Csernobil az eddigieknél is kísértetiesebb az oroszok kivonulása után – a lezárt övezetben jártunk
Több éve terveztem, hogy Csernobilban fotózok. A 4-es blokk felrobbanása a világ első atomkatasztrófája volt 1986. április 26-án. Jól emlékszem még arra a tavaszra.
Az akkori politikai helyzetben senki sem tudott érdemi információt arról, mi történt, a radioaktív sugárzásról meg pláne semmit.
Idén februárban elindultam Ukrajnába. A közelgő háború miatt Donbaszba készültem, de Csernobil is a tervben volt. Indulásom napján támadták meg Kijevet, ez áthúzta az addigi elképzeléseimet. Két és fél hónapig tudósítottam a háborús helyzetről az ország több pontjáról, de az atomerőmű környéke kimaradt. Miután az oroszok kivonultak Észak-Ukrajnából, most lehetőségem nyílt Csernobilba menni.
Mára egyértelműen kiderült, hogy az orosz kiskatonák sugárfertőzést kaptak, mert a szennyezett földet ásták ki lövészároknak. A környéken is megnőtt a sugárzás emiatt a háború előtti értékhez képest.
Korábban a turisták akár egy hétre is beköltözhettek a lezárt területre. Most viszont nélkülük igazi szellemváros volt Pripjaty, az atomerőműtől 3 kilométerre fekvő kisváros.
Eredetileg a telepesekkel – ahogy ott hívják, szamoszelikkel – akartam találkozni. Körülbelül 1200-an tértek vissza a lezárt zónába az atomkatasztrófa után, ma még úgy 100-an élnek ott. Az orosz megszállás után még kíváncsibb voltam, hogyan telnek a mindennapjaik az a veszélyes zónában.
Csernobil 2600 négyzetkilométeres lezárt terület csak Ukrajnában, de Belorussziába is átnyúlik a tiltott rész. A felrobbant négyes blokktól 10 kilométerre a legerősebb a sugárzás, egyes helyeken életveszélyes, ilyen például a Vörös erdő, ahol a fák színe megváltozott a fertőzéstől. Itt csak autóval szabad áthaladni. A második, a 30 kilométeres sugarú zóna. Ennek egy része már a szomszéd országba lóg át.
Az atomkatasztrófa után az evakuált falusiak jó része vissza akart menni pár ingóságért. Erre végül engedélyt kaptak a szovjet vezetéstől. Sokan kihasználták ezt az időt, és elrejtőztek az erdőkben, aztán illegálisan visszaköltöztek.
Idős koruk és a betegségeik miatt a számuk jelentősen csökkent mostanra. Viszont a közelmúltban sok fiatal is beköltözött a lezárt zónába. A szegénység elől menekültek ide. Már a szovjet vezetés, majd az ukrán kormány is próbálta meggyőzni őket, hogy költözzenek ki, de hajthatatlanok. Így kapták meg féllegális státuszukat, a telepest vagy szamoszelit az 1990-es években.
Tolmáccsal és egy katonai sajtóssal jutottam el a 92 éves Bábuska Maruzsához és a 84 éves Bábuska Hányához. Ők unokatestvérek, szomszédok és
A legtöbb telepes csak a rádióból értesült a háború kitöréséről és a fejleményekről, amíg volt adás. Februárban azután az oroszok elfoglalták Csernobilt. Hamar rájöttek, hogy a helyiek többnyire idős, szegény nyugdíjasok. Nincs semmijük, amit elvehetnének tőlük, így békén hagyták őket. Az új, fiatalabb telepesek pedig mélyen az erdőben élnek.
Maruzsa és Hánya azt mondják, baj nélkül átvészelték azt az időszakot, amíg Csernobil az oroszok kezén volt.
De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Előfordult, hogy a falu másik feléből betegen támolygott át Maruzsához az egyik férfi, mert nem volt már semmi ennivalója. Megkérte az asszonyt, hogy főzzön neki egy kis levest.
Bábuska Maruzsa a semmiből is gazdag asztalt terít az újságírónak is.
Mintha nagymamámat hallanám, egyél csak, egyél még, mert éhen halsz.
Bábuska Maruzsa és Hánya a csernobili sajtóssal
Hányának és Maruzsának van egy kis kertje, ahol krumplit, uborkát termesztenek, meg minden mást, amire szükségük van. A kútból nyert ivóvizüket és a krumplijukat időről-időre laboratóriumba viszik vizsgálatra, hogy alkalmasak-e emberi fogyasztásra. Eddig nem volt baj.
A gyűjtögetésről azonban még mindig nem tettek le, azt mondják: a sugárzást nem látják, nem is betegek és még mindig élnek.
Maruzsa arra panaszkodik, hogy mostanában nagyon egyedül érzi magát. A háború előtt gyakran jöttek hozzá a családtagok, gondozták a kertet, bevásároltak neki. A legfontosabb mindig a liszt, tészta, só és a cukor volt. Most megváltoztak a belépési szabályok, csak ritkán jöhetnek a gyerekei, unokái.
A háború előtt csak pár rendőr és biztonsági őr volt a zónában, de most rengeteg a katona. Mi is sokukkal találkozunk, amikor a környék egyik látványosságához, a Duga1-radarhoz indulunk.
Út a Duga radarhoz
Ez a hidegháborúban épített monstrum arra szolgált, hogy időben jelezze a Szovjetuniót fenyegető ballisztikus rakéták kilövését, illetve az ellenséges gépek helyzetét.
A létesítményt a térképeken egy úttörőtábornak álcázták. 1976 júliusától 1989 decemberéig üzemelt a Csernobil melletti katonai bázison.
A hatalmas antennarendszer két ernyőből áll. A csernobili vevő-egység 700 méter hosszú és 150 méter magas, míg a Csernyihiv melletti adó 200 méter hosszú és 90 méter magas. Jellegzetesen pattogó hangja miatt az orosz Fakopáncsnak is nevezik.
A Duga bejárata
Duga-1 radar
Duga-1
A radar maradványai után utunk Pripjaty, vagyis az atomerőműtől 3 kilométerre fekvő szellemváros felé vitt.
1970-ben kezdték a várost felhúzni egy kis falu helyén. 1986-ban már több, mint 49 000 ember élt itt, többnyire huszonévesek, akik az atomerőműben dolgoztak. Mára a híres sugárútból már semmi nem maradt. Az elhagyatott épületek közt egy lélek sem jár. Itt-ott graffitik virítanak a falakon.
A hidegháborús időszakban tanították a gyerekeknek, hogyan használják a gázmaszkot atomtámadás esetén
A Szovjetunió térképe az elhagyott iskolában
Kommunista falfestmény a kultúrházban
Vidámpark, aminek a felavatása is elmaradt az atomkatasztrófa miatt
A vidámpark, aminek a felavatása elmaradt az atomkatasztrófa miatt
A háború előtt 3500 ember dolgozott a csernobili atomerőműben, de most csak 1500-an vannak. Korábban hetente váltották egymást a munkások, és vonattal jártak haza a közeli Csernyihiv mellé, Belorusszián keresztül. A vasúthálózat még a Szovjetunióban készült és ez volt a legrövidebb út a két város között. Régen csak felmutatták a kártyájukat a határon és mehettek is, most viszont Belorusszia Oroszország szövetségese, így arra nem mehetnek az ukránok.
A csernobili 4-es blokk új szarkofágja 2016-ban készült el. Alatta még mindig ott van az a beton szarkofág, amit még 1986-ban húztak fel 206 nap alatt. Az előzetes becslések szerint 2023-ig bírhatja, mert rohammunkában készült, így az alátámasztás nem elég tartós.
Az eredeti tervek szerint a régi szarkofág bontását az új elkészülte után kezdték volna el, azonban a háború miatt a munka valószínűleg csúszni fog. Ha viszont végeznek, akkor az új szarkofág újabb 100 évig képes lesz ellenállni a sugárzásnak.
