Nagyon sokan mesélik ezt nekem. És persze ekkor van az, hogy ötödikben sem tud magától tanulni a gyerek, mert nincs rá módszere, és innentől hamar kezelhetetlenné válik az egész. Gyakorlatilag nem hatékony, időpazarló módon próbálnak bemagolni szövegeket, jobb híján, és ez kíséri végig őket az iskolán. És az anyag mennyisége csak egyre növekszik, tehát a ráfordított idő és energia is. Arról nem is beszélve, hogy önálló gondolkodást, egyéni látásmódot nem vár el az iskola, nem érdekli a gyerek véleménye, a divergens gondolkodás ismeretlen.

Túl vannak terhelve?

Rettenetesen, 4-5 dolgozat, felelés egy nap, amelyek ráadásul csak közelítőleg vagy annyira sem tudják felmérni a gyerek tudását. A gyerekek ráadásul nem a tudásért, hanem a vizsgára tanulnak. Hatékonyan, célirányosan tanulnak, csak azt, ami feltétlen szükséges, és a legkönnyebben megússzák vele a számonkérést. Azt, amit az életben produkálni kell, egy önéletrajzot megírni, állásinterjún részt venni, előadni magam, azt az önbizalmat, rutint nem adja meg az iskola, bár felelés van bőven, de az egészen más célt szolgál. Annak, hogy valaki kettes, hármas az iskolában, megpecsételheti a sorsát, aztán egyszer csak kiderülhet, hogy kiváló vállalkozó lesz, beválik egy olyan területen, amelyre senki nem is gondolt.

Milyen ön szerint az ideális iskola, ahová ön is szívesen járatná a gyermekét?

Én csak reménykedem, hogy lesznek ilyen iskolák. Nagyon fontos legyen, hogy meghatározzák a szakemberek, hogy milyen az az iskola, amely megfelelő egy hatéves számára, mi az, amire képes a gyermek, ehhez mérjük az elvárásokat.

Nem kell megtanulni fél év alatt olvasni, ráadásul sok más módon is ki tudja fejezni magát a gyermek, tánccal, mozgással, rajzzal, énekkel. Legyen differenciált oktatás. Legyen segítsége a pedagógusnak, legyenek pedagógiai asszisztensek, több figyelem jusson egy gyerekre. Legyen kisebb az osztálylétszám.

Támogatnám, ha nem lenne címkézés, ne legyenek átléphetetlen kategóriák, legyen mindenféle értéknek helye, ha valamiben eleve ügyes, azt értékeljék. Ha valaki gondoskodó, ha jól mászik kötélre, ha valaki gyorsan tanul verset, az mind legyen érték. Legyen az iskolának nagy udvara, mozogjanak sokat. Eldönthesse a szülő, hogy mikor viszi haza a gyereket, figyeljenek oda rá, amikor ott van, tolerálják a különbözőségeket, például a menzán, ha ételallergiája van. És persze mindez legyen ingyenes, hogy ne zárjunk ki ebből olyanokat, akik nem tudnak havi 100 ezer forintot kifizetni ezért. Legyenek képzett, motivált pedagógusok, akik meg vannak becsülve, szeressék a gyerekeket, a munkájukat, legyenek eszközeik, felejtsék el a frontális oktatást, ne büntessék a gyereket, mert mozgékony, mert csacsog. Szóval legyen gyermekközpontú az iskola.