hirdetés
vekerdyfokep.jpg

Vekerdy Tamás: a katasztrófa szélén az oktatásunk

A poroszos-szovjet jellegű iránytól eltérően az ideális iskola gyermekbarát és elfogadó a gyermekpszichológus szerint.
Jásper Ferenc interjúja - szmo.hu
2014. november 07.


hirdetés

– Gondolta volna a rendszerváltáskor, hogy 25 év múlva itt tart majd a magyar oktatás?

– Nem.

– Hogy jutottunk ide?

– A nyolcvanas évek elején kinevezték Gazsó Ferencet a művelődési miniszter helyettesévé, hozzá tartozott a közoktatás irányítása. Vele érkezett Kelemen Elemér és még néhány szakember, akik új, reform-látásmódot képviseltek. (Hoffmann Rózsa abban az időben is reformellenes hű pártkatona volt, csak éppen egy másik párté – az akkori állampárté.) 1985-re elkészült egy új közoktatási törvény, amely sok mindenre adott lehetőséget. A nyolcvanas évek második felében elkezdtünk tapogatózni, hogy lehetne Waldorf-iskolát létesíteni. Akkor még úgy volt, hogy csak az állam alapíthat iskolát. Gazsó azt mondta, hogy vonjuk be a helyi tanácsot (a helyi „államot”) az alapítók közé, és úgy már mehet. Így sikerült Solymáron megalapítani az első Waldorf-intézményt, ami ma már Pesthidegkúton működik. Hegyeshalomtól Vlagyivosztokig ez volt az első nem állami alapfokú (általános) iskola...

hirdetés
Életrajz

Vekerdy Tamás 1935. szeptember 21-én született. Főiskolai tanulmányait az ELTE JTK szakán végezte 1954–1958 között. Ezután a BTK pszichológia szakát is elvégezte 1962–1967 között. Mérei Ferenc és Nemes Lívia szemináriumaira 1971–1976 között járt.

1958-tól 1960-ig házitanító volt, illetve a Nemzeti Színház statisztája. 1959–1969 között a Család és Iskola külső, majd belső munkatársa volt. 1969–1972 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola óraadó pszichológia tanára volt. 1972–1983 között a IX. és a III. kerület Nevelési Tanácsadó pszichológusa volt. 1983–tól az Országos Pedagógiai Intézet főmunkatársa, 1990–től tudományos tanácsadója, 1995-től 1998-ig szeniora volt. 1992–1998 között a Miskolci Egyetem neveléstudományi tanszékén docens. 1998–tól a Pedagógus-továbbképzési Módszertani és Információs Központ alternatív továbbképzési igazgatója. 1987–1991 között Solymáron a magyarországi Waldorf-óvoda és -iskola megszervezésében vett részt. 1991 óta a nappali Waldorf-tanárképzés szervezője és vezetője. 1990–től az iskolázás szabadsága Európai Fórumának közép-európai szóvivője, 1993–1997 között alelnöke volt. 1998–tól az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság elnöke. 1998–tól a Magyar Művelődési Társaság elnökségi tagja. 2001-től az Országos Köznevelési Tanács tagja. Munkásságáról itt olvashattok. Műveit pedig itt találhatjátok. A minap pedig Hazám-díjjal jutalmazták.

(Wikipedia)

– Mások is kihasználták a kiskapukat?

– Sok jó kezdeményezés indult el. Gazsóék létrehozták a KÖFA-t, vagyis a közoktatás-fejlesztési alapot, amely lehetővé tette, hogy egyes tanárok vagy tanári közösségek közvetlenül is pályázhassanak pénzre az ötleteik megvalósításához. Rengeteg alternatív kezdeményezés indult el az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumtól a különféle alternatív pedagógiákat alkalmazó csoportokig. Ekkor kapott épületet és iskolát Winkler Márta, aki gyermekbarát pedagógiát hirdetve itt már azt csinált, amit mindig is szeretett volna.

– Meddig tartott ez a kegyelmi időszak?

– Tulajdonképpen 2010-ig.

Azt lehet mondani, hogy mindegyik kormány csinált jó dolgokat és nagy marhaságokat is, de terjedhettek az alternatívák, és nagyon sok – egyre több – jó, gyerekközpontú módszer kapott helyet az önkormányzati iskolákban is.

Kooperatív tanulás, reggeli beszélgető-kör, projektmódszer, témahét… Mikor mi kell a gyerekeknek, és hogyan – mert ezt jelenti a gyerekközpontúság. És megmaradt persze, bár időnként nehezült (az adminisztratív bürokrácia követelményei miatt), a szabad intézményalapítás és működtetés, állami támogatással. (Már akkor is időnként némi diszkriminációval az egyházak javára, akikkel ezt a diszkrimináló megállapodást, ezt ne felejtsük, tulajdonképpen Horn Gyula kötötte meg.)

2010-ben aztán az egész folyamat leállt és visszafordult.

Hoffmann Rózsa nem is tagadta, az ő eszményi iskolája az, ahol ő tanult. Ő 1954 és 1966 közt járt iskolába – a kései Rákosi- és a korai Kádár-korszakban. Amikor az avíttas poroszos oktatáshoz a szovjet típusú ideológia és merevség társult…

– De hogy lehetett ezt a folyamatot ilyen könnyen visszafordítani?

– Kevés volt az idő. Amellett pedig nem szabad elhallgatni, hogy a magyar pedagógusok, akik között mindmáig zseniális és áldozatos emberek vannak, tömegükben – 150 ezer emberről van szó – háromszorosan is kontraszelektáltak. A McKinsey-jelentés 25 országban vizsgálta azt, hogy mi a titka a jó oktatásnak.

A legfontosabb tényező a tanár.

Ha a legjobbak állnak pedagógusnak, mert nagy a presztízse a pályának, jól fizetik, és elismerik őket, akkor abból jó oktatás lesz. Magyarországon ezzel szemben az a helyzet, ami Varga Júlia kutatásaiból kiderül: kevés kivételtől eltekintve a középiskolában végzők alsó harmada megy tanári pályára, a tanárként végzők alsó harmada megy el végül tanítani, és ezeknek is az alsó harmada marad tartósan a tanári pályán.

Mi a jó iskola titka?

A siker titka a McKinsey-jelentés szerint három tényezőn alapszik:

- az arra legalkalmasabb emberek váljanak tanárrá,

- eredményes tanárrá képezzék őket,

- minden gyermek a lehető legjobb szintű oktatást kapja.

Az oktatás terén olyan sikeres országok, mint Finnország esetében csak minden 10. jelentkező jut be a tanárképzésbe, nagy a verseny, így a legjobbak kerülnek be. A legjobban teljesítő iskolarendszerek minden esetben elértek két dolgot: hatékony módszereket dolgoztak ki a tanárok kiválasztására és képzésére (nagy hangsúllyal az osztálytermi gyakorlaton), és jó kezdő fizetést kínálnak. Ez a két tényező egyértelműen és kimutathatóan hat a tanári pályára lépők színvonalára.

– Milyen a jó tanár?

- Először is:

nem utálja a gyerekeket. Hála istennek, ahogy mondtam is, azért vannak olyan tanárok is, akik élvezik a tanítást, szóba tudnak állni a gyerekkel, vitatkoznak is, ha kell, nem zavarják őket a kicsik, de a kamaszok sem. Persze, a tantárgyi tudás is fontos, de nem ez a lényeg.

Amikor a bolognai rendszer bevezetés előtt állt, egy bizottságnak kellett javaslatot tennie, hogy hogyan működjön ezen belül a pedagógusképzés. A bizottság azt javasolta, hogy egy nagy kapun menjen be mindenki, aki gyerekkel akar foglalkozni, akár óvónő, akár tanító, akár tanár, akár gyógypedagógus pályák felé orientálódik és BA fokon 3 évig csak „gyereket tanuljanak”. Testi-lelki-orvosi-pszichológiai – pedagógiai – gyógypedagógiai szempontból járják körül a gyermeki jelenséget. Három év múlva kész asszisztensekként kerültek volna ki. Ezután MA fokon végezhették volna el a tantárgyi tudást adó képzést. Mint a bizottság egyik tagja mondta nekem, ezt a javaslatot az egyetemek „mozsárágyúval” szétlőtték. Amit ők eddig tanítottak öt évig, azt most kettőre húzzák össze? Hogy kevesebb ember kelljen? Egzisztenciális és egyéb szempontok játszották a fő szerepet, nem a pedagógus pálya valódi megújítása. (A három éven belül persze lassan bizonyos irányok már kialakulhattak volna.) Így most megfordult a dolog, és a BA végzettség tulajdonképpen nem ad a végző kezébe semmit, hiába tanult történelmet vagy bármi mást, ettől ő nem lesz sem történész, sem történelem tanár…

Vekerdy 012

– Milyen az ideális oktatási rendszer?

– Annak idején a finnek és a dél-koreaiak nagyon szegények voltak. Messzebbről indultak, mint mi.

Volt viszont egy dolog, amelyben a politikai erők megállapodtak: bármi történjék is, az oktatásra szánt pénzt nem csökkentik, sőt, egyre inkább növelik, ha visszaesés van, akkor is. Rendkívüli eredményeket értek el a következő évtizedekben először az oktatásban majd ezt követően a gazdaságban is.

Nálunk 2010 óta brutális összegeket vontak ki a köz- és a felsőoktatásból is, és jövőre is ez folytatódik. Ez nemzeti katasztrófához fog vezetni, efelől nincs kétségem.

Hadd említsem meg Németországot is pozitív példaként, ahol már rég nincs poroszos rendszer. Egy német kollégám kérdezte egyszer tőlem,

- Tudod-e, hogy melyik a világ leggonoszabb mondata?

– Melyik?

– Megbízni jó, ellenőrizni még jobb.

– Ki mondta?

– Lenin.

Nálunk most ez az alapelv. Persze nem működik, nem is fog működni, csak rongál. Németországban nincsenek „papíros” gyerekek, vagyis a tanító nénik nem küldik rémülten a kis elsőst is a nevelési tanácsadóba a szakemberhez, hogy adjon papírt számtanból, nyelvtanból, olvasásból stb. való „felmentéséről”, mert a tanító néni retteg, hogy a teljesíthetetlen követelményt majd rajta fogják számon kérni. Hanem: az iskola, a tanító néni maga segít neki, hogy felzárkózzon és a saját ütemében haladjon. Az asszisztens benn ül az órán, és az a feladata, hogy segítsen a lemaradóknak. Van rá pénz ugyanis, de nem csak azért, mert a németek gazdagok, hanem mert úgy döntöttek, hogy erre költenek. A német szülők összefogva az oktatási szakemberekkel a háborút követő évtizedekben átépítették az oktatásukat a poroszos rendszerről a gyermekközpontú, demokratikus szellemű iskolává.

Porosz iskola már nincs Németországban – porosz iskola csak nálunk van, meg persze más kelet-európaiaknál. Mi a különbség a kétfajta iskola között? Az egyik állampolgárokat nevel, a másik alattvalókat képez.

Az egyik iskola tudja, hogy nem a fegyelem és nem a „megtanulás” viszi előre a gyereket, hanem (mint már Széchenyi István is mondta), a diszkusszió, és az ehhez szükséges gondolkodás.

– Milyen egy frissen iskolába került kisdiák ideális napja ön szerint?

– Először is, az ideális iskola, ahova jár, gyerekközpontú. Nem kell megtanulnia karácsonyra írni, olvasni, de még első osztály végére sem, mert a gyerekek fejlődési üteme különböző. Zsófika úgy jön az iskolába, hogy ír, olvas, mert három nővére volt és mind a három tanító nénit játszott vele, Lackó esetleg csak harmadikra fog stabilan megtanulni írni, olvasni. Zsófika zseni, Lackó hülye? Esetleg pont fordítva.

"
A tehetséges gyerekek nemegyszer későn érő típusok.

Mindebből az is következik, hogy a mi mai iskoláinkban az iskolai teljesítmény nem korrelál az életben való beválással, boldogulással. Petőfitől Picassóig, Edisontól Churchillig hozhatnánk a példákat arra, hogy „bukott”, „teljesítésképtelen”, „tompa”, „képezhetetlen” gyerekek (ezeket a minősítéseket a nevek felsorolásának sorrendjében kapták meg az illetők) hogyan cáfoltak rá az iskolai diagnózisokra, jóslatokra.

Mire lesz szükség az elkövetkezendő negyven évben a munkaerő-piacra és a társadalomba való sikeres belépéshez? A vizsgálatok szerint öt dologra, készségszinten.

1. írás

2. értő olvasás

3. elemi számolás

4. komputerkezelés felhasználói szinten

5. angol nyelv

Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek tantárgyak. A tantárgy ideális esetben egy szép mező, ahol találkozik a tanár és a diák, hogy aztán együtt rácsodálkozzanak „az ember és a világ nyilvánvaló titkaira”, ahogy Goethe mondja.

"
Az anyagot nem befejezni kellene, ennek semmi értelme, így csak a felejtés számára tanítunk, hanem meg kellene merítkezni, ráérősen, szemlélődve egy-egy jelenségben.

És: ne kezdjük a kémiát és a fizikát molekuláris, atomi magyarázatokkal, azzal kellene kezdenünk például, hogy miért lesz világosabb a tea, ha citromot csöppentünk bele? Réges-régen természettudományt kellene tanítanunk, vagyis összevonva fizikát, kémiát, biológiát, és az egyszerű elemi jelenségeken szemléltetve őket.

– Amikor én tanítottam, a varázsszavak a tanterv, tanmenet és a haladási napló voltak, és – legalábbis a napló szerint – mindent „le kellett adni”.

- Köztudott, hogy Magyarországon az iskolák 75%-ban a felejtésnek tanítanak. Minimum ennyi megy veszendőbe a tananyagból.

A vizsgálatok már a hatvanas években úgy találták, hogy ha egy korrekt, jó tanár egy év alatt 27 költőből és íróból huszonhetet letanít, megtanít, míg kollégája a másik osztályban hármat-négyet-ötöt vesz csak az év során, „a többit nézzétek meg a tankönyvből”, viszont ez a tanár az egyes írókból, költőkből színdarabokat ír, az osztállyal együtt, elő is adják, verseket, elbeszéléseket, drámarészletecskéket írnak a tanult költők és írók műveiből az ő stílusukban – és így tovább, akkor év végén természetesen a korrekt letanításnak megfelelően a tananyag egészére nézve a mindent megtanuló gyerekek tudnak többet. De már a szünet végére az ő tudásuk csökken, felejtenek, az érzelmileg megragadott gyerekek tudása azonban nő, és ez az elkövetkező időkben így folytatódik. Magnetizálódtak a jelenségre, a költészetre, az irodalomra, magukhoz vonzanak minden erre vonatkozó információt, a két görbe egy idő után keresztezi egymást, az élményszinten, érzelmi megragadottságban, örömmel tanuló gyerekek fognak többet tudni felnőtt korukra, mint a másik csoport.

suli2

– Mit tanácsol azoknak a szülőknek, akiknek a közeljövőben megy a gyerekük iskolába?

– A gyereknek azt kell éreznie, hogy a szülei, a családja ugyanúgy mellette és mögötte áll, mint eddig, melegen öleli testileg és lelkileg, nagy érzelmi biztonságot nyújtva neki. Tudnia kell, hogy családja mindig megvédi őt a külvilággal szemben, akkor is, ha nem értenek egyet azzal, amit épp csinált, azt külön rendezik vele.

"
A szülőknek a lehetséges nevelési paradigmákból azt kellene követniük, hogy „legyél, aki vagy, én ehhez foglak hozzásegíteni”.

(Míg az iskola nagyon gyakran azt követi, hogy „legyél, akivé én akarlak tenni”, és ez rossz esetben a megtörés, megtöretés, jó esetben az örök lázadás és harcok útja.)

Gondoljuk meg, a mai iskola a nyolcféle intelligenciából csak egyre tart igényt, az értelmi intelligenciára, azt is csak félig méltányolja. A verbális, szóbeli intelligencia mellett a performációs, cselekvéses intelligenciára (ez is az értelmi intelligencia része!), a „néma tudásra” (tacitknowledge, néma tudás – Polányi) már ügyet sem vet. Pedig gyerekkorban ez az erősebb, ez viszi magával a szóbeliség kifejlődését is.

Nekünk, szülőknek azonban tudnunk kell, hogy mindennek következtében az iskolai értékelés nem tudja megmondani, hogy milyen is a mi gyerekünk.

És nem korrelál, nem egyezik meg az életben való későbbi beválással, boldogulással. Azt is tudnunk kellene, hogy az iskola a gyerek dolga! Ha azzal kezdem az első osztályt, hogy Zsoltikám, mi a lecke? Mire Zsoltika talán azt mondja, hogy semmi, mire én ráripakodok, hogy szerdán is ezt mondtad, és kiderült, hogy van lecke, Magdika tudta, azonnal hívd fel Magdikát, akkor 8-10-12 év családi poklot készítek elő. Persze segítek, ha a gyerek kér, de az iskola az ő dolga. Ezek a gyerekek a tapasztalat szerint jobb tanulók és könnyebben jobb tanulók, mint az állandóan ellenőrzött, kikérdezett, egész napos iskola után még házi feladattal és tanulással gyötört gyerekek.

Ne tévedjünk: a magyar egész napos iskola nem egész napos iskola. Egész napos iskola van, csak nagyon drága kiépíteni. Ha kiépül, a maga sportpályáival, uszodájával, éttermeivel, pihenőszobájával, könyvtárával stb., akkor persze jól működik.

De nálunk nincs szó egész napos iskoláról, nálunk a gyerek egész nap az iskolában van, ami egész más dolog, a napköziben, ahogyan ezt Rákosi Mátyás megálmodta.

Rákosi előtt is volt napközi Magyarországon, a nyomorenyhítő akció része volt, és a gyerekek kilenc ezreléke vette igénybe. De a párt azt akarta, hogy a gyerek ne otthon töltse az idejét, hanem az iskolában. Ne legyen szabadon, hanem legyen bezárva. És ’49 után hamarosan úgyszólván valamennyi iskolás napközis lett.

"
Az én ideális iskolámban persze nincs is lecke. Minek? Gyakorolni az iskolában kell. Viszont nem kellene sietni. Az elsősöknek maximum 3-4 órát kellene tanulással tölteniük.

„Anyuka! Ferikével még gyakorolni kell otthon az „m” betűt!” Én, az anya, ez esetben hazavonszolom Ferikémet egy-két TESCO-n, Auchanon keresztül, leültetem, és míg egyik kezemmel a vacsorát kavargatom, másikkal a szennyest szórom a mosógépbe, és harmadik fejemmel visszafordulok és kissé már spannolt állapotban így szólok: „Ferike! Még egy ilyen »m« betű és az egész oldalt ki fogom tépni!” És kissé utálom Ferikét. Ferike is kicsit utál engem és nagyon utálja az írást és az „m” betűt.

Vigyázat! Tudnunk kell, hogy minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora!

Az első három perc: "úristen, ez a gyerek tényleg butább, mint gondoltam!" A második három perc: "a gyerekem nemcsak buta, jellemtelen is!" „– Zsófikám! Mit csinálsz, mialatt én a matematikáddal a lelkemet teszem ki? – Semmit apa, figyelek! – Figyelsz? Még hazudsz is? Hát nem a kenyérgalacsint gyurbikálod az asztal alatt, hogy majd megveszek belé?” – stb. A harmadik három perc: "ez a gyerek engem nem szeret! Ezt eddig nem vettem észre…" A tizedik percben üvöltök, a gyerek sír. Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje jó gyerek, jó szülő és jó kapcsolat esetén.

suli4

– Már az óvodában is vannak különféle tesztek, felmérések, iskolaérettségi vizsgálatok. Az iskola ennyire hat lefelé is?

– Igen, és ha kötelező lesz az óvoda, ennél még rosszabb is lehet.

A boldogabb országokban ugyanis a szülő és nem az állam joga meghatározni, hogy a gyerek járjon-e óvodába, vagy sem.

Persze a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek nagyon fontos, hogy óvodába járjanak, de például Haitiban, amelyik nálunk szegényebb, ezt nem úgy érik el, hogy megvonják a szociális segélyt attól, aki nem viszi óvodába a gyerekét, hanem úgy, hogy több pénzt kap, aki viszi. Még ennél is fontosabbak volnának a szakmailag jól felkészült „biztos kezdet”-házak, amelyek nullától hároméves korig fogadnák a gyerekeket, anyjukkal együtt, szigorúan önkéntes alapon. Becsábítanák az arra rászorulókat.

"
Ugyanis az első három évben lényegében „minden eldől”. Az óvoda már késő.

De továbblépek: kevesen tudják, hogy mint az Európai Unió többi országában, így Magyarországon sincs iskolába járási kötelezettség! Csak tankötelezettség van. A szülő döntheti el, hogy iskolába járjon-e a gyerek, vagy otthon tanuljon, amiről időnként számot ad. Tévedés, hogy az igazgató joga eldönteni, hogy lehet-e a gyerek magántanuló! Ha a gyerek nem veszélyeztetett, ha rendszeresen jár számot adni tudásáról, nem tagadhatja meg a magántanulói státust! Ha a gyerek magántanuló, esetleg a szülő összeáll más szülőkkel és felfogadnak egy tanító nénit, aki a tapasztalatok szerint egyharmadnyi idő alatt tanítja meg az iskolai tananyagot, mint ahogy ez az iskolában történik, és általában szorongás nélkül.

A „homeschooling”, az otthon tanulás egyre terjedő módszer Amerikában és a nyugati országokban, de így tanultak Magyarországon a 19. században az arisztokrata gyerekek is.

suli3

– Több helyütt mondta: mentsük ki a gyerekeket az állami iskolából. Miért?

– Mert a mai magyarországi iskola nem a gyerekekhez, nem testi és lelki szükségleteikhez, nem életkori sajátosságaikhoz szabott. Elundorítja őket a tanulástól, ahelyett, hogy rávezetné a világ és az emberi jelenség érdekességére.

Nem véletlen, hogy az utolsó három évben megugrott az érdeklődés az alapítványi és magániskolák iránt.

De a többi szülőnek is azért kellene küzdenie a pedagógusokkal és más szakemberekkel együtt, hogy a centralizált állami iskolákban elindult folyamat, a tekintélyelvű diszkrimináció, melyben nem a gyerek a fontos, hanem a rajta átpréselendő tananyag (amelyik egyébként rosszul és szakszerűtlenül jelenik meg a tanterv jelentős részében), megálljon. A gyerek érdeke és a társadalmi érdek – a jövő kimunkálása! – egybeesik.

"
Az államközpontú porosz-szovjet típusú iskola a diktatúra iskolája, a gyermekközpontú iskola a demokráciáé.

Egy ország mentális állapota is attól függ, mennyit ruházunk be szellemileg, lelkileg és anyagilag az oktatásba. Ha ezt megspóroljuk, újra mondom, abból katasztrófa lesz.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-olaszorszag-orvos-betegek-korhaz-northfoto-1.jpg

A legrosszabb, hogy mind egyedül halnak meg – egy frontvonalban küzdő doktornő a koronavírusról

Daniela J. Lamas egy bostoni kórház intenzív osztályán küzd nap mint nap a betegek életéért. Amit lát, az lassan őt is felőrli.
Fotó: illusztráció, Northfoto, Carlo Cozzoli/Fotogramma - szmo.hu
2020. március 27.


hirdetés

A New York Times-ban felidézte, hogy neki kellett közölnie például egy lélegeztető gépre kötött asszonnyal és férjével, aki az ágya mellett ült és tartotta benne a lelket, hogy a mai találkozás végén el kell búcsúzniuk egymástól. A kórházban ugyanis a betegek védelmében látogatási tilalmat rendeltek el.

„Mint intenzív osztályos orvos, sok rossz hírt kellett már közölnöm. De erre nem voltam felkészülve"

– mondja a doktornő.

„Néztem, ahogyan elváltozott az arcuk. Páciensem légzése felgyorsult, és a lélegeztető riasztója bekapcsolt. Férje gyorsan a vállára tette a kezét, és légzése lelassult, a riasztó elhallgatott. A férfi tudta, hogyan nyugtassa meg őt. Mindvégig vele volt: amikor kórházba került rángógörcs miatt, amikor transzplantációt hajtottak végre rajta, és amikor az idegen szerv kilöködése miatt rohamai voltak. Amikor a tracheosztómiás csővel elvettük a hangját, helyette beszélt. Most azonban, hogy megvédjük betegeinket a koronavírus fenyegetésétől, az asszony egyedül maradt.”

Még magányosabban néznek szembe a halál fenyegetésével a koronavírussal fertőzöttek. Daniela J. Lamasnak volt egy férfi páciense, akit akkor kapcsoltak lélegeztetőgépre, amikor elkezdett vért köhögni.

hirdetés

„Egyedül volt a szobájában, FaceTime-on beszélgetett a lányával, amikor rájött a roham. A lánynak ez volt apjáról az utolsó képe. Telefonon többször tájékoztattam őt az állapotáról, de nem tudom, hogy mikor láthatja az apját újra, vagy egyáltalán látja-e még valaha.”

A kórház többi dolgozójának is lelki traumát okoz ez a helyzet. A doktornő megkérdezte az egyik éjszakás nővért, hogy mi bántja a legjobban.

„Az, hogy a betegek egyedül halnak meg”

– vágta rá a választ az ápolónő.

Egy másik orvos azt mesélte, hogy nemrégiben lélegeztetőgépre kellett kapcsolnia egy idős férfit és a feleségét. Mindkettejüknek súlyos légzési zavaraik voltak a koronavírustól. Lányuk megkérdezte, hogy meglátogathatja-e őket. Bár a kórház máskor kivételt tesz a haldoklókkal, ezúttal ez szóba sem jöhetett.

„Ez pedig azt jelenti, hogy ha a szülei meghalnak, egymástól elválasztott, steril kórházi szobákban halnak meg, távol minden szeretettüktől.

Csak az ápolók és az orvosok vannak ott, hogy enyhítsenek a betegek félelmén. De erre egyre kevesebb a lehetőség.

"Én az a fajta orvos vagyok, aki leül egy ágy szélére, megfogja a beteg kezét, elmagyarázza, mi történik, lassan és nyugodtan, még a lélegeztetőgépen lévő betegeknek is, mert nem tudhatom, hogy mire emlékeznek" - mondja Lamas dokornő.

Az elmúlt hetekben azonban azon kapta magát, hogy a szükségesnél egy perccel sem akar több időt tölteni a koronavírusos betegek szobáiban, még akkor sem, ha maszkban és védőöltözetben van.

„Nem akarom ugyanazt a levegőt szívni. Megteszem, amit kell, aztán kijövök. Nem maradok ott megnyugtatni őket, magyarázni nekik, vagy fogni a kezüket. Az az igazság, hogy félek” – vallja be a doktornő.

És ahogy a betegek száma egyre csak nő és nő, esélye sincs már arra, hogy ellátás után még a betegek mellett maradjon. És ez nagyon zavarja.

„A végkimerülésig dolgozunk, és félünk, hogy nincs megfelelő védőfelszerelésünk. De attól tartok, hogy ha nem találjuk meg a módját, hogy enyhítsük a vírus okozta nyomasztó elszigeteltséget, azokban is rengeteg lelki sérülés marad, akik túlélik."

A hogyanra azonban egyelőre nincs válasz.

Daniela J.Lamas azt mondja, később visszament az idős asszonyhoz, akit elválasztottak a férjétől. Amikor a beteg meglátta a doktornőt, próbált szavakat formálni.

„A férje biztosan értette volna, de az ajkai gyorsan mozogtak, és fogalmam sem volt, hogy mit akar mondani. Ideges lett. Sajnálom – mondtam neki. De elege lett. Lehunyta a szemét, és elfordult az ágya melletti üres szék felé. Még egyszer bocsánatot kértem tőle, de megszólalt a személyi hívóm, és kimentem a szobából. Otthagytam őt. Egyedül.”

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
DMARC20200325006-scaled.jpg

„800-1000 olyan fertőzött terjeszti nálunk a vírust, akik ezt nem is tudják magukról”

Sokkal többet kellene tesztelni, mondja dr. Duda Ernő biológus-immunológus, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének professzora.
Szöveg:Göbölyös N. László - Fotó: MTI, Mónus Márton - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

- Mennyire igaz, hogy a koronavírussal szemben inkább az idősebbek veszélyeztetettebbek?

- Inkább azt mondanám, hogy azok, akiknek egyéb betegségük is van, mert vannak egészséges öregemberek, és beteg fiatalok is. Most már hallottunk olyan híreket is, hogy gyerekek és fiatalok is meghaltak. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek a szíve nincsen jó állapotban, az nagyon nehezen él túl 2-3 napot 40 feletti lázzal. És az is biztos, hogy aki egész életében dohányzott, annak a tüdejét már alaposan megviselte a bagó.

Az már kiderült, hogy nemcsak Kínában, hanem Európában is sokkal több férfi hal meg, mint nő. Ez arra vezethető vissza, hogy a férfiak többet dohányoznak.

Nagyon veszélyeztetettek még a radio-, vagy kemoterápiával kezeltek és a szervátültetettek, hiszen ők immunhiányos állapotban vannak.

- A kormány, a szakemberek, de a közösségi média is folyamatosan az otthonra maradásra szólítanak fel, különösen az időseket figyelmeztetik. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy mintha a fiatalok fegyelmezettebbek lennének. Hogy saját családomat említsem: nagyfiam, unokámmal és menyemmel második hete önkéntes karanténban vannak.

hirdetés

- Nagyon helyes! Ha egy hónapig mindenki a fenekén maradna a lakásában, eltűnne a vírus. De ezt elég nehéz megoldani. Pedig ha a fertőzött ember nem tudja továbbadni a vírust, megszűnik a járvány. Ebből a szempontból lenne borzasztó nagy jelentősége annak, hogy a tünetmentes fertőzötteket felderítsük. Ennek pedig egyetlen módja van: rengeteg tesztet kell végezni.

Ha megnézzük a hivatalos adatokat, kiderül, hogy Magyarországon 4% felett van a halálozási arány. Az összes körülöttünk lévő országban 1% alatt van. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon rosszabb az egészségügy, többen halnak meg, hanem azt, hogy sokkal kevesebb fertőzöttről tudunk.

Vagyis körülbelül 800-1000 olyan fertőzött terjeszti a vírust, aki nem is tudja magáról, hogy fertőzött, és mások sem tudják. Ez nagyon nagy hiba.

- A legfrissebb adatok szerint  eddig alig több, mint 10 ezer tesztet csináltak.

- Számomra ez azért felfoghatatlan, mert a teszt olcsó. Ausztriában napi 5000 a cél! Gondoljon bele, hogy Dél-Koreában több mint negyedmillió szűrést végeztek! Ha egymillió embert letesztelnének, az is csak 2 milliárd forint kiadást jelentene. Miközben a gazdasági károk százmilliárdok lehetnek. Helyszínek is lennének hozzá: ismereteim szerint csak Szegeden van legalább 20 olyan labor, ahol ezt a tesztet meg lehetne csinálni. De nem is kellene ennyi: ha akkreditálnának országosan öt-tíz labort, Szegeden, Pécsett, Debrecenben, meg lehetne ezt vidéken mindenütt oldani.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
01.jpg

„Mindegy, ki a gyerek apja, a nőnek legyenek gyermekei, minél több, annál jobb” – a gyermektelen nők megbélyegzése Ghánában

Ghánában ha valaki nőként egyedülálló marad, egy idő után rossz szemmel kezdenek nézni rá ismerősei, családtagjai. A gyermekek hiánya, a meddőség pedig súlyos társadalmi következményekkel járhat.
Szöveg és képek: Supák Ágnes - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Ahogy azt már egy ideje láthatjuk, a világ népessége folyamatos növekedésben van. Az ENSZ 2019 júniusában közzétett felmérése szerint a jövőbeli gyarapodás nagyon aránytalanul oszlik majd meg a világ különböző területein. Például Afrika szubszaharai régiójában élők 2050-re kétszer annyian lesznek, mint most, míg Európában alig számíthatunk emelkedésre a születési számokban. Mindez a statisztikákban szárazan rajzolódik ki, jelentősebb magyarázatok és emberi arcok nélkül. 2020 elején, utazásom során többek között a magas gyermekvállalási arány okait keresve kutattam a nyugat-afrikai Ghánában.

Ghána számokban

Az Our World in Data felmérése szerint Ghánában a termékenységi ráta: 3,81 (2019-es adat alapján), ami azt jelenti, hogy a ghánai nők átlagosan 3-4 gyermeket szülnek életük során. Ez nagyjából az európai átlag duplája. (Összehasonlításképpen Magyarországon ez a szám ugyanabban az évben 1,41 volt.)

Mindennek egyik oka talán az, hogy a ghánai nőkre a társadalom óriási nyomást gyakorol úgy, hogy a kultúrájukból következően a nő elsődleges feladatának azt tekinti, hogy minél több gyermeket szüljön.

Ghánában az, hogy egy nő elérte a pubertás kort és nemzőképessé vált, már hagyományosan azt jelentette, hogy felkészült a házasságkötésre. Sokan még ma is nagyon korán mennek férjhez, különösen a muszlim közösségekben. De ez a korhatár kezd kitolódni. Ezzel együtt az elrendezett házasságok száma is csökkent.

hirdetés

A ghánai nők átlagéletkora az első szüléskor mindössze 22-23 év körül van. Számukra a gyermekek nem csupán az anyaság csodáját jelentik, hanem társadalmi státuszt nyújtanak, illetve idővel munkaerőként hozzájárulhatnak a háztartás gazdaságához is.

Épp emiatt, ha valaki nőként egyedülálló marad, egy idő után rossz szemmel kezdenek nézni rá ismerősei, családtagjai. A gyermekek hiánya, a meddőség pedig súlyos társadalmi következményekkel járhat. A megbélyegzésen felül a terméketlen nők gyakran mentális szorongással és családon belüli erőszakkal szembesülnek.

Ama, akinek neve azt jelenti: szombaton született. Ghánában, egyes népcsoportoknál a csecsemőket az alapján nevezik el, hogy a hét milyen napján születtek.

Elsőként Amával, egy helyi újságíróval beszélgettem a témában. Neki bátorkodtam feltenni a kérdést: van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy nőként valaki úgy döntsön, nem akar gyereket vállalni.

„Nem, nem, erre nincs lehetőség.

A kultúránkban mélyen gyökerezik az a tradíció, hogy a nőknek a legfőbb feladata az, hogy minél több gyereket hozzanak a világra. Az nem is igazán fontos, ha nem tudnak megfelelően törődni velük.

Egy nő értéke abban rejlik, hogy mennyire termékeny, amit pedig azzal tud kimutatni, hogy minél több gyermeket szül. Itt nincs lehetősége a nőnek, hogy úgy döntsön, ő örökké egyedülállóként fog élni, ez nálunk nem opció.”

– Mi történik abban az esetben, ha valaki nem tud teherbe esni?

„Ha egy bizonyos kor után valaki még hajadon és gyermektelen, az egy hatalmas nehézséget jelent. Lenéznek és ez megmérgezi az egész hátralévő életedet. Az esetek többségében nem fognak szemtől szembe, verbálisan vagy fizikailag bántani a falubeliek, de teljesen kiközösítenek. Az emberek kutyába se vesznek majd, levegőnek néznek. A városokban talán valamivel jobb a helyzet, de ez a berögzült szemlélet elszórtan ott is megtalálható.”

Ma már a tudományok és a technológia fejlődésének köszönhetően hozzájuk is elértek a mindenféle orvosi tesztek, amelyekkel könnyen megállapíthatóvá és bizonyíthatóvá vált, hogy sok esetben nem a nő hibája, hogy nem lehet gyereke, hanem a férje impotens. Ezt azonban a nép nagy része máig nem fogadja el, és továbbra is a nőket hibáztatják, mondván: biztos csak nem akartak eléggé teherbe esni.

„Ha egy nőnek bármi miatt nincs saját utódja, akkor rögtön elkezdődik a pletykálkodás, és kialakul a negatív megbélyegzés. A helyi szóbeszédben keresztnevük helyett „gyermektelen”, sőt „reménytelen” nőnek kezdik el hívni őket. Úgy tartják, a gyümölcstelen asszonyok erőtlenek, elveszettek a világban”

– mesélte Ama.

– Ha valakinek biológiailag nem lehet gyermeke, akkor kaphat bármilyen mentális segítséget, hogy feldolgozza ezt a traumát?

„Tudtommal erre kifejezetten nincs segítségnyújtás, hisz elég baj van így is az orvosi ellátással, de ha szerencsés az illető, és a családja nem veti meg, akkor rájuk tud támaszkodni ilyen esetben.”

Menekülés a megbélyegzés elől

A negatív beskatulyázás olykor olyan erőteljes kiközösítéshez vezethet, hogy sokan kénytelenek teljesen elszigetelődni korábbi közösségeiktől.

Ghána északi térségében gyakori eset, hogy az olyan nőkre, akiknek egy bizonyos kor után nem születik gyermekük, boszorkányként, a gonosz megtestesítőjeként kezdenek el tekinteni. Ehhez sokszor a törzsi vallás papjai is hozzájárulnak azzal, hogy felerősítik az emberekben azt a spirituális meggyőződést, mely szerint a meddőség a nő Isten iránti engedetlenségének eredménye. Erre pedig olyan megoldásokat tanácsolnak, mint a gyakori ima, bűnbánat, radikális esetben pedig a női nemi szerv megcsonkítása, mondván, hogy ez az út vezet az igazi megtisztuláshoz. (Sajnos azonban épphogy ez is eredményezhet meddőséget, számos egyéb fertőzést mellett.) Az ilyen és hasonló esetekben a nők sokszor úgynevezett „boszorkánytáborokba” költöznek, menedéket keresve az ítélkező tekintetek és a kínzás elől. Itt rajtuk kívül megtalálhatóak még mentális betegséggel küzdő emberek és olyan özvegyek is, akiket azzal vádolnak, hogy megölték a férjüket a vagyon megszerzése érdekében.

A szégyen elől menekülésnek létezhet más formája is. Beszélgetéseim során hallottam egy történetet egy ghánai nőről,

akinek egymás után több vetélése volt, idővel pedig már egyáltalán nem tudott teherbe esni. Neki abból a szempontból szerencséje volt, hogy – bár családja nem – de férje végig mellette állt és támogatta őt. Később – jó pár teszt elvégzése után - kiderült, hogy a férfinek sem voltak rendben a hímivarsejtjei.

Közösen döntöttek úgy, hogy együtt maradnak, és a megbélyegzésnek hátat fordítva kiköltöznek az USA-ba, ahol új életet tudtak kezdeni és nem kellett attól tartaniuk, hogy lenézik őket a gyermekek hiánya miatt.

Törzsi tradíciók a gyermekvállalás terén – patrilineáris & matrilineáris közösségek

Mivel [a keresztény és iszlám vallás mellett] a különböző törzsi tradíciók még itt-ott elvétve jelen vannak Ghánában, a nők a vidéki területeken eltérő kihívásokkal néznek szembe, mint azok, akik a nagyobb városokban élnek.

Az ország északi régiójában nem elég, hogy az asszonyok minél több gyereket szüljenek, még az is fontos, hogy legyen köztük fiú, mert egyes helyeken az öröklés rendszere patrilineáris, vagyis férfiágon öröklődik minden. Ha a nő nem szül fiút, akkor a férjétől jóformán nem kap semmit, sem ő, sem leánygyermekei.

Az előzővel ellentétben az Akan régióban inkább a nőágon történő öröklés a jellemző. Persze ennek is megvannak a maga hátrányai. Az egyik gyakran elforduló negatívum például az, hogy a férfiak a matrilineáris rendszerben nem vigyáznak gyermekeikre, mivel nem is igazán tekintenek magukra apaként. Nem tartoznak a teherbe ejtett nő családjához, ezért inkább a leánytestvéreik gyermekeivel foglalkoznak, mintsem a sajátjukkal. Az itt élőknek nem fontos, hogy milyen nemű gyerekek születnek, házasság sem feltétlenül szükséges – sőt az embereket még az sem érdekli, hogy ki a gyerek apja. Egyedül az számít, hogy a nőnek legyenek gyermekei – minél több, annál jobb.

A fiatalok látásmódja

Bár még mindig piedesztálra van emelve az ghánai nők körében a családalapítás szerepe, a nagyobb városokban már megindult a fiatalabb generáció körében a gyermekvállalás újradefiniálása.

A 20-as éveikben járó nők már sokkal inkább törekednek arra, hogy szerelemből kössenek házasságot, és az utódok mennyisége helyett arra fókuszálnak, hogy megfelelő jövőt tudjanak biztosítani nekik, ha tehetik továbbtanulnak, így kezd kitolódni az első gyermeket váró kismamák életkora.

Accrában, az óceánpart közeli, Művészeti Központként is emlegetett piac kellős közepén, egy csapat fiatal nővel elegyedtem beszélgetésbe a gyermekvállalás témájában.

Fiatal lányok a Művészeti Központ bazárjában, színes gyöngysorokkal a csípőjükön

Őket is megkérdeztem arról, hogy szerintük akadnak-e Ghánában olyan nők, akik nem akarnak férjhez menni és gyerekeket vállalni, mert szeretnének helyette például karriert építeni.

„Önként nem szeretnének férjhez menni, miközben meglenne rá a lehetőségük?” – kérdeztek vissza csodálkozva. „Ghánában ilyet alig találni. Az anyák, a nagyanyák is nyomást gyakorolnak lányaikra, unokáikra, azzal, hogy meg kell házasodniuk, gyerekeket kell szülniük. Persze ez már nem olyan vészes, mint korábban. Az belefér, hogy valaki 4-5 évvel később szül, mint az átlag, mondjuk mert főiskolára megy, de hogy valaki önként ne vállaljon gyereket a munka miatt, az nem szokott előfordulni. A szingli élet is csak egy ideig szórakoztató, öregen már nem az.”

– Nincs olyan ismerősötök esetleg, akinek biológiailag nem lehetett gyereke?

„Nincsen, mert mi mind ezt viseljük és a barátaink is ezt hordják” – mondták, majd megmutatták nekem a csípőjükre akasztott mindenféle színekben pompázó gyöngysorokat, amelyeket termékenységük szimbólumául hordanak, jelzésként az általuk kiválasztott férfi felé.

„Ez felfogható egyfajta modern totemként, mely szerencsét hoz az ágyban és megáldd téged sok-sok kisbabával. Olyasmi, mint az Akua'ba [fából készült, rituális termékenységi baba]. Ha ezt hordod, biztos lehetsz benne, hogy könnyen teherbe esel.” – mesélték nekem kuncogva.

Doreen a bátyja boltjában

Egy kicsivel odébb, ugyanabban a bazárban egy 22 éves lánnyal társalogtam, aki jelenleg a bátyja boltját vezeti, közben pedig informatikusnak tanul.

– Nem érzel nyomást a családod vagy a társadalom felől aziránt, hogy gyereket vállalj?

„Egyelőre még nem, mivel igyekszem a továbbtanulásra fókuszálni és ezt ők is elfogadták. Idővel persze szeretnék saját gyerekeket, de nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy ne tudjam őket eltartani. Hiszek az igaz szerelemben, és várok arra, hogy eljöjjön az a férfi, akinél majd azt érzem, hogy igen ő az, akitől gyerekeket szeretnék.”

– Tudod már, hogy hány csemetét szeretnél? Van valami, ami befolyásolja ezt?

„Hármat-négyet talán, de semmi sincs kőbe vésve. Ez függ majd attól is, hogy a leendő férjem mit szeretne. A bátyámnak van már két lánya, úgyhogy a szüleim már nagyon vágynak egy fiú unokára.

Ki tudja, lehet nekem előbb lesz fiam, mint neki, de ha lány lesz, ugyanúgy fogok neki örülni”

A riport elkészítését a Minority Rights Group International tette lehetővé.

hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
maganyos-no-otthon.jpg

„Be kellett ismernem, hogy nem bírom el, és ez teljesen oké” – erős, független nőként a karanténban

„Félni oké. Szorongani oké. Ha fáj, ha rettegsz, ha hiányoznak a barátaid és a családod, az is oké. Emberek vagyunk. És ez most körvonalazódik igazán.”
Kirschner Petra írása; illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Már három hete vagyok egyedül a lakásomban.

Eleinte nem tűnt vészesnek. Persze érzékenyen érintett, ahogy meghallottam az első híreket arról, hogy itt bizony korlátozások lesznek. Az eseményeket lemondták, a koncerteken, rendezvényeken dolgozó barátaim elvesztették a munkájukat egyik percről a másikra. Elfogytak a kézfertőtlenítők. Kiüresedtek a polcok a boltokban. Mindenhol WC papírral a hónuk alatt, idegesen igyekvő embereket láttam.

Elkezdett rám szakadni az egész szépen fokozatosan. És elkezdett eluralkodni rajtam a szorongás, végül teljesen elborított. Úgy éreztem, agyonnyom, egyedül vagyok a félelmeimmel, egyedül vagyok a gondolataimmal, és nincs körülöttem senki, hogy megnyugtasson.

Legtöbb ismerősöm és családtagom eleinte egy csöppet sem izgult, bagatellizáltak illetve totál eltolták maguktól a problémát. Megnyugvást igazán senkitől nem kaptam, pedig kívülről vártam volna. Arra vártam, hogy valaki egyszerűen átöleljen, és azt mondja, itt vagyok. Nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy baj lesz, de itt vagyunk, ketten egymásnak.

Ez nem történt meg.

hirdetés

És miért nem? Mert én is független, erős, önálló self-made woman vagyok, aki nem marad benne egy rossz párkapcsolatban, nem alkuszik meg, nem akar rászorulni a családja segítségére, ha a barátai a reszketés közepén felhívják, inkább kinyomja a telefont és egy pánikroham után fél órával már ezerrel dolgozik.

Erős vagyok, kemény vagyok, kibírom egyedül. Nincs szükségem senkire.

Mondtam én akkor. Az első héten átgondoltam a dolgokat. Persze, imádok futni, futni szabad. Ha már konditerembe vagy jógaórára nem járhatok, akkor nagyokat futok majd a ligetben meg a Margitszigeten, YouTube jógavideókat nézek, megoldom. Végre kipróbálhatok egy csomó receptet, lesz időm festeni, olvasni és felkészülhetek a júniusi egyetemi felvételikre. Be is szereztem mindent, ami ezekhez a csodás, egyszerű, vagány tervekhez szükséges.

Mindennap meditáltam, mindennap sportoltam, főztem, video-chateltem, telefonáltam. Olykor-olykor elmentünk kutyát sétáltani egy-egy barátnőmmel.

Úgy éreztem, jól van Petra, menni fog ez, simán kibírod. Kibaszott kemény vagy, nem olyan nagy dolog ez, egyedül vagy egész nap, de mennyi hasznos dolgot csinálsz, és közben még jól is fogsz kinézni nyár elejére, amire ez az egész szar lemegy.

Az első pánikrohamom nagyjából egy hét után jelentkezett, ekkor már home office-ban voltam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást, úgy éreztem, az egész világ és az életünk súlya, a rengeteg félelem és kérdés egyszerűen ellep, az életem sose lesz már olyan mint régen.

Elkezdtem megbánni, mi az, amit nem tettem meg, elkezdtem okolni magamat, hogy miért vagyok szingli, hogy miért nem voltam képes benne maradni akár egy rossz kapcsolatban is, inkább az, mint a magány, minden jobb mint egyedül, az egyedüllétet nem bírom el.

Minden ilyen sírás, kiborulás ideiglenesen nyugalmat hozott magával, hiszen a felgyülemlő stressznek szelepet adtam, hagytam, hogy a félelmeim felszínre kerüljenek, így feloldódott a feszültség.

A szabadság korlátozásának érzése, és az, hogy NEM LEHET találkozni társasággal, a barátaimmal, nem ölelhetem meg a szeretteimet, nem mehetek el egy koncertre, vagy egy buliba, vagy simán reggelizni a kedvenc helyemre. Egyszerűen az van, ami otthon van. Otthon pedig akármit is teszek, egyedül vagyok, nincsenek körülöttem emberek, nincsen körülöttem élőlény. Mivel toborzóként dolgozom, nagyjából napi 100-120 vagy több hívást intéztem az elmúlt hetekben egy nap alatt, mégsem pótolja semmi az emberi lény jelenlétét a mindennapokban.

Oké, tehát, két hét után megvizsgáltam magam. Hol tartok? Aha, most már TÉNYLEG nem ajánlatos senkivel találkozni, most már TÉNYLEG távolságot kell tartani mindenkitől, most már TÉNYLEG nem ölelhet meg senki, most már TÉNYLEG otthon kell feltalálnom magam. Aha, oké, hát ezt SIMÁN kibírom, nem olyan vészes, hiszen néha sírok egyet, de utána jobb lesz úgyis. Az egész max. 2 hónapig fog tartani, vagy kevesebb.

Napirendet készítettem magamnak, edzéstervet, étkezési naplót, recepteket gyűjtöttem, online előadásokat és koncerteket néztem, jegyeztem a meditációim során bennem felmerülő érzeteket, video-chateltem, telefonáltam, folyamatosan messengeren is chateltem és posztolgattam Fb-on. Magyarul strukturáltam, koordináta-rendszerbe szerveztem a szorongásaimat.

Elhatároztam, hogy úgy tudom kivédeni a további pánikrohamokat, hogy kizárom a világot, nem olvasok híreket, nem beszélek erről a témáról, csak amennyit nagyon muszáj. Egyszóval bezárom magam a lakásom rózsaszín buborékjába a kis napi teendőimmel.

És amikor pont kezdtem elhinni magamról, hogy jól vagyok, meg tudok én ezzel egyedül küzdeni, elkezdtem érezni magamon a változást. Elkezdtem félni az utcán. Elkezdtem félni a maszkos emberektől, minden járókelő ideges vibrálása rám telepedett és vittem magammal tovább.

Amikor egyszer-egyszer távolságot megtartva találkoztam az anyámmal, éreztem, hogy be vagyok zárkózva, szótlan vagyok, hogy nem érzem magam jól, és csak a lakásom védelmében vagyok biztonságban.

Aztán egyik nap felébredtem, a szokásos 3-4 óra alvás után (az, hogy nem tudok aludni, nagyjából a második otthon töltött hét után jelentkezett) és eluralkodott rajtam a tehetetlenség. A depresszió. Hogy megint ugyanahhoz az asztalhoz ülök le, ugyanabban a térben, ahol egész nap vagyok. Megint ugyanúgy fog kinézni az egész napom, és ugyanúgy egy kurva áldott lélekkel nem fogok találkozni.

Bizonygattam magamnak, hogy ez oké, ez oké, ez oké, majd munka után jógázom egyet, attól jobb lesz. Egyszer csak egy munkahelyi feladat során kiszakadt belőlem minden, és elkezdtem zokogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!